Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 8.

Összes megtekintés: 55 

Hullottak a bombák

A városban a háború ellenére, vagy talán éppen azért élénk kereskedelmi és társadalmi élet folyt. Az emberek vásároltak, költekeztek, színházba, mulatókba jártak, a kocsmáknak, vendéglőknek, cukrászdáknak mostanig soha nem tapasztalt forgalma volt. Mann György ügyvéd úr is gyakori vendége volt a színházi előadásoknak, s az ismert vendéglőknek. Itt ismerkedett össze Aranyos Kálmán nagykereskedővel. Gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttük. A kereskedő csodálta az ügyvéd jogi ismereteit, ő pedig a kereskedő rátermettségét, nagystílű lezserségét, ahogy az üzleti ügyeit intézte, és szívesen igénybe is vette tanácsait. Mit és mikor vegyen, vagy mikor adjon el. Hatalmas raktárai tele voltak áruval, mikor mások hiánnyal küszködtek. Aranyos Kálmán cserében igényt tartott jogi szolgáltatásaira. A hivatalos találkozásokon túlmenően baráti viszony alakult ki közöttük. Így ismerte meg a vidám, minden tréfára kapható, duci Zsuzsikát, a kereskedő leányát.
Nem telt sok idő, és az ügyvéd úr feleségül kérte Zsuzsikát.
– Kislányom, én nem ellenzem a dolgot, de tudd meg, hogy a vőlegényed házának nincs utcai ablaka, mert a kert közepén áll, hogy fogsz tudni az ablakban könyökölve figyelni a jövőmenőkre?
– Majd nézem a röpködő galambokat! – válaszolt a duci Zsuzsika hetykén – Azok is vannak olyan érdekesek, mint az emberek.
– Az állatokkal méred össze az embereket?
– Nézze édesapám, éppen olyan céltalanul röpdösnek ide-oda, mint az emberek az utcán. Kacagni kell őket.
– Ilyen oktalan teremtés ez az én Zsuzsika lányom! – fordult az apa a kérő felé – Gondolja meg, még van ideje, s ha így is kell, vigye!
Így esett a leánykérés, s miután a templomban háromszor kihirdették, jöhetett a lakodalom. Nagy, cifra lakodalmat tartottak, még reggel is húzta a cigány. Úgy mulattak, ettek-ittak, táncoltak, mintha vesztüket érezték volna – vagy érezték is, hogy nagy veszedelem közeledik, nehéz idők jönnek a városra.
A front rohamosan közeledett, már hallani lehetett, mint távoli égzengést az ágyúszót. Ijesztő muzsika! Aki csak tehette elhagyta a várost. Mann Gyuri a feleségét, a duci Zsuzsikát vitte el. Kivitte Kovácsiba, és ott a pap segítségével, aki ismerte Aranyos Kálmánt, elhelyezte egy családnál.
– Gyere gyakran, látogass meg! – búcsúzott Zsuzsika – Ketten várunk!
– Istenem, vigyázz magatokra! – ölelte meg meghatódva a feleségét.
Könnyes szemmel kapaszkodott fel a csézára, hogy induljon vissza a városba. A boldogságát azonban beárnyékolta az aggodalom áldott állapotban levő felesége miatt. És az egész megbolydult világ miatt. Mi lesz velünk, mi lesz velük! Nyugtalanság kínozta, s amikor csak tehette kiment Kovácsiba a feleségéhez – minden vasárnap, és hét közben is sokszor, ilyenkor kint is aludt. Vigyázni akart rájuk. Így is fegyverropogás, harci zaj közepette szülte meg kicsi fiát a duci Zsuzsika, aki már csöppet sem volt ducinak mondható. Bába helyett a papné segítette a baba világra jöttét.
A front napról napra közeledett. A hadvezetés az összes tartalékost behívta, de ez már nem segített megállítani az oroszokat. Mann Gyuri és Barcs Károly, lévén ügyes ügyvédek megúszták a behívást, Aranyos Kálmán pedig, mint hadi szállító mentesült a frontszolgálat alól. Vilmost, Péter Aladár fiát ellenben az iskolapadból vitték frontszolgálatra. Még a nyolcadik gimnáziumi osztályt sem fejezhették be a fiúk, gyorsított eljárással leérettségiztették őket, és indultak. Az érettségi megléte fontos volt a hadseregben betöltött helyzetük miatt. Az iskolázottak úgynevezett karpaszományosok voltak és a rövid kiképzés után rangot kaptak. Vilmos közömbös hangú leveleket írt haza heti rendszerességgel. A kiképzés után már lelkesebbnek tűntek a sorai, de az otthon utáni vágy átsütött rajtuk.
"Tizedes lettem. Karpaszományos tizedes. Ez itt fontos beosztással jár. A tisztek nagyon rendesek velem, majdnem közéjük valónak tekintenek. Anya, apa hiányoztok. Az új állomáshelyről írok majd később." – írta.
