Anita, a sas 5/4.

III. fejezet

Susanita számára az éjszaka hosszú volt, és mégis rövid. Sokáig forgolódott a priccsen, mire el tudott aludni, de akkor meg össze-vissza mindenféle zavaros dolgokat álmodott, aminek nem volt értelme, de kipihenni sem tudta így magát igazán. Csak hajnal felé jött álom a szemére, bár akkor is álmodott, de végre itt legalább jól érezte magát álmában… Reggel 7-kor viszont az őr ébresztette, aki a reggelijét hozta. És bár étvágya nem volt, de az erejét nem akarta elveszíteni, így legyűrt pár falatot. Utána csak ült a cellában a priccsen, felhúzott térdekkel, a hátát a falnak támasztva, és azon gondolkodott, hogy hol is rontotta el, mit kellett volna máshogy csinálnia?
Észre sem vette, hogy lépések koppantak a folyosón. Ekkor már háromnegyed 9-re járt az idő, de nem is érzékelte az idő múlását. De amikor a léptek megálltak a cellája előtt, felnézett – és rögtön le is hajtotta a fejét: az állt előtte a rácsok túloldalán, akit mindennél jobban vágyott viszontlátni, és aki elől a világ végéig is elmenekült volna, csak ne lássa őt ilyen nyomorult állapotban. De a cellából nem volt hová mennie, így kénytelen volt megbékélni a helyzettel. De elhatározta, hogy Javier Eric Fernandez semmiképpen nem jöhet rá, hogy a fogoly Anita Águila nem más, mint az ő egykori barátnője, Susanita Rita Vazquez…
– Anita Águila, igaz? – szólította meg Fernandez százados a lányt.
A megszólított viszont válaszképpen csak felállt, és bólintott. De a fejét, amennyire csak tudta, továbbra is lehajtotta. Fernandez azt hitte, a lányt megtörte, hogy elkapták, és ezért hajtja le a fejét. De nem foglalkozott vele. Neki feladata van, a nő lelki problémáin meg rágódjon önmaga.
– A rácshoz, és kezeket ki, hogy feltehessem a bilincseket!
Susanita megint csak szó nélkül engedelmeskedett. Miután kattant a kezén a bilincs, a százados kinyitotta a cella ajtaját és megint megszólalt:
– Mendoza tábornok azt mondta, nem kell szökési kísérlettel számolnom. De szólok: a fegyverem itt van és töltve. És szökési kísérlet esetén használni is fogom!
Susanita egy pillanatra vágyódva nézett a fegyverre. „Töltve és használná is, ha szöknék… Hát nem az lenne a legjobb, ha Javier fegyvere által érne a végzetes lövés? Akkor vége lenne mindennek egy pillanat alatt, és megszabadulnék ettől a megalázó helyzettől… De nem, nem szabad! És ha miután a kezei között halnék meg, rájönne, hogy ki voltam? Nem tehetem tönkre az életét azzal, hogy utána egy egész életet kellene leélnie abban a tudatban, hogy ő ölte meg a volt barátnőjét… Nem! A magam érdekében nem fogom feláldozni az ő életét!”
– Nem fogok szökni, ígérem. – suttogta. Remélte, hogy ha suttog, Javier nem ismeri fel a hangját, és bejött a számítása, a százados még csak gyanakodni sem kezdett.
– Akkor indulás. –Fernandez a fegyverével intett Susanitának, hogy merre menjen.
Amikor kiértek a cellablokkból, a férfi jobb kézzel megfogta a tanácstalanul megálló nő bal felkarját, hogy úgy vezesse. A fegyverét – balkezes lévén – a bal kezében továbbra is felhúzva tartotta. De amaz engedelmesen ment vele, amerre vezette. Nem kérdezett semmit, és nem mondott semmit. „Mintha lélekben nem is itt lenne”- gondolta Fernandez, és nem tévedett nagyot… A lány azt képzelte, hogy minden úgy van, mint régen, és ő bilincs nélkül sétál Javier-rel a bázison…
Mendoza tábornok irodájához érve azonban Susanita meglepődött. Fernandez kopogott, majd nyitotta is az ajtót, és nem hallotta a lány meglepetten elsuttogott kérdését: „Megint a tábornokhoz?”
Az irodába belépve Fernandez százados jelentette, hogy meghozta időre a foglyot, majd tisztelgett és be is csukta maga mögött az ajtót. Kívülről. Susanita nem tudhatta, hogy a férfi viszont megállt az ajtón kívül, mert a tábornok így kérte.
– Üdv újra itt nálam, senorita… – Mendoza tábornok még mindig tanácstalan volt kicsit a megszólítással, de egyelőre nem akart a dolgok elé vágni.
– Tábornok! Megkérdezhetem, mi szükség volt arra, hogy Javier Fernandez, pont Javier kísérjen ide?- tört ki a kérdés Susanitából, de egyből el is szégyellte magát érte. – Bocsánat, Tábornok, nem akartam számon kérni. Természetesen az Ön döntése, hogy mikor melyik emberét rendeli egy-egy feladatra.
– Pontosan. De hogy a tárgyra térjek. Gondolkoztam a tegnap elhangzottakon, beleértve azt a mondatot is, hogy a börtönből is küldene információkat, ha lenne érdemi jelentenivaló.
