A bárka bázis lakói 2. rész – Sikeres zsákmányszerzés

Összes megtekintés: 27 

Életükben először hármasban ünnepelték a karácsonyt és az újévet. A külvilág eseményeiről semmit se tudtak. A cseppet sem békés karácsony után egy még kegyetlenebb új év köszöntött rájuk. Ahogy teltek a hetek, a könyvek a szokásosnál is hasznosabb barátnak bizonyultak; mindketten nagyon sokat olvastak, és felolvastak a kis Alfrédnak ám az idő legnagyobb részében mégis inkább beszélgettek. Az együtt töltött évek alatt a munka miatt soha ennyi idejük nem volt még egymásra. Most minden nap órákon át feküdtek az ágyon, vagy csak ültek a kanapén (Károly ilyenkor Katalin ölébe hajtotta a fejét), miközben kibeszélték magukból gondolataikat, érzéseiket és félelmeiket. Úgy kapaszkodtak a másikba, mint a tengerben fuldokló a feléje dobott mentőövbe. És pontosan ezt is jelentették egymás számára. Menedéket. Az utolsó világító fénypontot a mindent körülölelő szürkeségben. Esténként szorosan egymást ölelve aludtak el, a kis Alfréddal együtt─ egyszerűen képtelenek lettek volna máshogy álomra hajtani a fejüket ─, és szinte ugyanígy is ébredtek reggelente, bár álmaik zaklatottak és rövidek voltak. Károly minden nap bekapcsolta a rádiót abban a reményben, hogy esetleg talál valamilyen adást – bármit, ami visszaadhatja számukra a reményt. Az éterben azonban legtöbbször csupán néhány csellengő vészhívás járt keringő táncot, melyek kétségbeesett és reményvesztett sugárzói vagy orvosi segítségért vagy élelemért könyörögtek önmaguk és még élő szeretteik számára. Egy késő januári délelőttön végül mást is felfedeztek. Károly éppen a rádió gombját tekergette, mikor meghallotta az első hangfoszlányokat. Katalin bejött a kicsike kialakított konyhából, és letelepedett mellé.
─ Találtál valamit… szívem? ─ kérdezte. Próbált nyugodtnak látszani, de arcára kiült a félelemmel vegyes kíváncsiság.
─ Még nem tudom. Azonnal kiderül ─ mondta Károly, és érezte, hogy szaporábban kezd verni a szíve.
A rádióból hallatszó reszelős férfihang birtokosa, aki szimplán csak Látónak nevezte magát, hosszadalmas magánbeszédbe fogott. Azt hirdette, hogy a régi világ teljesen befejeződött nem létezik, és a társadalom összeropanva meghiúsult. A városok elnéptelenedtek, és már csak maroknyi ember maradt életben, de azok sincsenek teljes biztonságban, akik eddig túlélték, mert bárkit, bármikor utolérheti a végzete. Isten dühét emlegette, és többször is elszajkózta, hogy nincs menekvés senki számára, mert „az emberi faj garancia ideje lejárt”. Mindketten megrökönyödve hallgatták végig. Amit addig csak gyanítottak, de maguknak sem mertek bevallani, most bebizonyosódni látszott. Károly nem bírt tovább várni, muszáj volt bizonyosságot szereznie. Meg kellett róla győződnie, hogy minden úgy van ahogy ez a látó állítja. Maga sem tudta, hogyan, de muszáj volt ─ mindkettőjük érdekében. Magához vette a pisztolyt, és elindult, hogy hosszú hónapok óta először kilépjen az utcára, azzal az eltökélt szándékkal, hogy addig megy, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a hang a rádióban igazat mondott. Ha csak a halott külvilág várja odakint, akkor is.
─ Károly… ne! Kérlek! Talán még várnunk kellene ─ Katalin érezte, hogy nem tudja megállítani a férfit, és ez nagyon megrémítette.
─ Várnunk? Mégis mire?
Károly magához húzta a lányt, átölelte és megcsókolta a homlokát.
