Egy az irány 3. rész

Összes megtekintés: 36 

Míg hazafelé tartott, könnyednek és mintha boldognak is érezte volna magát. Jó volt neki, hogy beszélhetett erről az egészről és megnyugtatta az is, hogy valaki még látta benne, hogy ő is ember, nem csak egy haszontalan lény. Mikor hazaért, gyerekei már ágyban voltak. A kislány egy mesekönyvet nézegetett ágyában, fia pedig a telefonján játszott, mikor az ágya szélére ült.
-Hogyhogy már ágyban vagytok? – kérdezte kissé aggódva a gyereket, miközben fia nyakáig húzta a takarót.
-Apa beküldött minket a szobába, mert Dia nem fejezte be a hangoskodást, ő meg nem hallotta rendesen a tévét- motyogta a gyerek.
-Akkor most már maradjatok is ágyban. egy óra múlva úgyis le kell feküdni aludni. – mondta és puszit nyomott a gyerek búbjára. Majd lánya mellé feküdt és olvasott neki a mesekönyvből, majd csak magához ölelte és mélyen beszívta magába a kislány illatát. Talán el is bóbiskolt, mikor arra ébredt, hogy férje ébresztgeti.
-Mindjárt kilenc óra, nem jössz lefeküdni? – hallotta először messziről a hangot. Felült s látta, hogy lánya elaludt, így óvatosan kibújt az ágyból. Fia még játszott, mikor mellé lépett.
-Öt perc múlva villany kikapcs, jó édesem? – mondta a gyereknek és homlokára nyomott egy jó éjt puszit. A férfi csak állt a szobaajtóban, figyelte az asszonyt, nem adott puszit egyik gyerekének sem csak jó éjszakát kívánt fiának és gondosan becsukta a gyerekszoba ajtaját. Az asszony elpakolta a még az elöl maradt edényeket, tányérokat, utána lezuhanyzott és befeküdt férje mellé az ágyba, aki feje alá tette két kezét, lábait szétvetette, úgy feküdt az ágy közepén. A plafont bámulta és látványosan várakozott.
-Nem húzódnál kicsit arrébb, hogy én is elférjek? – kérdezte kellemetlenül, mert olyan érzése volt, hogy bocsánatot kéne kérnie amiért el szeretne férni az ágyban.
-Nem. Itt, rajtam találsz elég helyet, ha észrevennéd. – hangzott az nyers válasz. Az asszony nem fordult a férje felé. Nem volt hozzá semmi kedve. Fájt neki az a mondat is, amit az imént hozzá vágott keményen. Semmi kedvesség, lágyság, csábítás vagy játékosság nem volt felfedezhető a férfi hangjában. Elvárás, neheztelés és követelőzés viszont annál inkább. – Mi van? Máris elaludtál? – förmedt rá a feleségére.
-Nem. De szeretnék aludni, mert fáradt vagyok. –
-Mitől? A sok semmit tevéstől? Már megint csak kibúvókat keresel a kötelességed alól? – kezdte felemelni hangját az ember. – Mikor tanulod meg végre, hogy nem te rendelkezel a házaséletünk felett! Közös megegyezéssel tartózkodhatsz tőle vagy ha beteg vagy, vagy ha halálesett történt a családban. De egyik sem igaz jelen állapotra. Úgyhogy mozdítsd meg magad. – dördült az asszony feje felett az éles kijelentés.
-Nem vagyok a tulajdonod, hogy megmond mit csináljak. Ehhez a dologhoz én is kellek. Te viszont nem viselkedsz úgy, hogy amit követelsz azt teljesíteni lehessen. Ember vagyok, nem egy gép, amibe betáplálod a feladatot és az parancsra teljesül! – válaszolt és érezte kezdődik az ideges remegés a gyomrában.
-Ki a szart érdekel, hogy van e kedved hozzá vagy nincs! Szolgáltasd ki, ami jár nekem aztán csinálj , amit akarsz! – ordibálta a férfi és feltérdelt az ágyon. Karjánál fogva az ágyra rántotta feleségét és ránehezedett. – Téged jól meg kellene verni, hogy tudd, hol a helyed. Itt én vagyok a nyak, te pedig a fej. És a fej arra fordul amerre a nyak fordítja.
-Szállj le rólam. – nézett farkasszemet az indulattól eltorzul arcú férfival.
-Mi van!? Találtál valakit magadnak, akivel elszórakozol házon kívül? Azért jársz el mostanában itthonról rendszeresen? – Fröcskölte tovább az ember, de nem engedte el feleségét.