Ebből megértették, hogy Vilmost a frontra vitték. Szülei, barátai aggodalma kísérte útján, és rettegve hallgatták a híreket.
A bombázások egyre gyakoribbak lettek. Mikor felüvöltöttek a szirénák mindenki igyekezett óvóhelyre húzódni, de különben be is terelték az óvóhelyparancsnokok azokat, akik kint maradtak. Még a lakásokba is beszóltak. Amerikai bombázok támadták a vasútállomást, de a polgári házakat találták. Sok ártatlan lelte halálát a romok alatt. Még a közkórházat is találat érte, fele az épületnek összeomlott, látszottak a félbevágott kórtermek, meg egyéb egészségügyi helyiségek bennük a megrongált felszerelésekkel. Hajnalka háza, a kórház mellett is súlyosan megrongálódott. Hátsó fala bedőlt, a tető nagy része is leszakadt. Kora reggel történt a bombatámadás, Malvina néni a házvezetőnő éppen a konyhában tett-vett, rámolta el a reggeli maradékát, a robbanás a földhöz csapda, de mivel a konyha nem szenvedett más kárt, minthogy kitörtek az ablakai, neki sem lett más baja az ijedtségnél. Hajnalka ekkor már a hivatalban volt, s nem is tudta meg, mi történt csak délután, mikor haza ment.
– Azt hittem, meghalok, drágaságom! – fogadta a házvezetőnő, Malvina néni, akit Aladár alkalmazott, amikor Hajnalkának adta a házat.
– A szobák használhatatlanok, a bútorokból alig valami maradt épen – folytatta.
– Túléltük! – summázta Hajnalka – Behúzódunk ide a konyhába, s majd csak megsegít az Isten!
– Erős a hited, kedves!
– Ez tart életben. Másképpen összeomlana a lelkem, akkora a súly rajta. Aggódom apámért-anyámért és aggódom magamért. Hova vezet ez az én életem, ez a vállalásom. Hogy a szerelmet vállalom a családommal szemben.
– Hát…
– Mi lehet velük? Megyek és meglátogatom őket.
– Derék elhatározás!
Kapkodva öltözött és ment is ki az ajtón. Hátra sem nézett, nem akarta látni a beroskadt tetőt, az összedőlt falakat. Szinte futva tette meg az utat a szülei házáig. Az anyja meghallotta, ahogy bejött a kapun, s a lakás ajtajában várta.
– Na, itt vagy? Élsz még? – fogatta fagyosan.
– Anya, jól vagytok? Nem történt bajotok a bombatámadáskor?
– Akkor nem … – úszott el a válasz a feszült csöndben.
– Apa?
– Nem akar látni! Menj el! Ne gyere ide többet, ne hozz ránk újabb szégyent.
– De anya …
– Menj! – fordult el gyorsan, hogy nem lássa a lánya a szemébe toluló könnyeket.
Az amerikaiak szőnyegbombázása nem csak a kórház környékét érintette, hanem szőlődombokra is bőven hullott a gyilkos lövedékekből. Ott nem is nagyon voltak óvóhelyek, csak hevenyészett bunkerekbe, árkokba húzódtak az emberek. Hajnalka csak másnap tudta meg az irodában, hogy mi történt a "hegyen".
– Tímea még nincs bent? – lepődött meg, ahogy belépett, hiszen mindig ő érkezett elsőnek a takarítónő után – Csak nincs valami baj?
Egy írnok körmölt a sarokasztalnál, s most ijedten felnézett, de nem válaszolt csak megrázta a fejét.
– Mondd már mi történt!
– Találat érte a házukat, s az édesanyja a romok alatt lelte a halálát. Akkor tudta meg, mikor este hazament. Ott találta Péter urat a romok felett zokogva. Barcs ügyvéd úr adott nekik szállást éjszakára.
Déltájt hajtotta be Tímeát az irodába a túlzott kötelességtudat. Hajszolt tekintettel nézett körül, s megpillantva Hajnalkát, oda fordult:
– Most aztán szabad a pálya!
– Jaj, Tímea! Annyira sajnálom!
Napokig nem szólt aztán senkihez az irodában, még az ügyfelek fogadását is a többiekre hagyta, csak ült az asztalánál szótlanul. A munkatársak is alig szólaltak meg, s azt is halkan.
– Összedőlt a házad? – kapta fel a fejét egy elejtett szó hallatán.
– Össze.
– Nem ver az isten bottal!
– Ne mondd ezt! Mindenkinek megvan a magáé! A szüleim nem fogadtak, elkergettek az ajtó elől, Malvina nénivel a konyhában szorongunk.
– De éltek!
Naponta ismétlődtek az ilyen összeszólalkozások.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 8.” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Babu! (f)(f)(f)
    Mélyen érintettek azok az évek engem magamat is. Kicsi gyermekként éltem át, s még ma is visszatér álmaimban!
    Köszönöm, hogy híven követed a leírt eseményeket!
    Szeretettel: Szabolcs