─ Nemsokára visszajövök. Ígérem! De tudnunk kell! ─ mondta, azután megfordult, kilépett a pince ajtaján, fel az emeletre , majd a tornácra és átvágott a kerten. Csupán a város kórházáig jutott. Nem kellett tovább mennie, hogy tudja, a Látó nem hazudott. Néhány utcányira a házuktól már látni lehetett a városközpont épületeinek sziluettjeit, melyek üres belseje és kifedett teteje nyújtózkodott rémísztően az ég felé. Már hosszú napok óta nem éghetett benne az őket tápláló meleg tűz. A csontig hatoló januári szél némelyikből nemsokára a belőlük áradó hullaszagot is magával hozta. Az utat mindenfelé magukra hagyott és felborogatott autók szegélyezték, a lakóépületek megkülönböztethetetlenül, kifedve, némelyek egymásra dőlve és elhagyatottan álltak . Mindent betöltött a mozdulatlanság. És a csend. A természetellenes, halotti csend, mely nem lehetett egy élő, lüktető világ sajátja, és amely eloszlatta minden kétségét. A remény utolsó morzsái is eltűntek. Két órán át volt távol. Mikor hazaért, Katalinnak csak egyetlen pillantásra volt szüksége . Károly apatikus, lélektelen tekintetét látva minden tüstént világossá vált. Egyikőjük sem volt képes megszólalni. Némán maguk elé révedve, dermedten ültek egymás mellett. A következő napokban sorra járta végig a környék összes házát,túlélőket keresve, bár egyetlen kéményből sem látott füstöt felszállni. A megbetegedéstől való félelme most teljesen háttérbe szorult. Tudniuk kellett, hogy egyedül vannak-e, vagy mások is életben maradtak-e rajtuk kívül, bárhol ezen a bolygón. Amit talált, rosszabb volt minden félelmüknél. A legtöbb ház üresen állt, de volt olyan is amelyikben megtalálta egykori lakóik enyészetnek indult maradványait is. Hiába merészkedett minden nap egyre messzebb, életnek alig találta nyomát. Azzal a néhány családdal akivel találkozott, összefogtak és együtt próbálták felépíteni kicsiny maradék világukat. Március végén a rádió is teljesen elnémult. Már beköszöntött az augusztus, mikor a készleteik érezhetően fogyni kezdtek. Eleinte a közeli házakból pótolták, amit csak tudtak, de hamar rá kellett jönniük, hogy ezt nem folytathatják a végtelenségig. A vihar sem akart csitulni. Az emberek többsége, mint később kiderült patkány módjára élt az alagútak, metrók, barlangok, óvóhelyek alagútjaiban egy halomban. Ezek is az életükért harcoltak, és a megélhetésért, de ezek között nagyon sok volt a fertőzött. Érezték, hogy a sorsuk feltartóztathatatlanul közeledik feléjük, csupán abban nem voltak biztosak, mikor kell szembenézniük vele.
– Anya kérlek, mesélsz nekem a múltról? Hogy milyen volt mielőtt megszülettem volna?
-Oly szépek és magasztosak voltak azok a távoli napok. Költőket ,írókat, festőket és bölcs gondolkodókat ihletett meg . A távoli múltban, a napok csendes mederben folydogáltak. Emberek és állatok együtt éltek, feneketlen mély kék vizekben, hófehér hajók szelték a habot és azúrkék égen néha bárányfelhők úszkáltak.
Szülei meleg, mégis hűsítő záporokról meséltek neki. Erőről és egészségről, nevetésről és békéről. A napsugár villódzott a kerti csobogó hullámain. Önfeledten úszkáltak a kinti medencében, lábuk alatt meleg volt a homok. Barátság, szerelem, szenvedély, és úgy lett ő Alfonz. A tábortűznél szalonnát és mályvacukrot sütögettek és közben vidáman énekeltek. A harsogóan zöld fűnek kellemes illata volt. Az őszi szél vidáman fújdógált, sárga, barna és vörös,leveleket hullatva. És minden évszaknak megvolt a szépsége és megvolt a maga ünnepe.
