A Necronorgon Hadjárat 1/2

Összes megtekintés: 10 

A szél erős lökésekkel söpört végig a fekete fák kopasz koronái között. Kiszáradt faágak törtek le minden alkalommal és a szürke földre estek, ahol a halott fű elporladt alattuk.
A póni méretű észak-celebriai lovakon érkezők elszörnyedve nézték a tájat. Az elöl haladó ötfős vezetőséget, hatvan vértes kobold katona kísérte. A kormányzó díszpáncéljában lovagolt, acélsisakján és vállpáncélján színes tollazatokat rezgetett a szél. Sisakja alól hunyorogva kémlelete a tájat, a banditák árulkodó jelei után kutatva. Gohord Zustaab kormányzót az óvatosság és megfontoltság jellemezte, semmit sem sietett el. Ebben látta a szervezettséget, a szervezettségben pedig a sikert, bármiről is legyen szó.
Zustaab kormányzó jobbján egy görnyedt, öregedő kobold lovagolt, nagyokat sóhajtozva.
– Ez a föld beteg – morogta az orra alatt Ark Pol, a kormányzó tanácsosa.
A kormányzó apjának bajtársa és legjobb barátja volt, miután Gohord atyja elhunyt egy troll hegyierőd elleni rohamban, Ark egy ideig nevelte az ifjút. Így mikor Gohordot megválasztották Loshiik város – és tartomány- kormányzójává, tudta, kit vegyen maga mellé, akiben megbízhat, akitől tanácsot kérhet.
Wenzur kapitány, aki a kormányzó távollétében parancsnokolt a katonák felett, megpödörte hosszú, fekete bajuszát, széles karimájú kalapját a fejéhez szorította, hogy ne essen le és lecsúszott foltos hátasáról. A lovasmenet megállt és a kapitányt figyelte, aki hosszú, tűszerű kardjával felfordított egy földdarabot. A szürke felső réteg alatt, fekete, szikkadt föld volt. Wenzur leguggolt és bőrkesztyűjével összemorzsolt néhány fűszálat, ami úgy szállt el a szélben, mint a homok. Elporladt.
– Mondom – szólt hangosabban az öreg Ark. ¬– Ez beteg föld!
Wenzur legyintett és visszapattant a lova nyergébe.
– Szerintem csak felgyújtották – mondta.
A vézna, sápadt írnok, Bippir, aki eddig csendben a kormányzó mögött bandukolt, most Wenzur kapitány felé léptette lovát.
– Szerintem, egyáltalán nem úgy néz ki – mondta sajátos, déli, pattogó akcentussal. – Mégis mivel támasztja alá?
A kormányzó ifjú fegyverhordozója, Walvi megsarkantyúzta a lovát és egy közeli, fekete fához vágtatott és előrántva kardját belehasított a kérgébe. A kéregdarab még azelőtt elporladt, hogy leért volna az avarba és helyén előbukott egy cseppet sem kiégett fára emlékeztető belsőség. Walvi lova ugratott néhányat és addig nem is nyugodott, amíg a lány odébb nem léptetett vele a fától.
– Ez nem tűnik kiégettnek – mondta Walvi és visszatartott egy hányást.
A fa kérge alatt, mintha belső szervek kavarogtak volna, belek, májak és vesék tekeregtek agymáson. Rajtuk, vastagon hízott férgek lakmároztak és sötétbarna lé csorgott a felhasított részből, mintha a fa romlott vére volna.
– Ez a föld beteg – mormogta ismét az orra alatt Ark.
– Hozzátok előre a túlélőt! – Kiáltott hátra a katonái felé Zustaab kormányzó.
Egy lovas vágtatott előre a menet leghátuljáról, amire kétkerekű, kis szekér volt fogatva. A szekéren egy fehér tabardot viselő katona ült – a szanitéc – lábánál szőnyeggel letakarva hevert valami.
– Uram – kezdte a szanitéc és felhajtotta a szőnyeget.
Alatta egy megmerevedett kobold hevert holtan.
– Nem tehettem semmit – szabadkozott a szanitéc.
Zustaab kormányzó bólintott és intett.
– Ti ketten kerestek hátrébb egy tiszta földdarabot és ott eltemetitek – utasította a kormányzó. – Mondjatok el érte egy imát, ha hisztek valamiben, ha nem, a titánok maguk közé veszik a lelkét.
A kormányzó előre fordult és megindította lovát, lemezpáncélja megzörrent közben.
– Menet! Indul! – Vezényelt Wenzur kapitány.
Később megálltak és rövid ebédet követően – amiben Wenzur kikötötte, hogy mindenki keveset ehet, nehogy a teli gyomor akadályozzon, ha összecsapásra kerül a sor – megindult a csapat és két órával később megérkeztek Wos faluhoz.