  2. Drága Szabolcs!
    Nem is tudjuk elképzelni milyen is lehet egy háború.
    Szomorú írásodból sok mindenre fény derül.
    Szegény nagyszüleink és szüleink.
    Szépen folytatod a főszereplők helyzetét.
    Olvaslak tovább……szeretettel….Babu(f)

  3. Kedves Szabolcs!

    Érdeklődéssel olvastam a háború borzalmait megörökítő irásodat.
    Rettenetes mit kellett szenvedni az embereknek.
    Én a háború alatt születtem, nem emlekszem, de apámtól sokat hallottam, a szörnyűségekről, ő végig katonáskodott ( nem jószántából)
    Szeretettel olvastam.
    Magdi

  4. Kedves Szabolcs! Mély hitelességgel kapjuk vissza Tőled a háború borzalmait. Remélem, hogy sosem kell átélnünk hasonlót! Szeretettel: Éva

  5. Kedves Rita! (f)
    Szörnyű dolog a háború! Ma is hallom álmomban a bombák sivítását.
    Így emlékezem a naplómban: A bombázó gépek felettünk húztak el süketítő dübörgéssel. Villózó fények kisérték pokolravaló vonulásukat. Velőkig hatoló süvöltés, fütyülés hasadt ki gyomrukból, mely eget és földet rázó dörrenéssel végződött. Utána még percekig vibrált a levegő.
    Köszönöm a jelentkezésedet!
    Szeretettel: Szabolcs

  6. Kedves Szabolcs!

    Összeszorul a szívem, ha a háború borzalmairól olvasok. Nem is értem, hogy nem tudtak tanulni belőle az emberek? Romhalmaz, bánat, szomorúság kiséri. Sajnos a hatalomvágy, az ellenséges indulat, a gyűlölet nem hal ki soha, amig ember él a földön.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!