– De az ő idejükben az emberiség már tragikus irányba tartott. A politikusok a csillagokat is lehazudták az égről, hogy még gazdagabbak legyenek, az emberek örökösen rohantak, nem jutott idejük az igazán fontos dolgokra, arra se jutott idejük,hogy észrevegyék az apró kis örömöket, amiket ma nem is lehet ténylegesen se átélni, de milliónyi ember átélné mégegyszer ha lehetne. És a bolygó nagyon, nagyon szenvedett, mert a végsőkig kihasználtuk erőforrásait. Sok nemzet harcolt egymással, a háború az életünk állandó részévé vált, és még csak fel sem fogtuk igazán.
– Anya nem teljesen értem ezeket a dolgokat – szakította félbe a rögtönzött történelem órát az egyik alkalommal. – A politikusok…?
– Igen, kisfiam. Azok a nép vezetői voltak
– Szóval, ha ők voltak a vezetők, miért verték át a népüket? Nekik nem a támogatás, a felvirágoztatás lett volna a feladatuk? Azon kellett volna fáradozniuk, hogy az embereknek jobban menjen a soruk, hogy boldogok legyenek. És a nép! Miért hagyták, hogy kihasználják őket?
Édesanyja bölcs tekintete megértést tükrözött.
– Ezek azok a kérdések, melyekre képtelenség válaszolni. Több ezer év alatt fajult így el a helyzet, és az idő előrehaladtával egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk. De egy ponton megálljt kellett parancsolni a rossznak, meg kellett fékezni az emberi gyarlóságot, kapzsiságot. Véget kellett vetni ennek a világnak. Ám a vég nem úgy jött el, ahogy a legtöbben várták.
A bezúzott üvegvitrin csaknem ajánlgatta magát, hogy körültekintsenek odabent. Észrevettek egy félreeső helyiséget is. Talán lerakat lehet. Talán egy felfedezetlen aranybánya van ott, ami csak rájuk vár. Útóvédjüket hátrahagyva Alfréd az apjával és a parancsnokkal előre igyekeztek. Számos csukott ajtó után végül találtak egy résnyire nyitott vasajtót, melyet a parancsnok a puskája hegyével finoman belökött. Odabent abszolút sötét volt. Elemlámpát kapcsoltak. Polcok zsúfolt sora tárult fel. Mennyezetig érő szekrények jelentek meg. Mindegyik állványon számos láda sorakozott. Puskáikat hátukra dobták, hogy gyorsan lekapkodhassák őket. Gondolkodás nélkül emelték le a megdohosodott, barna kartonládákat. Egy tömör pultra állva még a felsőbb polcokat is kiseperték, majd hozzákezdtek átvizsgálni a tartalmát.
– Konzervek! – könnyebbült meg a kapitány. Az élelmiszerárúnak mindig nagyon örültek
– Az idő vasfoga elkoptatta némelyikük címkéjét, némelyik megsárgult, vagy kifakult. De többsége használhatónak tűnik.
Bezsákoltak, amennyit elbírtak, a többletet pedig az állványok alá dugták, jól álcázva. Összeégett drapériával beterítették, hulladékot rúgdostak rá ellensúlyként, majd a súlyos asztalt oldalára fektetve teljesen betakarták az egészet. Legközelebbi alkalommal tudni fogják, hol keressék. A figyelmeztetés szerint éppen időben végeztek, amint az állvány a helyére került, bekövetkezett a beütemezett, időzített három kopogás. Nem maradhatnának tovább akkor se, ha minden össze – vissza heverne. Odakinnt már gyülekeztek az ébredezők . Egy-egy csordultig tele hátizsákkal a hátukban az utóvéddel kilestek. Nem tetszett amit láttak. Lábnyomaikat még a nyomolvasó szem számára is olvashatatlanná tették a frissen gyűlt bűnbanda léptei. Őket keresték. Odakint a hirdetőtábla sóhajtózása újabb és újabb visszhangot vert. A kapitány lekapcsolta a zseblámpáját és a korláthoz lépett. Az alsó emeleten ijesztő torz árnyak hemzsegtek. A holdvilágban táncot lejtő nyugtalan feneketlenség elbódította. Visszafarolt a bajtársaihoz, és közben latolgatta az