Bárka bázis lakói 1. rész – Az idő fogságában

Összes megtekintés: 39 

Minden nap amikor kimentek kockáztatták azt, hogy veszélybe sodródnak. Azt kockáztatták, hogy nem térnek vissza többé. A felszín megkövetelte a maga áldozatát, ha sebek képében, akkor abban, de ha emberéletet kívánt, azt is bevasalta. Nem bámészkodni mentek. Nagyon jól tudták, hogy azoknak, akiket hátrahagytak, szükségük van a segítségükre. Többségében a nagyáruházakat választották. Egyetlen területen addig dolgoztak, míg az teljes egészében ki nem ürült. Ameddig a legutolsó szegecset is el nem vitték a falból, vagy a leghitványabb széket is darabjaiban el nem cipelték, hogy aztán utólag öröm tüzek mellett átmelegedve kényelmesen összeszerelhessék. Az alulsó emeleteket már elhordták, így akarva nem akarva de muszáj volt feljebb menniük. A második, illetve harmadik emelet már csak arra várt, hogy előretörve lerohanják és kirabolják. – Alfréd! – szólt rá Károly a fiára alig hallhatóan, irányításra készen. A hajdani volt nagyáruház burkolatának bendője felé intett. Esővíz öntözte, szórványos, vegetáció burkolta be. Butikok hordalékai mellett vitt el az útjuk, amiknek ajtaját már terjedelmes, vastag indák vettek körül. A fedélrendszerből alápotyogott zúzalékot a megpenyhüdt talajba tiporták. Leszobroztak. Egy koromsötét, egybeszabott munkaruhás, maszkos és fejvédős férfi egy – két lépéssel a falnál termett. Kileselkedett az alsó és felső emeletekre. Majd visszahúzódva ismét Alfréd felé fordult. Felemelve a kezét intette az útvonalat. Balra. Harmadik cimborájuk leguggolt. Végigmérte a helyet a hátuk mögött. Fegyverének csöve egyik helyről a másikra siklott, intenzív, szabályos lélegzetvételek között. Várt, amíg Alfréd és a csapatkapitány a karfa mellett megindultak, majd felegyenesedett és követte őket. Emberkar vastagságú gyökérzet nyúlt át a karfa lapjain . Helyenként azonban csökönyösen szembeszegült és kapilláris szálhasadásoktól telespékelve tartotta magát. Váratlanul megmerevedtek ijedtükben. A tetőzeten egy plakáthirdetést lóbált a szél. Az esővíz lecsordult a beszakadt tetőszerkezeten keresztül. Sötétségbe borult üzlethelyiségek övezték a folyosókat. Némelyik lehúzott ráccsal fogadta őket. Más ajtók akadálytalanul tátongtak ásítozva, pusztán a színehagyott,elmosódott tolvajlásjelző alkatrészek mellett kellett elhaladni. Akármit hoztak is volna ki onnan, nem kellett félniük attól, hogy az megszólal. Hosszú ideje használhatatlanok voltak már. Rozsdabarna tábla hirdette a vécét. Női és férfi képírásjelekkel. A nyíl mellett elveszett a fal, a géppuska végét kicsúsztatva meggyőződött róla a kapitány, hogy senki nem akar rájuk rontani onnét. Nem bízott a mozgólépcső megkövesedett fokaiban. Az idejétmúlt, ódon lépcsősor felé vette az útvonalat. Bevárta Alfrédot, aki hátát a falnak vetve fellépett az első lépcsőfokra. Alfréd nem volt gyakorlott ebben. Még soha egy útja sem volt a biztonságot adó otthonon túlra, pedig már betöltötte a 18. évét. Nagyon szeretett volna menni mindig is, egészen apró gyerekkorától vonzotta a kinti, vadregényes táj, amiről annyit hallott. Egyszer a kapitány csapatába jelentkezőt kerestek, és ő természetesen egyből jelentkezett a feladatra, amit némi mérlegelés után úgy döntöttek a “nagy tanácsban”, hogy megelőlegezik neki a bizalmat az utazásra. Megkapta a szükséges felszerelését, s történetünk kezdetén ott állt 18 év után az óvóhelyen túl, a csillagos, teleholdas éjszakában, halált sugalló színében, nézve a messzeséget. Kétségtelenül, örült a feladatnak. De ahogy elhagyta kis otthonának óvóhelyét, sötét aggodalom markolt bele a szívébe. Eddigi életében elkerülte ez az érzés, de most rohamszerűen tört rá. