Anita, a sas 5/1.

Összes megtekintés: 33 

I. fejezet

A fiatal nő, bár bejelentés nélkül érkezett, de mégis megkapta az engedélyt, hogy beszélhessen Mendoza tábornokkal, a kolumbiai hadsereg egyik legismertebb vezetőjével. Érdeklődve nézelődött, miközben egy közlegény kísérte fel az elöljáróhoz. A katonák nem igazán foglalkoztak a nővel azon túl, hogy megnézték maguknak. Ha az arcát nézték volna, talán érdekes felfedezéseket tettek volna, főleg a korát tekintve, de csak az alakját nézték. Mindenesetre feltűnő jelenség volt a sok egyenruha között: testhezálló kék farmernadrág, fekete telitalpas, de magas sarkú fekete cipő, világoskék blúz a nadrágba tűrve és buggyosra kihúzva, farmerkék kendő a nyakában és a blúz színével megegyező, talán egy számmal nagyobb svájci sapka, amely a haja nagy részét takarta, csak néhány barna tincs kandikált ki alóla.
A tábornok irodájához érve a közlegény csak kopogott, majd benyitva jelentette, hogy felkísérte a hölgyet, akit be is engedett, majd távozott. A nő közelebb sétált az ajtótól az asztala mellől felálló tábornok felé.
– Üdvözlöm, Mendoza tábornok!
– Üdvözlöm… Kihez van szerencsém? – az ősz hajú tábornok érdeklődve, de enyhén türelmetlenül fordult a látogatójához.
– Fontos dolgot szeretnék megbeszélni Önnel, Tábornok. Ha bemutatkozom, talán már nem lesz rá lehetőségem…
– Mindenképpen meghallgatom, de a nevére kíváncsi lennék.
– A nevem? Ha maradunk a legutóbbinál… Anita Águila. Anita, a sas… – mutatkozott be a nő, egyben lekapva a fejéről a sapkáját, azzal a néhány barna pót-tinccsel együtt, így a sapka alól leomlott és jól láthatóvá vált a mesterlövész védjegyének számító kékre festett, váll alá érő saját haja.
– A Nuestro Mundo-kartell éleslátásról hírhedt biztonsági embere? – ha a tábornok ezen meg is lepődött, semmi jelét nem adta, a hangján sem lehetett érezni.
– Az vagyok, uram. – hagyta helyben egy sóhaj kíséretében a lány az állítását, és kérdően nézett a tábornokra. – Folytathatom azért?
Mendoza tábornok egy mozdulattal hellyel kínálta a nőt, majd ő is visszaült a székére. Közben alaposan megnézte magának Anitát, aki állta a tekintetét, így a katona bólintott:
– Hallgatom.
– Köszönöm, uram. Rövid leszek. Nos, nem önszántamból lettem a Nuestro Mundo-kartell tagja. Megvádoltak, hamisan, és a korábbi társaim elhitték a vádakat. Így kényszerpályára kerültem, és döntenem kellett. Talán rosszul döntöttem, de úgy éreztem, hogy mivel kartell-tagsággal vádoltak meg, talán náluk megtalálhatom a bizonyítékot arra, hogy korábban nem működtem együtt velük. Ezért léptem be hozzájuk, és álltam neki a magam ügyét kideríteni. De ennek a nyomozásnak voltak mellékes információszerzései is.
– A levelek…? – vetette közbe Mendoza tábornok.
– Igen, uram. Én írtam Önnek azokat a leveleket. Ami a saját nyomozásom közben a tudomásomra jutott és úgy véltem, hogy segítheti a katonaságot a kartell ellen, azokat az információkat mind elküldtem Önnek.
– De miért?
– Miért? Mert a Nuestro Mundo-t soha nem tekintettem a családomnak… Engem csak egy cél motivált: visszajutni oda, ahonnan a becsületemen esett folttal kellett távoznom. Vagy, ha már nem is vesznek vissza a kartell-tagságom miatt, de a nevemet tisztázni akartam!
– De…?
– De most éjszaka Juan Carlos Perez, a kartell vezetője majdnem rájött, hogy ki a tégla… Majdnem elkapott. Ideig-óráig sikerült kicsúsznom a kezéből, de tudtam, hogy ha ma reggel nem jövök el onnan végleg, akkor az estét már nem élem meg…
– Tehát nem sikerült a magának kitűzött feladatot végigcsinálnia, ezek szerint… – állapította meg Mendoza tábornok, aki közben azon gondolkodott, hogy csak azért találja ismerősnek a nőt, mert már látta a híres Anita Águila-t, vagy mert amúgy is ismeri valahonnan?!
– Így van. Ezért jöttem el Önhöz. Még egyszer a szemébe akartam nézni, hogy elismerjem a vereségemet. És tudatában vagyok annak, hogy ez mivel jár. A La Picotá börtön. – fújta ki a levegőt, de közben mindvégig állta Mendoza tábornok tekintetét.
A tábornoknak ebben a pillanatban eszébe jutott, miért ismerős neki a lány: „Te jó ég, hiszen ez Susanita, Susanita Rita Vazquez! Hogyhogy nem ismertem meg korábban? Hiszen végig azért küzdött, hogy nekem bizonyítsa az ártatlanságát, és az idetartozási vágyát! Biztos, hogy ezért küldte a leveleket… De tényleg nem azért jött, hogy újra beférkőzzön közénk? Nem… Hector Ivan Leon biztos, hogy nem mondta volna rá, hogy ártatlanul húzta csőbe, ha a cinkosa lett volna… Nem… De mi van, ha mégis…? Próbára kellene tennem…” Így gondolkodott magában Mendoza tábornok egy pár percig.
Anita csak állt vele szemben, szótlanul, és próbálta kitalálni, mire gondolhat a tábornok. Nagyon helyesen gondolta, hogy bár a régi nevét nem mondta ki, de a tábornok azért rájött, hogy kivel áll szemben. Viszont az egyre hosszabb hallgatást nem értelmezte jó jelnek.
Végül Mendoza tábornok döntésre jutott magában, és megszólalt:
– Gondolom rájött, hogy már tudom, ki is maga valójában.
– Igen, uram! – vágta rá egyből a másik.
– Helyes. Soha nem tartottam Susanitát butának. De nem értem, hogy bizonyítékok hiányában miért ez a visszatérés? Nem emlékszik talán, mit mondtam, amikor kiutasítottuk?
A nő nem nézett félre, továbbra is állta a tábornok tekintetét, úgy válaszolt:
– De emlékszem. Ha még egyszer visszajövök, mehetek a La Picotá börtön szigorított női részlegébe… Nos, elbuktam. Be akartam bizonyítani az ártatlanságomat, hogy aztán a bizonyítékokkal megjelenhessek Ön előtt, és tisztázhassam a nevemet. Nem sikerült. De ettől függetlenül úgy éreztem tisztességesnek, hogy ezt is tudassam Önnel, még ha ez a szabadságomba kerül is. Ott már nem nyomozhatok, mert árulónak lettem kikiáltva, és nem alaptalanul. – húzta ki magát büszkén. Mendoza tábornokot ez az öniróniával teli pár szó nagyon megfogta, valamint Susanita tartása is, de nem szólt semmit, így a nő folytatta: – Az, hogy itt alaptalanul vádoltak, már soha nem fog kiderülni ezek szerint. Sajnálom. De természetesen vállalom a következményeket. – emelte fel az állát és egyúttal nyújtotta csuklónál keresztbetett kezeit a tábornok felé.
A tábornok egyelőre nyomát sem látta a lány viselkedésében a kartell-tagok szokásos viselkedésének: önhittség, gőgösség, lenézés a másik felé… Sokkal inkább a saját egykori katonáját látta benne. De erőnek erejével kényszerítette magát vissza az eredeti tervéhez, hogy próbára tegye a lányt. Még mindig gondolkodott rajta, hogy megmondja-e neki: már majdnem fél éve, hogy Hector Ivan Leon, az igazi kartell-szimpatizáns katona lebukott, és akkor tisztázták Susanita Rita Vazquez nevét is. De egyelőre még nem mondta el…

