Már értem milyen nehéz volt.
Léna lányom,bár külön személyiség,mégis kezd hasonlítani a gyermeki mivoltomra. Meséltél, és meg is éltem gyerekként a jelenséget,amit úgy hívunk hiszti és akaratosság,de mégis a lég embertpróbállóbb mikor a saját lányomtól “kapom vissza” amiket szüleimnek okoztam a viselkedésemmel. Milyen tehetetlen és idegesek lettetek anya,mikor a földön fetrengve ordotottam, toporzékoltam, és most a lányom csinálja ugyanezt. Remélem sikeresebben fogom tudni kezelni ezeket a dühkitöréseket mint te anya, de azt hiszem már tudom miről beszéltél mikor azt mondtad, “majd megtudod,ha lesz saját gyereked,és be lehet bizonyítani,hogy jobban csinálod”.
Szerintem már jobban csinálom, és amiket te elkövették hibákat,igyekszem nem megismételni a lánynál. Hányszor hallottam hogy bezavarsz a szobámba,hogy játszak. Egyedül legoztam. Egyedül…egyedül….társasoztam. Én is ilyen szófogadatlan voltam? Mert mondhatom szépen, mondhatom csúnyán,lehetek következetes…mindegy. zsarolni kell a Lénát hogy megtegye amire kérem. Fárasztó, és csalódást érzek. Kudarcot,hogy nem vagyok jó szülő. Sokszor megkapom tőle, buta és csúnya vagyok…dobál, karmol. Igen, ti mindig ilyenkor a verbális, a testi fenyítést alkalmaztatok. Lénánál ez sem működik. Hát nem lesz egy könnyű menet. De “a legnagyobb csatákat a legkeményebb harcosok kapják”