Anita, a sas 5/2.

Összes megtekintés: 29 

– Rendben, Susanita Vazquez. Tudta, mivel jár, ha még egyszer visszajön ide.
– Tudtam.
– Akkor most letartóztatom. – állt fel Mendoza tábornok, és nyúlt a bilincsért.
– Egy pillanat, tábornok úr! Csak egyvalamit engedjen még meg nekem… – kérte Susanita, és vigyázzállásba lépett, majd tisztelgésre emelte a jobb kezét a tábornok felé.
A tábornok pár pillanatig hitetlenkedve nézte, de aztán viszonozta a tisztelgést, majd a kezét leengedve megszólalt:
– Pihenj!
Erre a lány is leengedte a kezét, és könnyes szemekkel, de határozott hangon megszólalt: – Köszönöm, uram! Isten önnel.
Mendoza tábornok csodálta a másik tartását, de még nem fejezte be a próbatételt. Megalázni nem akarta azzal, hogy folyamatosan Anita Águila-nak szólítja, Susanitának viszont addig nem akarta szólítani, amíg az ki nem állja a próbát…
– Rendben, katona. Megfordulni és kezeket hátra!
– Igenis, uram! – a tábornok elé lépett, megfordult, és a parancsnak megfelelően cselekedett. A bilincs pillanatokon belül kattant is a csuklóin. Egyből visszafordult arccal a tábornok felé, és hátralépett két lépést. Hiszen a tábornok is tisztában kellett legyen vele, hogy ő milyen kiképzést kapott, és annak megfelelően bilincsben is tudna közelharcba bocsátkozni. Ezért is hátrált el olyan távolságra, ahonnan már nem lenne eredményes egy támadás.
– Akkor azt hiszem, nincs más hátra, mint a fogdába mennem… – jegyezte meg végül Susanita, mert már kezdte zavarni a csend.
Mendoza tábornok kezdte rosszul érezni magát azért, mert annak tudta nélkül próbának vetette alá a nőt, és az eddigi teljesítménye vérbeli nemes katonára vallott… De ugyanakkor eldöntötte: ma már nem mondja meg neki, hogy Susanita Rita Vazquez neve már újra makulátlan. Elvégre, ha a fogdában éjszakázik, reggel is megtudhatja…
– Egy kicsit még kénytelen lesz várni, míg kerítek pár őrt lekísérni.
– Ráérek, uram…
Ezzel Mendoza tábornok felemelte a telefont, és őröket kért egy fogoly lekíséréséhez a cellához. A lány szenvtelenül hallgatta végig a beszélgetést. Amint a tábornok letette a kagylót, megint a lányhoz fordult:
– Hamarosan itt lesznek az őrök. Szökési kísérletre számítsunk?
– De Tábornok! – lepődött meg az. – Ha el akarnék menekülni a sorsom elől, akkor nem jöttem volna vissza, hogy Önnel beszéljek! Tudom, mit vállaltam! Tudom, hogy nem lesz könnyű sem, de ezt érzem jogosnak. Hiszen elbuktam, és előtte ráadásul mélyebbre ástam magam a gödörben, ahelyett, hogy kimásztam volna… De ha még egy dolgot kérhetnék…
– Mondjad, és majd meglátjuk. – felelte Mendoza tábornok.
– Javier Eric Fernandez ne szerezzen tudomást erről az utolsó, kétségbeesett tettemről…
– Kétségbeesett? Nem tűnsz annak… – jegyezte meg a tábornok, de a Javier Eric Fernandezt illető részre direkt nem reagált.
– Pedig kétségbe vagyok esve. Reméltem, hogy ha én nem is tudtam bebizonyítani az ártatlanságomat, de talán Hector Ivan Leon bő fél évvel ezelőtti beárulása révén már kiderült. De tudtam, hogy ebbe csak a szívem kapaszkodik, ami visszavágyott ide. Kétségbeesetten vágytam visszajönni ide, ezért is vállaltam ezt az utat! Így legalább visszajöhettem még egyszer. Viszont még egyszer kérem, Tábornok, Javier-nek ne szóljon rólam! Nincs még egy ilyen számkivetett pária messze földön, mint én: a hadsereg tagjai undorodva fordulnak el tőlem, és a Nuestro Mundo, ha a kezükbe kerülnék, még keményebben bánnának velem… Bevallom, inkább akartam állami börtönbe kerülni, mintsem hogy a kartellnél feleljek, megjegyzem, jogosan, az árulásomért… Talán gyávaság volt, de a La Picotá-t választottam.