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy akkor sohasem szerezné meg újra a bölcs tanács bizalmát. Köteles volt tovább indulni és bízni szeretett apjában és társaiban, akik mivel tudták, hogy első útja a világban, óvták akár egyik a másikat. Lassan távolodni kezdett a biztonságot nyújtó, ház, ahol az első és utolsó általa ismert óvóhely kapott helyet. A csapatkapitány a vaskarfa mellett szorosan elindult felfelé a legközelebbi emeletre. Egyszer csak megdermedt. Hallgatta a néma csöndet, mely időközönként megtört. A fenntartásnak és a szervizelés nélkülözésének jóvoltából, nem lehetett egyből meghatározni, mi idézte elő a hangzavart. Vajon mennyi ideig áll még a lábán ez a létesítmény? Az ismételt reccsenés, mely a hirdetőtábla korrodálódó kapcsolódást biztosító alkatrészeinek megviselt viszonyát népszerűsítette, arra engedett következtetni, hogy elváláspróbájuk szélsebesen közelít. Akár rosszakaró ellenség felháborodott acsarkodása is lehetett volna. A lépcsőfordulóban bevárta másik két cimboráját, majd tovább indult. A legközelebbi emeletre érve újból meggyőződtek arról, hogy kizárólag egymaguk vannak. Megugrott szívveréssel nehezedett neki a falnak. Az edzettség teljében léve sem tudta megállni, hogy ne kapkodjon levegő után lihegve. Minden egyes hulladékkal teleszórt lépcsőfokkal nagyobb koncentrálásra volt szükség. A kapitány már elfoglalta védő állását. Aktivitásnak még nem látta jelét. Miután a utóvéd is odaért, behatoltak az első boltba, amit kirablásnak kifizetődőnek gondoltak. Az anyatermészet még nem vette hatalmába úgy, mint az alsó emeleteket. Kivéve egypár csenevész ágat, mely a falon futva iparkodott minél nagyobb darabot kivágni a teremből, teljesen csorbítatatlannak tetszett. Egy tekintélyes nyíláson ritkás holdsugár hatolt át. Odakint tulajdonképpen még mindig az éjszaka hatalmaskodott, de a nap rövidesen felvirrad majd. Betolakodó, ha járt is előttük, akkor az kereket is oldott. Esetleg megsejtette a kezükben levő puska szagát, vagy azt, hogy többen is vannak. Megtörténhetett az is, hogy magányosan volt és segítőtársakért sietett. A kiáradó, magasra ugrott adrenalin felpörgette vizsgálódásukat, kiélezte gondolkodásukat. És kihegyezte fülüket is.
– Ti is hallottátok? – dermedt szoborrá Aurél. Most mind felfüggesztették a keresgélést és egymásra néztek. Hallgatóztak. De csupán a vérnyomás vert szabályos ritmust a fejükben. A kapitány szólalt meg, miután az utóvéd egy marokalakzatú nyomatra bökött a parkettán talpnyomaik között.
– Igyekezzünk ! Ha van is itt valami, ma nincs jókedvem vele randevúzni. Zsákoljatok és haladjunk tovább egy sort !!
Leszakadt állványok, elfoszlott szövegű reklámtáblák közt haladtak tovább. Látva a siralmas helyzetet, Zénónak sírni támadt kedve, ám az a nőcske, amelyik a falon függő üszögös rámában kellettve magát felhúzta ruhaszegélyét,szemlátomást nem vett tudomást arról, és fel se fogta hogy mi történt körülötte. A képkeretben durcásan reklámozta az idő felett aratott győzelmét. Vajon ki ő, és él e még valahol, gondolta magában. Egy lélek sem hitte volna, hogy az élete ilyen fordulatot vesz. Senki. Akárkit meg lehetne kérdezni, mindenki ugyanazt mondaná: Ez képtelenség, ilyesmi csupán a filmekben van!