eshetőségeket. Vagy elrejtőznek előlük és várnak, vagy azon melegében eliszkolnak. Mind a kettőnek megvolt az előnye és a hátulütője. A kivárással megelőzhetik a bajt. Ezt még mindig jobb ötletnek tartották, mint rögtön beadni a kulcsot. Nehéz zsákmánnyal megrakódva a hátukon, ugyanis lehetetlen volt pontosan célba venni ezeket a hemzsegő szörnyszülötteket. Így azonban hamarabb kikeveredhetnek a bajból. A parancsnok végezetül kiadta a jelet. Lopózva elindultak egy kietlen átjárón. Alfréd annyira erősen szorongatta a hátizsákot, ahogy csak eltudta viselni. Kész volt mindenre, hogy túlélje és megvédje gazdag zsákmányukat. A talpuk alatt üveghulladékok recsegtek. Fokoztak az iramon. A hátuk mögött hallották, a mozgó lépcső hogyan viaskodik a felcsimpaszkodó, felmerészkedett torzszülött lények súlya alatt. A csarnok folyosója a szemközti oldalra vezetett, ahonnét látták az alvilági , démoni csőcseléket, amint hűlt helyükre lesújtnak. Panaszosan nyűszítettek, a levegőbe szimatolgatva fetrengtek, hánykolódtak. Valamennyi irányba megindultak utánnuk. Kezdetét vette az üldözés. A hátvéd tüzelési állást vett fel, mikor meghallotta a folyosón utánuk csatlakozott patás lábaik egyre zajosabb kopogását. Felkapcsolta az elemlámpát és egy ocsmány, rút fazonra világított. Állkapcsából nyál csorgott. Lábra emelkedett és várt. Társai megérkeztek mögötte és ugyanígy tettek. Ekkor már a parancsnok is odavilágított. Aztán reményvesztetten és egy kicsit csüggedten a korláton túlra fordult. Odalent még többen voltak. Visszavonultak a folyosón közeledők felől, de ha így megy tovább, és nem lesz más kiút, akkor muszáj lesz lőniük. Már mind tudták, hol bujkálnak. Egymást túlnyüszítve, egymást túlszűkölve, közelítettek feléjük. Zénó fülét ekkor megcsapta egy hang. Egy szüntelen, megszakítatlan küzdelem, mely nem ennek a világ szörnyszülötteinek gigájából bugyogott fel, hanem az acélhíd és a drótvezeték illesztési pontjának elgyengült érintkezépséből. Nem töprengett többet. Célzott és lőtt. A lövedék kiszakított egy darabot a sodronyból, ami elrémísztette a felcsimpaszkodó vérszomjas bestiát. Óriási dörrenéssel kiszakadt a helyéről a komplett plakátfelület. A porfelhő egészen a harmadik emeletig felcsapott. Üldözőik egymásra ugrándozva elszökkentek és ordítva elpucoltak. A túloldalon is hanyatt – homlok rohantak az ellenkező irányba. Kihasználták az adódó lehetőséget. Felkapták a zsákokat és a kijárat felé indultak. Kiérve végre körbe nézhetett Alfréd, a kinti tájon is. A kijáraton túli boltozatokról jégcsapok lógtak alá vastagon. Körbenézett az üszkös padokon és a gyalogút töredékeken. A szélben acélköteg maradványok lengtek . Egymásba dőlt hatalmas házfalak. A konokul szívós háztetőkön rémísztő szobrok kuporogtak, melyek közül egynémely néha kitárta szárnyát és elrugaszkodott a mélybe. A szürke eget betakaró sötét felhőkön, keresztül most átütött az alkony. Elvadult minden, amiről egykor az ember gondoskodott. A természet levette a kezét az emberekről és többet nem akart gondoskodni róla.

“A bárka bázis lakói 2. rész – Sikeres zsákmányszerzés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Enikő!

    Szomorú volt a befejezés is. A rombolás után az építés jön, a reménytelenség után a remény, különben nem születtek volna háborúban is gyermekek. Az ember élni akar, csak nem tud. Többnyire a nagy jólét veszi el a természetes eszét, a józanságát, az alkotói vágyát, a szeretetet, a segíteni akarást és a fajfenntartási ösztönét is.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!