-Undorító vagy ezzel az állandó meggyanúsítással. Mióta a feleséged vagyok sosem tettem ilyet. – sziszegte mert nem akarta, hogy a gyerekek felébredjenek rájuk. Hallottak már eddig is elég civakodást otthon. -Engedj el. – mondta miközben megpróbálta kihúzni kezét a szorításból.
-Majd, ha teljesítetted a házastársi kötelezettségedet!. -jelentette ki a férfi és száját rászorította az asszony szájára, míg egész testével az alatta vonagló nőre nehezedett. Két nappal előtte követelte ki magának az önös kielégülését, de most ismét feléledt benne a vágy. Tudta, hogy az asszony nem fogja magától kezdeményezni az együttlétet, mert sosem tette. Azt is tudta, azért nem, mert nagy volt a közöttük a tátongó üresség. Meg volt róla győződve, hogy felesége a szülések után frigiddé vált, ráadásul megkeseredettnek tartotta amiért szerinte a nő maga volt a felelős, mert nem járt el dolgozni, csak otthon lustálkodott, nem csinált semmit. Azt már régen elfelejtette, hogy annak idején ő maga jelentette ki, hogy az asszonynak otthon van a helye a férje és gyerekei között és a családfőnek dolga gondoskodni a napi betevőről. Ha mégis felötlött, hogy dolgozik valamit az asszony, akkor mindig a félrekacsingatás gyanúja merült fel, főleg, ha a nő még élvezte is az otthonától távol töltött perceket. Mindig a felesége volt mindenért a hibás. Szerinte csak ő tehetett azokról a dolgokról, amik nem úgy alakultak, ahogy az neki megfelelt. Ez pedig tőle, folyamatos retorziót követelt. Ha tudta, akkor erő fölényével vette el este amire vágyott, ha nem sikerült, akkor pedig napokon keresztül büntette a nőt, elviselhetetlen magatartásával. Évek óta így éltek. A felesége ettől általában szomorú és magába forduló volt és állandó gyomorproblémával küzdött. Alig tudott sokszor ételt magába erőltetni. Gyakorlatilag a gyerekek babaételén tartotta fenn magát éveken át. Az kíméletes volt gyomrához és a mini adag, pont elég volt apróra szűkült belének. Gyötrelem volt a házasságuk. De vinniük kellett. Nem tehette meg a férfi, hogy véget vessen a látszólag működő életvitelének. Olyan közösségben forgott, ahol egy vezető szerepet töltött be, útmutató életet kellett fenntartania. Nem bírta volna elviselni, ha csorba esne tekintélyén. Így hát tovább gyötörte a közvetlen közelében élőket, lelketlen viselkedésével. Harcoltak egy ideig egymással, mert az asszony nem állt kötélnek, hogy is tudott volna ilyen fogattatással bármit is kezdeni, aminek az lett a vége, hogy kislányuk kiabálására lettek figyelmesek. Az asszony kiugrott az ágyból s mikor kilépett szobájuk ajtaján, majdnem neki ütközött az ajtójukban álló gyereknek, aki sírva szorongatta alvós maciját és ijedten nézett rá.
-Mi történt Kicsikém? – guggolt a gyerek elé és magához ölelte.
-Hallottam, hogy veszekedtek és megijedtem a hangoktól. – sírta a kislány miközben pislogott befelé a hálószobába. Látta, hogy apja idegesen kel ki az ágyból és tart feléjük. Közelebb bújt anyjához, aki ringatni kezdte az ijedt gyereket.
-Már csak te hiányoztál még ide. – förmedt a gyerekre a férfi s majd fellökte az asszonyt meg a kislányát, ahogy elment mellettük. – Olyan leszel, mint anyád! Csak nyávogni tudsz. – Megállt a konyhapultnál és vizet öntött magának, majd a gyerekre kiabált. – Húzzál vissza az ágyadba, mert nyakon váglak. Reggel iskola van! – A kislány sírt tovább és nem akarta elengedni az anyját.
-Gyere, búj be az ágyba, nehogy megfázz. – mondta az asszony és bevitte a gyereket az ágyába. Mellé feküdt, szorosan betakarta és míg el nem aludt a gyerek, addig magához ölelve tartotta. Némán sírt, hogy senki se hallja.
Reggel arra ébredt lánya mellett, hogy fia szólongatja, rekedt, elhaló hangon. Magához tért és azonnal felült. Ott aludt el. Hallotta a nehéz, sípoló lélegzést és tudta, hogy fia rosszul van. Fulladt. Gyorsan megkereste a nehézlégzés elleni gyógyszert, bevetette a gyerekkel és várta, hogy helyreálljon a normál légzés. Fia csak sokára kezdte jól érezni magát. Lassan kapott ismét kielégítően levegőt. Míg várt az asszony, hogy normalizálódjon a helyzet, nézte az órát, hogy ma már nem viszi egyik gyereket sem iskolába, mert arról lekéstek, pedig a férje félórával előtte benézett, látta, hogy baj van a gyerekkel, tudta, hogy nem fogja tudni így elvinni a kislányt iskolába, hiszen fiát nem hagyhatja ebben az állapotban itt, de nem tette volna meg, hogy ő maga viszi be lányukat helyette. Rájuk csukta az ajtót és hozzájuk sem szólva elment dolgozni.