Na, igen, a filmek. A filmek is már réges régen előrevetítették, mi várható a jövőben. De mindenki szkeptikusan állt hozzá és senki sem hitte el igazán, senki se vette komolyan. Aztán egy alkalommal csak bekövetkezett. Senki nem tudta, pontosan hol és mikor kezdődött. Csupán annyi volt bizonyos, hogy míg tavasszal az élet a maga megszokott és néhol unalmas medrében csordogált, addig december közepére és végére már megállíthatatlanul zajlott a folyamat, mely új fejezetet nyitott az emberiség történetében. Viszonylag minden jövendőlés nélkül, egyesek szerint… Vagy csak az emberek váltak érdektelenné? Hiszen a folyamatok egész idő alatt, folyamatosan érzékelhetők és észlelhetők is voltak de az emberek, mint az a varangy, amelyet hosszúra nyúlt tűzön főznek meg anélkül, hogy érzékelné, hihetetlenül képtelenek voltak megérteni és értelmezni, mi játszódik le körülöttük? A legtöbbjével is ez történt akkor. Nem ütközött a Földnek aszteroida, nem tört ki a harmadik világháború és a holtak sem keltek ki sírjaikból, hogy ellepjék a városokat, és hörögve vessék rá magukat az élőkre. A balsors alattomosan síklott be az emberi létezés előszobájába, hogy azután zabolátlan vad szörnyetegként támadjon rá a nappaliban nyugodtan kikapcsolodó háziakra. Olyan formában érkezett, mely kezdetben csak kevesekben keltett gyanakvást: vírusok, baktériumok és a tudomány által ismert megannyi hétköznapi kórokozó képében. Észrevétlenül, lopakodva de biztosan haladt előre pusztító útján. Világszerte mindenütt járványok ütötték fel a fejüket, melyek kezdetben semmiben sem különböztek a Földön rendszeresen végigsöprő szokásos megbetegedésektől. Néhány nap múltán azonban világossá vált, hogy ezúttal valami egészen más történik. Helyi jellegű lázas meghűléses járvány tört ki egy időben minden földrészen, Ázsiától Amerikáig, ebola és nyugat-nílusi láz a fekete kontinensen, majd hamarosan egyre nagyobb méreteket öltöttek a tuberkolózis és a vírusos agyvelő- és tüdőgyulladás okozta fertőzések is. És a sor ezzel koránt sem volt teljes. Az emberi társadalom jóformán feltűnés nélkül kezdte meg lendületesen szélsebes lecsuszamlását a megsemmisülés hegyoldalán. Az első tudósítás után (éppen Alfréd születésnapi tortájának maradékát igyekeztek eltüntetni, mikor a TV-ben elkezdődött az esti híradó) még mindketten azt gondolták, hogy csupán a sajtó legújabb ─ már – már napirendszerű ─ figyelemfelkeltés hajhászásának szemtanúi. Katalin Alfréd édesanyja még élénken emlékezett az elmúlt évek madárinfluenza-pánikjai nyomán kialakult körülményekre, és mikor erre férje figyelmét is felhívta, a férfi egyetértett vele. Akkor még nem gyanították, hogy a bekövetkező néhány hét mindent átrendez , átformál majd. A történések egy időben játszódtak a monitoron és karnyújtásnyira tőlük, a hétköznapjaikban. A tudósítások, az információk egyre csak sokasodtak, majdnem óráról-órára festettek egyre borúlátóbb képet, és ők végig nyomon követhették az eseményeket, amint a ragályos megfertőződések és más megbetegedések megállás nélkül, töretlenül szaporodnak, az egészségügy és az államigazgatás viszont lehetelen úrrá lenni a villámgyorsan elfajuló állapotokon. Az eseményekre senki nem tudott értelmes magyarázattal szolgálni. A felvilágosult haladó szellemű orvostudomány számtalan találmánya és ellenszere egyformán eredménytelennek és sikertelennek minősült ( kivéve nagyon kevés számú eltéréstől), a kezelt személyek tulajdonképpen nem reagáltak semmilyen gyógymódra. A széles választékú korokozó elleni penicillinszármazékok, oltóanyagok, vírusölők, gyulladás – fertőzés-gátlók és megannyi más gyártmány úgy látszott vereséget szenved azzal az ellenséggel szemben, melyen azelőtt sok esetben győzedelmeskedett. A nyugati orvostudomány kudarcot valott, a specialisták és a ” profik ” pedig gyámoltalanul és magatehetetlenül várták a varázslatot, amely nem érkezett el. Az addig szakértelemmel gyógyítható betegségek egyik napról a másikra katasztrófális és