Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 11.

Összes megtekintés: 72 

Ki temesse el?

Egy katonatiszt az elhárítástól állított be Aranyos Kálmánhoz.
– Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost, és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.
– Van lehetőségem nemet mondani?
– Nincs!
– Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?
– Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a szinte megoldhatatlan helyzetet.
Megértette, hogy a megszállt területen az ő jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket, messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott. Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét, se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott a boríték: "Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő unokámra, magadra és a lakásra"
– Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta – Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm róla a Barcs nevet.
Ameddig még lehetett utazni, Mann György kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.
– Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a városba.
– Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek, mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a kész boldogság.
Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt, végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák, főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes. Például az órák – karóra, zsebóra. "Davaj csasz!" (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.
Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért, mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki nem tudott a harcok miatt átmenni.
– Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.
– Mi az, mi történt?
– Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!
– De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a falun?
– Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony. Jöjjön, jöjjön!
Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami mozdíthatót kerestek "ellátmányuk kiegészítése" végett, de azok nem törődtek a két ijedten loholó asszonnyal.
A tiszteletes asszony nem okozott csalódást, olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy diplomás szülésznő.
– Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.
– Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.
– Édesanyámtól tanultam.
– Mert ő?
– Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a névtáblája a bejárati kapu mellett.
A harcok elcsitultjából tudták meg, hogy a város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette át, most kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket és az új adminisztráció képviselőit.
– Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem a lában.
Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben. Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta, hogy vigyáz a berendezésre.
– Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott és azt mondta: Grisa.
– Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.
– Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett nevetni.
Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt kialakult az új "lakók" rendje, reggel korán kelt a "pucer", kiszellőztette a lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be kellett érni valami dohos régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval. Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját, hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.
Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea ajtaján, senki nem nyitott ajtót. "Biztos még a piacon van" – gondolta az asszony -, majd később visszajövök. Később sem nyílt ki az ajtó. Még délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog lehet, hogy a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve, már halott lehetett hosszú órák óta.
A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.
Az történt, mint részletenként kiderült, hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s folytatta reggeli megszokott tevékenységét.
Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.
Ki temesse el?
A lakatos, a bejárónő férje elment az ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy névjegy méretű kiírást talált az ajtón: "Dr. Gheorghe Man avocat". Bekopogott, de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.
Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe intézkedett a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból, és követeli, ami a jussa.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 11.” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!
    Tragédiába torkolt a kezdődő szimpátia. A primitív ösztönök, az állati indulatok elsodorták a józan ész vékony burkát…
    Köszönöm az olvasást és a szavaidat! (f)
    Szeretettel: Szabolcs

  2. Kedves Babu! (f)
    Egyre nehezebb a túlélés a háborús viszonyok között és az áldoztok, a veszteségek is fájdalmasan sokasodnak.
    Örülök a jelentkezésednek most is! 😀
    Szeretettel: Szabolcs

  3. Kedves Szabolcs!

    Fájdalmasan szomoru ez a rész, jól mutatod be a háboru borzalmait, ahol az élet nem sokat ért.
    A vadállati ösztönök uralkodtak.
    Sok szeretettel olvastam,
    Magdi

  4. Kedves Szabolcs!
    Ugy látszik a végére maradt az összes borzalom.
    Csodálkoztam is,hogy még eddig nem volt sok áldozat.
    Kemény regény ,sok történelmi háttérrel és sok igazságról,
    amiről nem beszélnek nyíltan kereken sehol.
    Szomorú rész volt.
    Gratulálok szeretettel…Babu.(f)

  5. Szörnyű, embertelen világ… Egy darab kenyérrel akarja megvenni a másik tisztességét. Érdekes volt ez a rész, kedves Szabolcs!

  6. Kedves Rita! (f)
    Nyomorúság, bajok, gondok. A harcok elcsitultjából tudták meg, hogy a város elesett. Azóta is a győztesek uralják. Vae victis!
    Köszönöm, hogy követed az írásom eseményeit!
    Szeretettel: Szabolcs B)

  7. Kedves Szabolcs!

    Izgalmas és szomorú rész volt. Bizony a háborúan kiélhették az ösztöneik azok, akik csak a törvény miatt voltak úgymond tisztességesek.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!