– Továbbra is tartom magam ehhez, még ha nem is akar hinni nekem.
– Nem erről van szó. A foglyok mozgolódnak La Picotá-ban. Valamit szervezkednek már vagy 2 hónapja, de még nem sikerült kiderítenünk, hogy miről van szó…
Susanita szeme felcsillant örömében.
– Segíthetek? Elfogadja a segítségemet, ha ki tudom juttatni onnan a jelentéseimet?
Mendoza tábornokot szinte mellbe vágta, hogy a másik egy ilyen kis dolognak is mennyire tud örülni. Hiszen ő tette azzá, ami, mert ő utasította ki annak idején ártatlanul a fiatal és talán naiv, de kétségkívül elhivatott katonáját. Akit most már az is megelégedéssel tölt el és boldoggá tesz, ha volt kartell-tagként a kartelles foglyok közé zárva tudja, hogy ha jelentést küld neki, nyitott füleket fog találni.
– Nagyon hálásak lennénk érte, ha megtennéd…
– Szívesen megteszem, uram! – vágta rá egy halvány mosollyal Susanita.
– Köszönöm. – majd éles váltással már más témában folytatta: – Javier Fernandez-zel beszélt útközben?
– Nem, uram. Nem akartam felfedni előtte, hogy ki vagyok…
– Miért nem? Nem érdemelne meg legalább ennyit? Hiszen több mint három éve hiába keresi a lányt, akit szeret! – vázolta a helyzetet a tábornok.
– Hát még nem felejtette el Susanitát? Nem keresett magának mást? – döbbent le a nő.
– Miért magácska talán keresett más helyette? – revolverezett Mendoza tábornok.
– Nem kerestem. Mással voltam elfoglalva, semhogy kiűzzem őt a szívemből. Ezért is nem szóltam szinte semmit sem idefelé, és ha megszólaltam is, csak suttogva, nehogy felismerjen…
– Pedig én a tudtára akarom adni, hogy ki a foglyunk. Nem véletlenül őt kértem fel kísérőnek. Még most is kint áll az ajtó előtt, várva, hogy behívom.
– Kérem ne, Tábornok! Nem tudnék vele beszélni… Ha egy kicsit is tekintettel tud lenni egy egykori katonájának a kérésére, akkor nem hívja be őt… – Susanita a beszélgetésük során most először hajtotta le szégyenkezve a fejét a tábornok előtt.
Mendoza ráérzett, hogy Susanita már az ereje végén jár. „Talán tényleg pokoli kínokat okoz neki lélekben az, hogy Javier Fernandez így lássa őt. Hiszen ő még nem tudja, hogy kiderült az ártatlansága, amit Javier Eric Fernandez viszont már tud…”
– Ülj le! – parancsolta végül a tábornok, mert látta, hogy a nő már alig áll a lábán. Amaz egy pillanatig habozott, de aztán engedelmesen leült. Elvégre innentől kezdve úgyis engedelmeskednie kell, akár akar, akár nem. A szabadságát feladta, tehát jobb, ha minél hamarabb megtanul maradéktalanul engedelmeskedni a parancsoknak…
– Tegnap nem mondtam el mindent. – folytatta Mendoza, miközben ő is leült, szembe a lánnyal. – Hector Ivan Leonról van szó.
– Hector Ivan Leon? Hogy jön most ide? Ő volt a Nuestro Mundo beépített embere, tudom… Én segítettem leleplezni…
A tábornok vett egy nagy levegőt, és kifújta.
– Így van. Az enyhébb ítélet reményében sok mindent bevallott ám a tárgyalásán! Többek között azt is, hogyan csalta csapdába az egyik elhivatott katonámat. – nézett Mendoza jelentőségteljesen Susanitára.
– Tessék? – Hallotta, de nem akarta elhinni, amit hallott… „Igaz, amit hallottam, vagy csak azt hallom, amit hallani szeretnék? Tehát mégis Hector Ivan Leon volt az, aki csapdába csalt engem?”
– Nincs tévedés! Tegnap nem voltam teljesen őszinte és nem mondtam el mindent. Hector Leon bevallotta, hogy ő állított csapdát, és amikor sarokba szorítottuk, bevallotta. Nem, nincs közbeszólás, most én beszélek! – Susanita, aki közbe akart kérdezni, engedelmesen elhallgatott, így a tábornok folytatta, miközben nem győzött magában csodálkozni a másikon, aki ugyan még mindig összebilincselt kézzel ült, de a szemei már mosolyogtak. – Tehát igen, Hector Ivan Leon bevallotta, hogy ő magát próbálta menteni azzal, hogy magát állította be árulónak. Ideig-óráig tartható is volt az állítása, de a kém leleplezésével a saját nevét is sikerült tisztáznia, Susanita Rita Vazquez!
– Akkor ezek szerint mégsem volt hiábavaló az áldozatom, hogy beléptem a kartellbe? Köszönöm, tábornok, hogy elmondta! Így már sokkal könnyebb a lelkem, így már a börtön-életet is könnyebb lesz elviselnem! – Susanita egyszerre könnyezett és mosolygott a könnyein át a tábornokra.
Mendoza tábornok pedig meghatódva figyelte, hogy amaz még mindig azt hiszi, hogy mennie kell La Picotá-ba, és mégis milyen boldog magától a tudattól, hogy a régi, számára kedvesebbik neve tisztázva lett…!

— folytatása következik —

“Anita, a sas 5/4.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!