halálos betegségekké váltak, lendületes gyorsasággal burjánzottak és röpke időn belül a betegek halálához vezettek. A földkerekség értetlenül és meghökkenten nézte személyes megrázó tragédiáját. Úgy tűnt, egy rejtett kéz valahol lekapcsolt egy kozmikus kapcsolót, kiiktatva vele az emberi faj gyógyulásra való alkalmasságát, majd ugyanazzal a kézmozdulatával szabadon engedte Pandora ládikájának ronda nyavalyáit. Régesrég elfeledettnek hitt járványok tűntek fel szinte a semmiből és kezdtek megállíthatatlan elsöprő pusztításba ─ Európa egyes pontjain még a fekete halál és a spanyolnátha is felbukkant.
Ahogy teltek a hetek, a fejetlen zűrzavar lépésről lépésre vette át az uralmat a világ metropoliszaiban, és burjánzott tovább a gyérebben lakott övezetek felé is. A harmincadik napon a világ összes tanintézetében bizonytalan időre szüneteltették az oktatást. Károly (bár ezt akkor még nem tudta) aznap dolgozott utoljára. Vasárnap vesztegzár alá vonták a klinikákat, így hétfőn már Katalin is otthon maradt. Együtt hallgatták a TV és a rádió híradásait, beszámolóit és rémülten bogarászták át az interneten hozzáférhető felvilágosításokat és törekedtek felkészülni minden eshetőségre, miközben mindketten azért imádkoztak, nehogy észrevegyék egymáson a kór legkisebb jelét is.
A következő héten a bonyodalom tovább mélyült. Egyre több gócpont jött létre, az újabb betegek és a halálozások száma döbbenetes méreteket öltött. Szakadozni kezdett az áramellátás, a közművek ─ karbantartók és munkások veszteségéből adodóan ─ fokozatosan összeomlottak. Az utcákon véglegessé váltak a lázongások, zendülések, az emberek reményvesztetten, keserűen követelték, hogy a hatóságok fékezzék meg a folyamatot, és mentsék meg haldokló rokonaik és szeretteik életét. A rendőrség kivezényelt egységei már nappal sem tudták fenntartani a közrendet. Portyázó rablók hullámai borították el a városokat a könnyed és megeröltetés nélkül megszerezhető préda reményében. A nagyáruházak és üzletek ellen valóságos támadások indultak, mert mindenki a lehető legnagyobb mennyiségű élelmiszert igyekezett felhalmozni az otthonában. A lezárt üzleteket feltörték, a gyógyszertárakat pedig egyszerűen kirabolták. Szemlátomást senkit nem érdekelt, hogy a járványok ellen nem létezik semmilyen gyógyszer, a polcokon egyetlen doboz tároló sem maradt hiánytalanul sehol. Ezalatt a hosszú idő alatt a klímaváltozás is megtette hatását a környezetre. A viharok dühödten tomboltak a felszínen állandó jeleggel, gépek és emberek közt. Vakító villanásokban megsemmisülő gépek, amelyeket heves viharok csaptak az égbe és utána a földhöz vissza, emberek kavargó káosza mindenütt, heves viharok, orkánok, tornádók rombolták, pusztították a földet. Az emberek nem tudtak kimenni az utcára. A kormány a katasztrófahelyzetre való tekintettel kihirdette a szükségállapotot és mindenkit arra kért húzodjanak a házuk pincéjébe, vagy menjenek óvóhelyre, metróalagutakba a vad szél elől. A civilizált világ elérkezett az utolsó felvonás kezdetéhez. Ők is magukra maradtak. A külvilág pedig az ajtón kívül rekedt. A szükségállapot bejelentése után Károly lezárta a házat ─ bedeszkázta az ablakokat és eltorlaszolta a bejárati ajtót, ablakokat. Lementek a pincébe, a falakra pokróckat, takarókat, paplanokat tettek fel körbe, szinte felöltöztetve a lakást, hogy legyen meleg érzetük. A zavargások és a fosztogatók miatt sem akart kockáztatni, ahogyan a környéken senki más sem. Az utcában sorakozó házak ablakain – már mindenütt sebtében felszerelt rácsok és deszkák törték meg a befelé igyekvő decemberi napfény útját. Nem kockáztatott senki, és azt se szerette volna egyikőjük se, ha a vihar bármelyik pillanatban betöri az ablakukat sérüléseket okozva ezáltal. Nem voltak már biztonságban az otthonaikban, a szél minden tetőt sorra kifedett. Mikor végeztek, a gyors leköltözéssel Károly magához húzta Katalint és percekig csak álltak némán, szorosan egymást ölelve. Végül a nő törte meg a csendet.