A férfi még ki sem ért az utcából, mikor megszólalt telefonja. Egy régi barátja kereste, akivel önfeledten, nevetgélve végig trécselte a munkahelyéig vezető utat. A délelőtt folyamán hol jobban volt a fiú, hol rosszabbul. A kislány megnyugodva játszott a nappali szőnyegén, míg anyja ebédet főzött s bátyja az ágyban feküdt. Már délutánba hajlott az idő, mikor fia megint szűnni nem akaró köhögéssel elkezdte a furcsa levegővételt és hiába inhaláltak, vagy kapta meg már óránként a hörgőtágítót a gyerek, nem használt semmit. Az asszony kétségbeesetten pakolta össze a két gyereket, mert tudta a fiát el kell vinnie a kezelő orvosához, hiszen egyre rosszabbul lett. Hamar eltette a szükséges holmikat táskájába és indult is a kórházba. Mire felértek a gyerek már folyamatosan csak köhögött és küszködve kapkodta a levegőt. Amint beértek a nővérpulthoz, máris riasztották az orvost, aki azonnal a legnagyobb dózisú gyógyszert vetette be a gyerekkel és még vénásan is ellátták abban a pillanatban. Kritikus volt a helyzet. A kislány megijedve üldögélt bátyja ágya szélén és csendben figyelte a sürgő- forgó ápolókat, akik folyamatosan ellenőrizték testvére állapotát. Az asszony könnyeit visszanyelve tartotta ölében a fiút, aki elesetten bújt hozzá és csak várták, hogy elmúljon a rettenetes állapot. Az orvos tízpercenként megjelent, figyelte a változást, mikor közölte a nővel, hogy a fiának ma bent kell maradnia megfigyelésre a kórházban. Nem nagyon javult az állapota.
-Anya. Ugye nem hagysz itt ? – kérdezte a gyerek és szorította anyja kezét.
-Nem drágám. Tudod, hogy veled maradok. – biztosította őt és azon gondolkodott mit csináljon lányával. Nem engedik meg, hogy a kislány velük maradjon. Csak az apjával kell hazamennie. Már előre sajnálta a gyereket.
-Felhívom apátokat, hogy vigye haza Diát, mert nem maradhat velünk. – mondta és elővette telefonját.
-Nem akarok vele hazamenni. -mondta a gyerek és sírni kezdett.
-Holnap iskolába kell menned drágám. Petit meg nem hagyhatom itt. Kérlek menj szépen haza apáddal. – mondta és hívta férjét. Elmondta, hogy benn tartják fiúkat megfigyelésen, mert nem nagyon javul az állapota és nem akarja egyedül hagyni a gyereket, de lányukat haza kell vinni, mert holnap iskolába kell mennie. A férfi mondta, hogy indul is be hozzájuk és elviszi haza a kislányt, aki míg meg nem érkezett az apja, megállás nélkül sírt. Az asszony kezdett összeomlani. Nehezen múltak a percek, a gyerek állapota alig észrevehetően javult. Az orvos kilátásba helyezte, hogy éjszakára is vénásan kell adagolják a gyógyszert, mert nem nagyon reagál a gyerek szervezete a beavatkozásra. Mikor megérkezett a férfi, mintha nem is a tegnap esti, ma reggeli ember lett volna, aggódva járt kelt a teremben és rohangált ki be az orvos és a kórterem között. Simogatta fia fejét, szinte gügyögött neki és kezét tördelve sipákolt, hogy miért nem javul a fia állapota. Az asszonyt okolta, amiért nem hozta be hamarabb a gyereket a kórházba, majd megállapította, hogy azért kapják ezt a keresztet Istentől, mert nem úgy élik az életüket, ahogy tisztességes keresztény családnak élnie kellene. Szerinte megbüntette őket az Úr, amiért folyton csak veszekszenek és nem értenek egyet, így azt tanácsolta a feleségének, hogy legyen alázatos és engedelmes asszony végre, hogy béke és nyugalom költözzön a házba. A nő ledöbbent és lassan elkezdte elhinni, hogy valóban miatta történt így ez borzalmas helyzet. Lelkiismeret furdalás gyötörte. Eszébe jutott, amit Benedek atya mondott szent Ritáról és magában imádkozni kezdett hozzá, hiszen tudta, hogy a lehetetlen helyzetek megsegítőjét kéri, hogy adjon neki több erőt, kitartást és segítséget ahhoz, hogy el tudja viselni férje viselkedését. Órák teltek el, lassú várakozással. Kiderült, hogy