Zustaab kormányzó, Ark és Bippir írnok elképedve nézték az eléjük táruló rémálmot, ahol egykor egy kobold falu volt. Walvi mostmár nem bírta visszatartani émelygését, amit egész úton elkísérte, Wenzur kapitány pedig szétosztotta a katonákat és körbe vetette velük a helyet.
– A titánok irgalmazzanak – mormogta Ark. – Miféle banditák ezek?
– Most már kétlem, hogy banditák lennének – válaszolta a kormányzó.
Az eddig szürke föld a faluban és környékén teljesen halott volt, fekete tengerként, a túlvilág óceánjaként hullámzott, rajta az összeomlott házak, törött hajókként, a széthagyott hullák törmelékként úsztak. Ismeretlen jeleket festettek a megpörkölt gerendákra, de még a szerte heverő testrészekre is. Láncokból, szögekből és vasvillákból totemet állítottak a falu közepén, aminek a gerincét megkínzott, megvakított kobold testek alkották. Hajcsomók, szőr és sűrű pókháló fonta be a totemet, dongó legyek táncolták körbe és petéztek a bűzlő, rothadó hullák húsába.
A totem mögött, felnyitott gyomorral feküdt egy kobold nő teteme, amiből két vörös farkas lakmározott. Egyik sem volt fekete szőrű, vörös csíkkal, tehát a falka alfája még a környéken ólálkodott.
– De uram! – Szólt Ark. – A túlélő mondta, hogy banditák voltak.
Zustaab kormányzó megrázta a fejét és szomorú tekintettel nézett végig lemészárolt alattvalóin.
– A túlélő szavai kivehetetlenek voltak – mondta Zustaab. – De néhány szót, kihámoztam a káoszból, ami elhagyta a száját. „ Megtámadtak minket”. Ez számomra úgy hangzott, mintha idegenek, nem falusiak lettek volna, ami még most is megállja a helyét, a látvány sokatmondó. Eddig én gondoltam úgy, hogy banditák voltak, de már kételkedem ebben.
Wenzur kapitány odavágtatott a vörös farkasokhoz és vékony kardjával és hangos csatakiáltással bírta menekülésre őket. Az egyik farkas egy rövid morgásra még visszafordult, aztán behúzott farokkal iszkolt el a falu túlsó vége felé. Wenzur lenézett a félig fölfalt női testre, aminek arcára kiült a borzalmas utolsó pillanat. Beleborzongott, ahogy belegondolt, mit láthatott, mit érezhetett utoljára.
– Szegény pára – suttogta.
A nő homlokán egy ugyanolyan jel volt festve saját véréből, mint a hullagyalázó totemen, egy patkóból és azon néhányszor áthúzott lánccal megformálva. Wenzur kapitány most hátulról is megcsodálhatta a totemet, aminek a tetején észrevett valamit.
– Bippir, jöjjön ide! – Kiáltott a kapitány.
A kormányzó, Ark és néhány katona már a falut kutatták. Bippir kivált közülük és odavágtatott a totemhez.
– Ott, fent – mutatott egy feliratra kardjával a kapitány.
Bippir hunyorogva próbálta meg kivenni az írást, de nem volt számára ismerős, hiába ismert több nyelvet a Nagy Kontinensről, még az utált trollokét is kitanulta. A jelek mintha szavakat, sőt egy egész mondatot, vagy többet is kitett volna. Talán rúnák voltak, de nem hasonlítottak a testekre és romokra festett jelekre. Ez még ocsmányabbnak hatott.
Bippirt nagyon zavarták a körülötte dongó, óriási legyek, de ez nem tántorította el és lemásolta a feliratot. Megpróbálta minél pontosabbra, így könnyebb lesz beazonosítani később.
– Mit találtak? – Lovagolt melléjük Zustaab kormányzó és elförmedve mérte végig a totemet.
– Csak ez felirat, de még nem tudom lefordítani sajnos – mondta Bippir, aztán folytatta a jelek másolását.
Zustaab kíváncsian fürkészte az írást.
– Ez az egész egy rémálom – suttogta.
– Kormányzó – kiáltott egy sebesen közeledő lovas katona. – Jöjjenek, találtunk valakit!
A kormányzó és a kapitány azonnal vágtára fogták a lovaikat, aztán Ark is követte őket, amint látta, hogy történik valami. Bippir kettesben maradt a totemmel és tovább tanulmányozta a jeleket, miközben hamarosan Walvi is elviharzott mellette. A fegyverhordozó leányon már nem látszottak a rosszullét jelei, lassan hozzászokott a látványhoz.
