Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 13. – utolsó

Összes megtekintés: 85 

Man Dionisie

Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közzé küzdötték fel magukat.
Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.
– Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?
– Igen. Én vagyok. Miért?
– Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül ide jön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét és feltételeit magunkra vállaljuk.
– Nem egészen értem.
– Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.
– Gondolkodom rajta!
– Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.
Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot, … és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.
Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.
– Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott a kis barátnője.
Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.
– Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.
– Nem hiszem!
– Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.
– Meséld el!
– Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Tyeátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.
– A darab miről szólt?
– Nem tudom, mert oroszul beszéltek.
– Akkor nem is tetszett, ugye?
– Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.
– Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!
A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja- bínjára.
– Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!
– Edzőtáborba megyek, édes.
– Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!
Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv szeku néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét éppen a rendszer és élcsapata a securitate okozta vagyona, és egzisztenciája elvesztését. Mindenféle mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.
Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.
– Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.
Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az ONT (Oficiul National de Turism – Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus nagyon agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederintettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok "kiszagolták" a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.
– Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.
– A fiam, Dénes?
– Igen, igen!
– Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?
– Hát…, izé… talán hallgatnak rá.
– Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.
– Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…
– Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezve rekedten, kivörösödött arccal.
– Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!

Ágynak esett

Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.
Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.

“Emlékkép a huszadik századból – Mann és Barcs 13. – utolsó” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!
    Nem mondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó. Mert bizony Man Gyuri számára nem jó. :S
    Köszönöm az olvasást és a megjegyzéseidet! (f)
    Üdv: Szabolcs

  2. Kedves Szabolcs!

    Tetszéssel olvastam végig történetedet, nehéz időszak volt.
    A hatalom megtalálta a megfelelő embereket, akikbűl " jó" kádert faraghattak, ha nem ment nagy igéretekkel,karrier, szép jövő, akkor máskent szervezten be az embereiket.
    Szeretettel gratulálok,
    Magdi

  3. Kedves Éva!
    A hatalom mindig megtalálja a módját, hogy megőrizze a pozícióját… :S
    Köszönöm a szorgalmas olvasást és a mindig találó megjegyzéseidet!
    Szeretettel: Szabolcs

  4. Kedves Szabolcs! A hatalom megtalálja a módját, hogy kötelezze el magának az embereket, hogyan váljanak szolgákká, árulókká. Ha nem vállalta volna, akkor meg lehet, hogy ráfognak valamilyen vétséget és bezárják. Örülök, hogy olvastam igényes írásod! Szeretettel: Éva

  5. Köszönöm, kedves Rita, (f) hogy szorgalmasan követted a történet alakulását, szereplőinek sorsát.
    Szomorú – ahogy írod, hogy ma is fennáll a csábítás ereje…
    Szeretettel. Szabolcs
    B)

  6. Kedves Szabolcs!

    Bizony, bizony előfordult ilyen. Borzalmas lehet a szülőnek, hogy épp a gyermeke áll át az ellenséghez. A hatalom meg értett hozzá, hogyan kell még a gyermeket is elvenni a szülőktől. A pénz, a protekció, a könnyen jött siker ma is el tudja tántorítani az embereket akár a saját családjuktól is. Szomorú, de sajnos ez a valóság.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!