jó pár napig is bent tarthatják a gyereket, mert nem várt módon reagál szervezete a beadott gyógyszerekre. Valami súlyos dolog lehet a háttérben, ami lehet lelki eredetű, állapította meg az orvos. A férj úgy döntött, hogy nem fog tudni megbirkózni azzal, hogy kislányát egyedül lássa el és másnap reggel még iskolába is vigye, így felhívta az anyját, akire rátestálta a gyereket. Az anyós egy óra múlva elvitte a kislányt, aki megnyugodott, hogy nagymamájánál lehet. Már egészen későre járt az este, mikor fiúk elaludt s úgy tűnt nyugodt a lélegzése. Az orvos lefújta a vénás adagolást, hagyták aludni a kifáradt gyereket. Már tíz óra is elmúlt, mikor a férfi szedelőzködni kezdett. Álltak a sötét ablak előtt, halkan beszélgettek, mint egy normális, egymást szerető pár. A férfi megértéssel fordulva és tele aggodalommal hangjában köszönt el az asszonytól. Megpuszilta az alvó fia fejét és ígérte, korán reggel jelentkezik. Még csókot is nyomott az asszony búbjára és kisietett az ajtón. Mikor hazaért a néma házba, szinte hiányérzet gyötörte, így gyorsan letérdelt sötét szobájuk ágya mellé és Istent kérte, gyógyítsa meg fiát és ne vegye el tőlük, hiszen szerette ő a családját. Persze nem felejtette el azt is kérni, hogy világosítsa meg felesége agyát, hogy felfogja, engedelmességgel tartozik az ő irányába. Mivel elhagyatottnak érezte magát, mint akit a sivár rónákra száműztek, úgy ahogy hazaérkezett, abban a ruhában végig dőlt az ágyon és szinte csecsemőpózba kucorodva gyorsan elaludt. Az asszony feküdt a számára felállított kempingágyon, fia ágya mellett és hallgatta egyenletes, de huruttól hörgő légzését. Hátborzongató volt. Nem tudott aludni. Meredt a majdnem teljes sötétségbe a plafon irányába és próbálta nem hallani, amit férje mondott, hogy miatta került fiúk a kórházba. Nem akarta elhinni, hogy ilyen lenne az az Isten, akit ő lelke mélyén megismert, mikor elragadta a sugallat és kapta a képeket. Mindig forró, testet, lelkek körbe ölelő, kellemes érzés fogadta őt, ha a magaslatokban járt, szinte ismerős volt neki az a fajta bensőségesség, amit Isten jelenlétében megélt. Érezte, hogy találkozott már ezzel az érzéssel valahol és aki felől megéli, azt valahonnan nagyon jól ismeri. Még azt is rá merte volna fogni, hogy szinte apai szeretet vette olyankor körül. Most is szerette volna megélni, hogy burokként körbe öleli őt és vigaszt nyújt, talán nem érezné magát ennyire egyedül, de most minden némán vette körül. Mintha teljesen egyedül állt volna egy sötét szoba közepén, fogalma sem volt merre tartson tovább, hol talál kivezető utat. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna tanácsért, segítségért. Mielőtt álomba sírta magát, azt élte át, hogy ruha nélkül szalad az utcán mintha valaki kergette volna, majd néhány méter után úgy tűnt, térdtől lefelé nincs lába és a csonkon menekülne tovább, ami beleragadt a frissen aszfaltozott talajba.

“Egy az irány 3. rész” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Csupa fájdalom és csalódás ez az írásod Margitka. A hit az egyetlen lelki töltődésre maradó lehetőség, amit főhősöd remek módon ki is használ. A férj egy egoista, nárcisztikus személyiségzavarral bíró gerinctelen hím. Nem is érdemli meg a családját.😾

  2. Kedves Margit! Ezt a részt olvastam el először. Hihetetlenül érzékletesen jött át a férj brutalitása, mely nem csupán lelki, de testi terrorizálásban is megnyilvánul. Bevallom, utáltam, mikor a kórházban megjátszotta magát, de neki nyilván az egész élete ebből állt (áll?), maszkban járni az emberek között, melyet otthon a négy fal között vet csak le. És hány ilyen van…. Még mindig csodálom a hatalmas lelkierőt, mely a nőben van. Gratulálok ehhez a részhez, nem lehetett könnyű megírni. Szeretettel: Éva⛪️

Szólj hozzá!