─ Most mi lesz velünk, Károly? ─ kérdezte, és hangjában annyi félelem bujkált, hogy a férfi egy pillanatra megrettent.
─ Ne félj, minden re… ─ valami megnyugtatót szeretett volna mondani, de nem volt képes befejezni a mondatot. Minden olyan valóságon túlinak, minden olyan hihetetlennek tűnt. A világ kifordulni látszott a sarkaiból.
─ Azt hiszem, most inkább pihennünk kellene ─ mondta végül. Kézen fogta Katalint és a hálószobába vitte. Az elmúlt napok eseményei okozta kimerültség percek alatt legyűrte őket. Még csak kora délután volt, de miután jól megetették és tisztába tették a kis Alfrédot , egészen késő estig aludtak, és közben egyikőjük sem álmodott.
Az első napok meghökkentő, bódult tudatállapotban teltek. Képtelenek voltak elhinni, hogy ezúttal nem egy másodosztályú hollywoodi katasztrófafilm kockái peregnek a szemük előtt, hanem mindez velük és körülöttük történik. Egy lidércnyomás kellős közepébe csöppentek, amelyből nem tudtak verejtékben fürödve felriadni, hogy aztán a másikhoz bújva megnyugodjanak és visszataláljanak a valóságba. Ez maga volt a valóság. Igyekeztek minden órát hasznosan tölteni és lefoglalni csapongó gondolataikat. Lépésről-lépésre leltárba vettek minden készletet, amit az utolsó napokban vásároltak – még a zavargások előtt. A pincében egymásra halmozva álltak a különböző méretű konzervek (zöldségek, húsok és gyümölcsök egyaránt). Katalin úgy számolta, hogy ennyi tartalékkal akár hosszú hónapokig is kihúzhatják. Alapvető élelmiszerek tekintetében sem szenvedtek hiányt; a pincében elegendő cukor, só, liszt, olaj és élesztő sorakozott a polcokon, és Károly jó néhány zsák krumpliról is gondoskodott. Még idejében sikerült beszerezniük egy kisméretű áramfejlesztőt is, amit most a hűtőszekrény és a fagyasztó működtetésére használtak. Ezekben kaptak helyet a húsok, tojások, zöldségek és minden gyorsan romló áru. A pincében álló kandalló elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy melegen tartsa őket. Mivel nehezen lehetett kijárni a nagy viharok miatt, a ház mögött rakásban állt felhalmozott tüzelőt is a pincébe hordták. Minden élelmiszerrel igyekeztek spórolni, hiszen nem tudhatták, mit tartogatnak még az előttük álló hetek, hónapok ilyen viharokkal, orkánokkal , vírusokkal a hátuk mögött. A pincében műanyag kannák hosszú sora; mind színültig volt töltve ivóvízzel (több száz liternyi), de ─ biztos, ami biztos ─ Károly vásárolt egy kis kerámiabetétes kézi vízszűrőt is. A fiókokban elemlámpák, tucatnyi elem, gyufa és gyertya lapult. A világítást legtöbbször ez utóbbiak jelentették, a generátor kapacitását nem akarták feleslegesen terhelni. Fegyverük is volt: a szekrényke fiókjában, amit Károly évekkel azelőtt vásárolt, Katalin heves tiltakozása ellenére (most először örült annak, hogy így döntött). Végül ellenőrizték a gyógyszeres szekrényt is. Katalin az utóbbi időben rengeteg fájdalom- és lázcsillapítót, antibiotikumot, valamint kötszert hozott haza a kórházból. A leltározás listájának eredménye