“Anita, a sas 5/1.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Kata! Bevontad z érdeklődésem és megyek is, olvasom tovább. Tetszik nagyon a főszereplőd jelleme. 🤩

  2. Kedves Kati!
    Most nem akarom én is kérdezni,hogy még szerepelt még ez a novella?
    Nagyon ismerős!Viszont nagyon tetszik,ahogy leírtad az apró részleteket pl: nő öltözetét ,alakját,a :pot haját,az alatta fejhez simuló kék haját!
    Nagyon jól működik a megfigyelőrendszered..Igazán már nem is emlékszem,csak rémlik a történet ,úgy hogy olvasom tovább!
    Gratulálok szeretettel…Babu
    😘😘😘

  3. Kedves Éva!
    Valahogy nekem ez a military-vonal nagyon beütött, de persze a katonák is csak emberek, szóval érzéseik nekik is lehetnek, ami mozgatja a szereplőket.
    Köszönöm szépen, hogy nyomon követed Susanita történetét! 🙂
    Szeretettel:
    Kata 💗

  4. Kedves Rita!
    Szerintem neked nagyon rááll a szemed a katonai témájú novelláimra. Ez még tuti nem volt fent, de hasonlítani biztos hasonlít, mert az egyik antológiában megjelent Robbantó Will történetet tudom idehozni, ami ezzel egyidős próbálkozásom volt. A saját jegyzeteimben egymás után jönnek, talán arra hasonlíthat, de az itt nincs fent. még majd jön a folytatás, az már biztos eltérő lesz.
    Köszönöm, hogy itt jársz és olvasol!
    Szeretettel:
    Kata 💗

  5. Kedves Kata! Hát azért nem semmi, ilyen témában otthonosan mozogni! Szeretettel gratulálok írásodhoz, és várom a folytatást. Éva🌻

  6. Kedves Kata!

    Ismerős volt nekem a téma és a történet, vagy csak hasonlít valamire?

    Minden esetre érdeklődéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!