A katona egy vastag, halott fához vezette a kormányzót, ami előtt a vörös farkasfalka, fekete szőrű, vörös csíkozott alfája morgott valakire, aki a fa gyökerei közötti üregben gubbasztott és nyögdécselt, halálra rémülve.
– Űzzétek el innen az ordast! – Utasította Zustaab a katonákat, akik eddig csak távolról, kardjuk suhogtatásával próbálták elijeszteni a vadat.
Az első közelebb lépő katonának elkapta és megrángatta a csizmáját. A katona kihűlt arccal, üvöltve vágódott el a farkas előtt. Wenzur kapitány leugrott lováról és első suhintásával megsebezte a farkas hátsó lábát. Az alfa morogva hátrált el a következő csapások elől, majd megállt és fülsértő erővel felvonított. A hang messzire elért, többszáz lépésre tőlük egy madárraj is felrepült ijedtében. A vonítás hívó szó volt és a faluból, a fák közül legalább egy tucat vörösszőrű farkas vette körbe a csapatot. A lovak ficánkolni kezdtek, prüszköltek és nyerítettek félelmükben.
Walvi lova vég nélküli forgásba kezdett, miközben ő maga a legközelebbi farkas felé próbált vágni, de csak a levegőt érte. Arknál nem volt fegyver, a kör közepére húzódott, Wenzur kapitány pedig a kormányzó love mellé állt és onnan rendezte védekező formációba azt a kevés katonát, aki jelen volt.
A farkasok gyűrűje szűkülni kezdett, de mindenki a megfelelő pillanatra várt. A fa aljában kuporgó kobold fellélegezhetett, a farkasok most teljesen megfeledkeztek róla. Wenzur kapitány harsány kiáltással kifelé döfött és szügyön szúrt egy óvatlanul közel merészkedő farkast. Ez volt a vérfürdő felvonás nyitánya. Elszabadult a pokol.
Mindenki választott egy farkast és arra koncentrálva küzdött, de csak néhányan tudták közülük, hogyan kell vadállattal szemben küzdeni. A fegyverrel vagy pajzzsal való védekezés hasztalan, a farkas a gyenge pontot támadja csak. Gyors vágással vagy kitéréssel lehet válaszolni. Ark lovával forgott középen és elhúzódott onnan ahol túl közel férkőzött hozzá egy farkas.
Wenzur kapitány levágott két vörös farkast és volt egyetlen pillanata felmérni a helyzetüket. Látta, amint Walvi lovát két farkas lerántja a földre, a lánya lába pedig beszorul lá. Wenzur felnézett a kormányzóra, de ő magabiztosan tartotta magát egy farkas ellen, ezért nyugodt szívvel hagyta ott urát, hogy a fegyverhordozó segítségére siessen.
Wenzur mellől egy üvöltő katonát a kezénél fogva rántott be a fák közé két farkas, de nem segíthetett rajta, Walvi ugyanis elejtette rövid kardját és csupán a láncingnek köszönhette, hogy eddig nem harapták át a torkát. Az érkező kapitány első vágása gerinctől a szügyéig hasította fel az egyik farkast, a másikat pedig hátrálásra ösztönözte. Azonnal letérdelt és eldobva kardját megemelte a ló tetemét éppen csak annyira, hogy Walvi ki tudja húzni vékony lábát alóla.
A fegyverhordozó felpattant, felkapta elejtett kardját és félkört leírva óriásit suhintott Wenzur feje felett. Az alfa farkas feje és teste külön ért földet. A csata egyik pillanatról a másikra elhalkult. A néhány megmaradt vörös farkas egyike visszavonulót vonított és mind eltűnt a fekete fák sűrűjében. Az alfa nélkül maradt farkasok, ezután csatlakoznak egy másik falkához, amennyiben az befogadja őket, vagy lassan éhen halnak.
– Köszönöm – mondta Walvi és felsegítette a kapitányt.
– Én köszönöm – válaszolta Wenzur.
Zustaab lovagolt melléjük, sárfoltos páncélján még a madártollakat is vér pettyezte.
– Szép vágás – jegyezte meg elismerően Walvira nézve. – Új lovat kell szereznünk neked.
Walvi szomorúan tekintett le hű társának tetemére. Wenzur eltette kardját és tőrjét húzta elő, combtokjából. Leguggolt az alfa teste mellé és lefejtette róla a szőrmét. Összetekerte és egy derekáról lehúzott zsinórral összekötözte.
– Hát ez? – Mutatott a szőrmére Zustaab kormányzó.
– Köpenyt csináltatok belőle – felelte a kapitány. – Hálám jeléül, és mert ez a trófea őt illeti meg – mutatott a mosolygó Walvira.
– Uram! – Szólt a katona, aki egy társával a koszos falusit támogatta a kormányzó elé. – A túlélő.