csepegtetett ugyan némi biztonságérzetet beléjük, de tisztában voltak vele, hogy ez csak ideiglenes, és kártyavárként dőlhet össze akár a legkisebb légmozgásra is. Néhány hét elteltével a külvilág hangjai fokozatosan megszűntek, már egy lélek sem mozdult odakint. Nem hallottak semmit, csupán a szél üvöltő hangját. Károly egyik nap felment szétnézni. A tetőt kifedte a vihar és az ablakokat takaró néhány maradék deszka közt kikémlelve csak a kihalt utca bámult vissza rá. Nagy nehezen, amit tudott még lehordott a pincébe, és többé már nem merték elhagyni otthonuk biztonságát. Az idő is egész más tempóban haladt, mint az előtt. A pince falai közt töltött órák szinte napoknak tűntek, a mindent beborító csend pedig sokszor fülsértőnek hatott. Más körülmények közt biztosan élvezték volna a hirtelen jött nyugalmat, de a környéken és az otthonukban uralkodó mozdulatlanság most sokkal inkább kísérteties volt. Mintha megállt volna az idő körülöttük. Talán még azon sem lepődtek volna meg, ha egy nap bebocsátást kértek volna hozzájuk a Langolierek, hogy rémisztő robaj közepette felfalják a múltat és vele együtt mindenkit, aki benne ragadt.

“Bárka bázis lakói 1. rész – Az idő fogságában” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Éva! Köszönöm dicsérő kedves szavaid, de valóban igy van ahogy látod, az ember önző teremtmény és addig nem békül meg önmagával se amíg a föld le nem veszi majd segítő kezét az emberekről, és nem fog tovább gondoskodni rólunk. Óh erről regényt tudnék írni, hogy hova jutottunk és mi lesz velünk…. Én úgy képzelem el, mint ahogy a fojtatásában megírtam. És még lesz egy ilyen novellám.. Új jövő a globális katasztrófa után “

  2. Kedves Enikő! A Föld legokosabb teremtménye (szerintünk) az ember. Én még hozzá tenném, hogy és a legönzőbb lénye is. Vagy fogalmazhatjuk úgy is, kevés a jószándékú ember, sajnos. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, melyet fenti soraidban olyan életszerűen elénk vetítesz Sajnos, én nem azt látom, hogy pozitív változás történne, olyan, ami átütő jellegű lenne, és azt hallanánk, vagy olvasnánk főcímben: megoldották a globális felmelegedés kérdését, vagy károsanyag kibocsátásunk 0-ra csökkent. Ez pedig oda vezethet, mit elénk társz, mesteri módon. Szeretettel: Éva
    🍄🌻🌻🌻🌼🌞🌞🌞

  3. Kedves Enikő!

    Természetesen tervezem tovább olvasni. Érdekes módon én is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg – természetesen sokkal egyszerűbben, nem irodalmi stílusban – a legutóbbi írásomban.

    Szeretettel: Rita🌷

  4. Köszönöm szépen kedves Rita, igyekeztem valóban a valóságot láttatni és éreztetni. Sajnos de előbb utóbb ez lesz a vége. És majd olvasd el a következőt is. Ahol a végén ez áll:
    ÉS A természet végleg levette a kezét az ember gondoskodásáról ….

  5. Hú! Nem semmi borzalmat tártál elénk, rengeteg valóságtartalommal és épp ez benne a borzalmas, mert hát, tudjuk, amit tudunk és látjuk, amit látunk.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!