Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 10.

Összes megtekintés: 87 

Mindenki menekül

A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.
– Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.
– Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!
– Szerinted én mit tegyek?
– Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!
– Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.
– Bízd rám magad, én elintézem!
A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárult minden akadály a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest-Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.
Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát, s megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.
– Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.
Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot és készültek a nehéz napokra.
– Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.
– Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.
Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 10.” bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  2. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  3. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  4. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  5. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  6. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  7. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzet és bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  8. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzetés bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  9. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzetés bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  10. Kedves Szabolcs!
    Érdekesen alakul a helyzetés bonyolodík Nálad is.
    Hajnal Manóban nem nagyon bízok,de majd elválik,
    mert azonnal olvasom a következő részét.
    Nagy tehetséggel írsz mindenesetre ,szeretnélek utánozni ,de
    nem lehet.
    Gratulálok szeretettel…Babu:)

  11. Kedves Magdi! (f)
    Akinek módjában állt menekült a front elől, de ez csak keveseknek sikerült. Az ügyeskedők akkor is megtalálták a lehetőségeket.
    Köszönöm az olvasást! 🙂
    Szeretettel: Szabolcs

  12. Kedves Szabolcs!

    Nagyon jól ábrázolod az akkori időket, amikor minden bizonytalan volt, nem lehetett tudni, holnap is lesz – e ennivaló, meg azt sem lesz-e meg holnap.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

  13. Kedves Szabolcs!

    Nekem is azt mondták a szüleim, hogy csak annyit vegyek a tányérra (vagy annyit kérjek), amennyit meg tudok enni. Én már abban a szerencsében részesültem, hogy soha nem kellett éheznem, mégis odafigyelek erre továbbra is, valamint azt is szem előtt tartom, hogy kenyeret soha nem dobunk ki. Ha marad – mert az azért előfordul – akkor gyűjtöm és odaadom egy ismerősnek, aki állatokat tart.
    Szép és olvasmányos írásod érdeklődéssel és tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!