Anita, a sas 5/5.

– Tévedés! Nem kell a La Picotá-ba menned. Próbatétel volt, mert a viselkedése alapján akartam megítélni, hogy a velem szemben ülő hölgy vajon még mindig az a Susanita Rita Vazquez-e, aki annak idején annyira elhivatott katonám volt?
– És hogy vizsgáztam?
– Maximális pontszám! Szóval kéretik a La Picotá-t elfelejteni, de nagyon sürgősen! És egyben örömmel üdvözlöm a visszatérő Susanita Rita Vazquez-t a támaszponton!
– Tábornok! Talán furcsa lesz, amit mondok, de mégiscsak szeretnék a La Picotá-ra menni… – szólalt meg egy kis csönd után elkomolyodva a nő.
– Na de miért? – lepődött meg a tábornok. – Susanita már nem számkivetett többé! Megalázni nem akarom a volt és visszatérő emberemet azzal, hogy odaküldöm! Nem volna méltó egyikünkhöz sem.
– De nem Tábornok úr küldene, hanem magamtól mennék! Hiszen az imént mondta, hogy a kartell szervezkednek a La Picotá-n! Ha Anita Águila mégis odakerül, talán ki tud deríteni valamit.
– Nem muszáj vállalnod. Nem lenne megalázó bilincsben elhagyni a San Juan de Pasto támaszpontot? – kérdezte Mendoza tábornok.
– De, az lenne. De méltó bűnhődésnek érezném azért, mert három hosszú évre a Nuestro Mundo kartell tagjának adtam ki magam. Kérem, tábornok, hagyja, hogy vezekeljek érte! Így mégis sokkal könnyebb lesz, hogy tudom: nem az elkövetkezendő 40-50 évet kell ott kibírnom, hanem rossz esetben is csak hónapokat. Kérem, tábornok! A hadsereg érdekeit nézze, ne azt, hogy ez nekem mennyire lesz nehéz vagy sem! Ha már ennyit kibírtam, néhány hét vagy hónap nem számít! Nem akarom a könnyebbik végét megfogni a feladatnak…!
– Rendben van, meggyőztél. Szükség is lesz ott rád, az biztos…
– Köszönöm tábornok! Zene füleimnek, hogy szükség van itt rám! – mosolyodott el végre szívből Susanita.
– Na, akkor ne várakoztassuk Fernandez-t se odakint, hadd jöjjön végre be! – ezzel Mendoza tábornok odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta.
– Igen, uram? – fordult egyből oda a százados.
– Befelé, mert megbeszélnivalónk van.
Fernandez százados belépett a szobába. Meglepődött, hogy a fogoly egy kényelmes fotelban üldögél, de nem tette szóvá. Susanita lehajtotta a fejét, nem mert Javier szemébe nézni. Még nem. Mendoza tábornok viszont látta, hogy neki kell kezdeményeznie, mert a lány még szégyenkezett a múltja miatt, a férfi pedig nem tudhatta, hogy az ő évekig keresett barátnője ül a kezein még mindig bilinccsel a fotelban…
– Százados, levenni a bilincset a lányról.
Fernandez furcsállta ugyan, de ha ez a parancs, akkor végre kell hajtani, így odalépett a nőhöz, aki addigra már felállt a fotelből. A fejét még mindig lehajtotta, és a kék fürtjei nagyrészt takarták az arcát. A kezeit felemelte, hogy Javier le tudja venni róla a bilincset. Ahogy viszont a férfi megfogta Susanita kezét is a bilinccsel együtt, hogy biztosabban beletaláljon a kis kulccsal, furcsa érzés kerítette hatalmába. Levette a bilincset, de utána kulcsostól le is ejtette a földre, hogy a nő arcát két oldalról megfogva óvatosan felemelje a fejét. Amint Susanita érezte a férfi kezeit, engedelmesen felemelte a fejét, és a tekintetük pár másodpercre összekapcsolódott. Egy pillanattal később a férfi szó nélkül magához ölelte a nőt, aki karjaiba simult. Így álltak vagy fél percig.
Mendoza tábornok mosolyogva nézte őket. Tudta: mind a kettő megszenvedte a külön töltött éveket.
Végül Javier találta meg előbb a hangját:
– Hogyhogy Anita Águila? Milyen trükkel jöttél te vissza, kicsim?
– Nem trükkel. Tényleg én vagyok… voltam Anita Águila, Anita, a sas!
– Te? De hát miért? Hogyan?
– Talán üljünk le, és Susanita majd mindent elmesél. – indítványozta Mendoza tábornok, mire Javier Fernandez is leült a lány melletti fotelba.
Susanita pedig belekezdett, és elmondta, amit korábban már a tábornoknak is, hogy mi motiválta őt arra, hogy annál a kartellnél keresse meg a saját igazát, amelyhez való tartozás miatt meghurcolták. Míg beszélt attól tartott, hogy a Javier mégiscsak elfordul tőle a tények ismeretében, de akkor is őszinte akart lenni.
De feleslegesen aggódott. A férfi őszinte örömről tanúskodó mosolya egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Susanita a rá váró küldetés ellenére is biztos lehetett abban: végre hazatért oda, ahová tartozónak érzi magát.

— vége —

“Anita, a sas 5/5.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Drága Kata!
    Elnézést kérek,hogy nem olvastam újból a történetet ,de követtem időnként
    a fejleményeket.Emlékszem a tavaly olvastam talán ,Most valtoztattál valamit?
    Minden esetre tudom ,hogy nagyon tetszett !
    Gratulálok a stílusodnak megfelelő tökéletes írásodhoz!

    Szeretettel…Babu😘😘😘

  2. Kedves Kata!

    Én jónak tartom a befejezést, amit már csak elrontani lehetme. Valamikor a filmek is úgy végződtek, hogy a szerelmesek összeházasodtak, ha folytatták volna, akkor jönnek a veszekedések, a válás, az újabb házasság és kudar, kudarc után.

    Szeretettel: Rita🌷

  3. Kedves Kitti!
    Köszönöm, hogy végigkövetted Susanita visszatérését! De az az igazság, hogy egy ez egy másik történethez készült, amolyan “kaland, játék, kockázat” módon próbálkoztam a befejezési lehetőségekkel, és ez egyik változat volt, ami önálló életre kelt. Talán egyszer lesz belőle könyv is, ha meglesz a megfelelő együttállás hozzá 😉
    Köszönöm szépen hogy itt jártál!
    Szeretettel.
    Kata

Szólj hozzá!