– Tehát önző okból jött most ide… – próbált kemény lenni a tábornok.
– Önző okból? Úgy is mondhatjuk… Bár, ha a La Picotá-ban az ott raboskodó kartell-tagok megtudják, hogy áruló vagyok, hosszú és unalmas évekre számíthatok a magánzárkában…
– Amíg nem fenyeget veszély a többi fogoly részéről, addig nem raknak magánzárkába, ezt jobb, ha tudod…
– Tábornok úr! Ha nem kerültök magánzárkába, és esetleg a tudomásomra jut valami fontosnak tűnő információ, megpróbálhatom eljuttatni Önnek? – Susanita hangja szinte könyörgő lett, ami természetesen nem kerülte el Mendoza figyelmét.
– És mégis, miért kéne megbíznom azokban az információkban, amiket onnan küldene? – adta a tábornok a szkeptikust, de közben magában tisztelettel adózott a másik lelki nagyságának.
– Eddig is hitt ennek a nyomorultnak, Tábornok! – vetette fel a fejét, hogy a kék tincsei pár pillanatra szinte vízként hullámzottak a feje körül. – Miért lennék most már kevésbé megbízható? Mert már tudja, hogy valamikor az Ön embere voltam?
– Pontosan. Egy olyan emberem, akiben akkor 3 éve hatalmasat csalódtam.
– Értem. És ezt az azóta küldött levelek sem másították meg. – Susanita felemelte a fejét és becsukta a szemeit, hogy valahogy visszafojtsa a kibuggyanni készülő könnyeit.
Mendoza tábornok látta elkeseredett, dacos küzdelmet, és megtette azt a szívességet Susanitának, hogy az ajtóhoz sétált, mintha az őröket hiányolná. A nőnek addig volt ideje összeszednie magát. Miután a tábornok a látszat kedvéért kinyitotta és becsukta az ajtót, megállapítva, hogy az őrök még nem jönnek, hallotta, hogy a másik már megint egyenletesen lélegzik. Ekkor sétált csak vissza az asztalához, szembe a fogollyal.
– Az őrök mindjárt itt lesznek. De addig is, meg kell, hogy mondjam, hogy nem értem, miért jött vissza? Hiszen a Nuestro Mundo kartellen és a hadseregen kívül is van élet…
– Miért? Hazardíroztam és vesztettem. Abban bíztam, hogy talán Hector Ivan Leon lebuktatása… – mondat közben Susanita sóhajtott egy nagyot, és nem fejezte be a mondatot. Minek magyarázkodni? Hiszen már úgyis minden elveszett…
Ebben a pillanatban kopogtak, és 4 katona lépett be Mendoza tábornok irodájába. Míg azok tisztelegtek a tábornoknak, a lány halkan megjegyezte, csak úgy, magának, de a tábornok is meghallotta:
– Négy katona? Hány ennyire veszélyes vagyok én…?!
A hangjából csendülő keserűség szíven ütötte a tábornokot, de már eltökélte, hogy csak holnap ad megváltást Susanitának. Így aztán úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a megjegyzést, és kiadta a parancsot a nő fogdába kísérésére.
Susanita már saját magával volt elfoglalva, alig vett tudomást a körülötte zajló eligazításból. Amikor két oldalról közrefogták, és az egyik katona rászólt, hogy indulás, akkor engedelmesen elindult, de az ajtóból még egyszer visszafordult, és odaszólt Mendoza-nak:
 Isten Önnel, Tábornok! – azzal lehajtotta a fejét, és engedelmesen követte őreit a fogdába.
Mendoza tábornok elgondolkodva nézett utána.
Úton a cellájához a katonák kérdésekkel bombázták, hogy hogyhogy civilben esett fogságba, és mit keresett Mendoza irodájában? A kartelles Anita Águila viszont nem válaszolt, amivel felbosszantotta az őreit…

—- folytatása következik —-

“Anita, a sas 5/2.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!