Hosszú út 17.

Reggel elindultak, a következő kis falu felé, szépen zöldellő rétet szelt ketté az út.
A Nap már lassan kúszott felfelé az égbolton, körülöttük a fű közt tarka réti virágok nyíltak, lepkék szálldostak pompázatosan szép szárnyaikat lebegtetve, méhek zümmögésétől zsongott a levegő. Fejük felett madarak csivitelve szálltak rovarokra vadásztak, kissé távolabb egy magányos házikó képe rajzolódott ki a mögötte húzódó erdő mellett.
Júnót és Csillagot is magával ragadta a friss ropogós fű látványa, annyira, hogy nem érdekelte őket semmi más csak a rét. Hagyták a poros utat, elkezdtek legelni, boldogan harapták, rágcsálták, a reggeli harmattól még friss ropogós füvet.
Próbálták nógatni őket, de gyorsan feladták, mivel már ismerték Júnót, tudták, hogy a szelíd jámbor lelkületében ott rejtőzik a szamár ősöktől örökölt makacssága, ha nagyon akar valamit, azt eléri. Az emberek ezt nevezik csökönyösségnek.
Úgy döntöttek, lepihennek egy fa alá amíg Júnóék legelésznek. Hátukat a fa törzsének támasztva beszélgettek Kerberosz is elfeküdt a fűben úgy tűnt mély álomba szenderült.
Márió kézbe vette lantját és halkan valami romantikus dallamot pengetett rajta.
Sebestian az égbolton méltóságteljesen tovaszálló bárányfelhőket nézte, közben gondolatai hazájában kalandoztak, ott is ugyanolyan kék az ég, mégis milyen messze van.
Ahogy az eget nézte lecsukta szemét, mert úgy érezte, ha a lelkével lát nem zavarja tisztán látásában a szeme, mert az csupán a közeli valóságot észleli, de ha becsukja nincs a látásnak határa, bárhova eljuthat a képzelet szárnyán.
Látta hazáját, szeretett asszonyát, a ménest, ahogy vágtattak a réten, hallotta patájuk dobogását, úgy elmerült gondolatai kristályvizű tengerében, nem vette észre, hogy átlépte az álom mezsgyéjét, már az álmok világában jár. A kastély ablakából nézett kifelé, látta ahogy az udvaron Dolóresz sétálgat, körülötte még a levegő is fénylett, de a folyó felé nézve, elsötétült az égbolt, eleredt az eső, megáradt a folyó, véres víz hömpölygött a medrében, ami vészesen közeledett a kastély felé, ekkor a távolból kutya ugatást hallott ami egyre hangosabb lett.
Elköszönt az álmok misztikus világától, kinyitotta szemét, Kerberosz bökdöste nyüszítve az orrával, majd elkezdett harsányan vonyítani, mire Márió is felriadt. Nem tudták mi történt, mikor a távolban az ég alján meglátták, hogy nagy sötét felhő közeledik, már hallható volt a villámokat kísérő menydörgés is.
Gyorsan elindultak a házikó felé, ahol a ház melletti kis pajtába menekültek, alig beértek már szakadt az eső, nagy menydörgéssel, villámokkal zivatar érkezett, hömpölygött a víz, mikor egy fényjelenséget hatalmas csattanás kísért és látták, hogy a magányos fába, ami alatt kis ideje még nyugodtan pihentek, belecsapott a villám, szikrázva hasadtak szét ágai.
Döbbenten álltak, megszólalni sem tudtak egy kis ideig.
Mikor Sebastian magához tért a rémületből.
– Kerberosz. Megmentett bennünket, ha kifinomult hallásával nem észleli a távoli dörgést, ott maradunk.
Elvonult a vihar, a ház lakói észrevették, hogy idegenek vannak a pajtában, a gazda kiment megnézni kik menekültek be az égiáldás elől. Kerberosz kicsit morgolódott az idegen láttán, de Sebastian csendre intette.
– Kik vagytok?
Kérdezte barátsággal.
– Vándorkomédiások vagyunk, a vihar elől menekültük, de nem zavarunk megyünk is tovább.
Mondta Márió.
– Nem úgy van az, a szegényes házam vendégei vagytok, nem engedhetem, hogy úgy menjetek el, hogy nem vendégeljelek meg benneteket.
Beszólt az feleségének.
– Hé asszony! Több ételt készíts, mert vendégeink vannak!
Elkészült a szegényes ebéd, utána beszélgettek. Sebastian nem értette, hisz látta milyen szegények, mégis milyen szeretettel fogadják e46i73 őket. Szóvá is tette a gazdának.
– Hogyan lehet, hogy nektek is alig van mit enni, mégis meghívtatok bennünket?
Kérdezte elgondolkodva Sebastian.
– Nincs olyan kevés amiből ne jutna, mert a szegény ember mindig jó szívvel ad, mert bízik abban, hogy ha valami jót tesz, valamikor vissza kapja a sorstól, csak a gazdagtól nem jut, mert neki mindig több kellene, bármilyen sok van neki, mindig több akar.
– Köszönjük a vendéglátást, elindulunk – búcsúzott Sebastian
– Nem indulhattok el, mert a nagy esőtől megáradt a patak, elöntötte a völgyet a víz, várnotok kell holnapig, különben is rátok esteledne ez úton és az erdőn nem biztonságos éjszaka átkelni, azt beszélik, hogy démonok, gonosz szellemek, strigák, félelmetes boszorkányok laknak a hatalmasra nőtt fák közt a sűrű lomb takarásában. Nappal nem látni őket, de éjszaka előjönnek és nagyon haragosak, ha megzavarják nyugalmukat. Mondta aggodalommal a gazda, amihez még a feleség is hozzászólt.
– Senki nem jár éjszaka az erdőben, mégis sokszor nagyon ijesztő hangokat hallunk, ez egy elvarázsolt erdő nappal békés, de éjszaka félelmetes.
– Majd reggel tovább mentek, a pajtában van széna azon tudtok aludni, az állatok is jóllakhatnak belőle.
Mondta barátsággal a hangjában a gazda.
– Elfogadjuk a meghívást, ha megengeditek reggelig maradunk – mondta Sebastian.
Mikor magukra maradtak, hosszasan találgatták, mi lehet az a titokzatos hang, amitől ennyire felnek, mert a sötét nem elég ok a rettegésre. Sokáig ébren voltak és a pajtából figyelték, az erdő titokzatos hangjait.
Nem hallottak mást, mint a szél átsuhanva hegedült a fák lombján, néha egy két bagoly belekuvikol a csendbe, vagy különböző vadak hívták eltévelygett párjukat.
Reggel már a korán kelő Nappal ébredtek, ahogy indultak a ház asszonya kezükbe adott egy pakkot útravalóval, friss kenyér és jó darab sajt volt benn.
– Fogadjátok el jó szívvel adjuk, a hosszú úton megéheztek.