A falusi remegett, mintha csak egy falevél lenne és az erős szél rázná őt is. Amint a katonák elengedték, a földre rogyott és hangosan zokogni kezdett.
– Együtt gyászolunk veled – szólt hozzá Zustaab. – De fontos tudnunk, mi történt itt pontosan. Kik művelték ezt? Merről jöttek?
A falusi kisírt szemmel nézett fel urára, de zokogását abbahagyta, csendesen csorgatta könnyeit.
– Nem jönnek a szavak, uram – mondta elcsukló hangon. – Inkább megmutatnám.
– Mi a neved? – Kérdezte Zustaab kormányzó.
– Knarec, uram – jött a válasz.
– Állj fel, Knarec és mutasd meg – mondta a kormányzó és intett a katonáknak, akik elővezették. – Segítsetek neki!
Knarec szipogva és dülöngélve vezette vissza őket a faluba. Fel sem mert nézni, végig a földre szegezett tekintettel haladt. Végül egy roskadozó faviskónál állt meg, amin látszott, hogy a vérengzés előtt is így állhatott itt.
– Innen gyüttek elő – mondta Knarec. – Úgy néztek ki, mint hullák, de elevenek voltak és akit csak elkaptak, puszta kézzel tépték szét. Néhányukat megkínozták, megkötözték és förtelmes imákat kántálva szobrot állították belőlük a falu közepén. Kultistáknak nevezték magukat, itt imádkoztak már hónapok óta. Mindenki kerülte őket. Láttam velük valami iszonyatosat. Hatalmas volt, teste mintha ki lett volna fordítva, kívül hordta a belsőségeit és a csontjai kilátszottak. Azok a szemek – arcát a tenyerébe temette, de az egyik katona meglökte, hogy kizökkentse. – Egy démon volt az, uram. Egy démon volt velük.
– köszönöm, Knarec – mondta a kormányzó és leszállt a lováról. – Vigyétek, lássátok el – intett a katonáknak.
Walvi, Ark és Wenzul is követték a viskóba belépő kormányzót, de megfordult és intett a fegyverhordozójának.
– Te itt őrzöd a lovakat – mondta.
Walvi bosszankodva visszahátrált a katonák mellé, de nem szólt semmit. Úgy érezte, már bizonyított a farkassal, bármi is legyen odalent, nem lehet nagyobb falat, mint egy vörösfarkas falka alfája.
A kapitány a kormányzó elé nyomakodott, mindketten kivont fegyverrel sétáltak le a föld alá vezető, bűzlő alagútba. Ark kissé lemaradva mögöttük a lomokból tákolt jeleket figyelte és felismerte, hogy hat-nyolc jel ismétlődik bennük.
– Ezek a necronorgonok, akiknek engedélyezted a vallásuk gyakorlását – mondta Ark elgondolkodva.
– Mint, ahogy a többi féltucat népnek is, akik észak-celebriában élnek – mondta Zustaab halkan.
Lassan leértek a szentélyhez, átgázolva a zsigerekkel teli folyón, ami amolyan belépőnek, egyfajta szentelt – vagy ebben az esetben elátkozott – víznek tűnt. A bensőségfolyótól néhány lépésre hevert, arccal a földnek egy őszülő falusi teteme, mellette egy fejsze a vértócsában. A szentély mintázott padlóján, még mindig égtek a fekete gyertyák, ahogy a kőoltár előtt is. Az oltáron húscafatok lógtak a felismerhetetlenségig széttrancsírozva.
– Állatáldozat? – Kérdezte Ark a kőoltárhoz közeledve.
– Az a szerencsétlen biztos megzavarta a szertartásukat – mutatott a kardjával a kapitány a bejáratban heverő tetemre. – Feldühíthette őket a szentségtörés és…
– És ezért lemészárolták volna az egész falut? – Vágott közbe a kormányzó. – Kötve hinném.
– Uram – szólt Ark elcsukló, remegő hangon. – Ezek a kultisták nem állatot áldoznak.
A kőoltáron ott hevert egy fiatal fiú felsőteste, elkínzott arccal a mocskos plafonra meredve. Szeméből ki lehetett olvasni a kínt és a csodálatot egyszerre. Ezt érezte utoljára.
– Miféle vallás ez? – Kezdte dühösen a kormányzó. – Azonnal betiltatom és ez ügyben küldetek Evrik császárhoz is! A necronorgon kultistákat haladéktalanul össze kell gyűjteni, a szentélyeket le kell rombolni! Ez a métely nem terjedhet tovább! Hadat gyűjtünk az üldözésükre és kigyomláljuk ezt a mételyt Celebria földjéről!

Szólj hozzá!