A nimfa——-3 [1]

Összes megtekintés: 21 

A nyár vége felé, harminchat éves korában,Sóos Móric összecsomagolta kevés ruháit néhány könyvét s laptopját, és Sárpatakra utazott. Szerette a rozoga helyiérdekű autóbuszt, melyen oly rég nem ült már. . Egy órai rázkódás után mind bizonyosabbra vélte felismerni a másoknak semmitmondó tájat.Bezörgetett a kétszobás kertészlak ablakán, azután megkerülte az alacsony épületet. Fiatal asszonyka perdült elébe, kezét kötényébe törölgetve.
– No, Réka – szólt Sóos Móric .
– Hogy vannak?

Az asszony el akarta kapni az férfi hátát hogy megsimogassa . Mezítláb poroszkált nyomában a kerti úton lefelé. A férfi egy sápadt színű tökön lépett keresztül. Indái elvesztek a sűrű gaz között. Mindent benőtt a dudva, a gaz. Egy biliárdasztalnál alig nagyobb megkapált földdarab sárgállott ki a gyom közül.
– Burgonya – mondta Réka. A kipusztult egres- és málnasor száraz vesszői fölött itt-ott egy kóró élénk lila virágja ragyogtatta selyemszíneit. A kerítés hosszú darabon bedőlt, s egykedvűen feküdt rá a sarjúhajtásokkal terebélyesedő, de mégis törpülő, fulladozó, vadnövényektől fojtogatott orgonabokrokra. Magas fű mindenütt, a nyaraló előtti virágoskertnek sehol semmi nyoma. Kiaszott körtefák, vad burjánzás.
Sóos Móric ingerülten feszegette a kulcsot a zárban.Móric szerette ezt a csendes falusi

életet,a nyugodtságot ,a sok szép kinyílt virágokat és persze a levegőt amiben csak jó illatok keringtek.

– Ó bizony – mondta Réka. – Ez berozsdásodott.A veranda felé kerültek. A másik kulcs itt, nehezen ugyan, de megfordult. Az ajtó mégsem akart kinyílni. A szemöldökfája ereszkedett meg, s megszorította az ajtószárnyat. – megkeményedett a fa – mondta az asszony, s nekidőlt; erős, sovány kezével addig ütögette, míg az ajtó engedett. Előrement, sorra járta a szobákat, hogy kinyitogassa az ablakokat.

Az férfi a kevés számú itt felejtett s már leginkább tűzre való bútordarabot hordta össze az egykori ebédlőben. Felállította a tábori vaságyat. Máris lakályosnak látta a szobát. A vízvezeték természetesen nem működött. A kút motorjának alkatrészei az egyik szekrény aljában hevertek. Talált egy jó villanykörtét. A poros limlomokat kezdte nézegetni.

A falon egy helyen átütött a nedvesség, s penészfoltok jelentkeztek. Az esőcsatornában volt a hiba. Odébb húzta a vaságyat. Esténként kimerülten, fáradtságtól remegő ízületekkel dőlt le. Még izmait is elgyötörte az a néhány oldalnyi szöveg, melyet naponta létrehozott, jóllehet erős testalkatú férfi volt. Farkasétvággyal ébredt. Nem mozdult ki a kertből, s már kora délután nekilátott munkájának. Riportokat kérésre írt, míg verseket magának írt, melyek meghökkentően súlytalanoknak tűntek volna, s különös elmésség sem rítt ki belőlük. Olykor eltépte az utolsó oldalakat, s újra kezdte.siralmas-Sóos Móric már régen leszámolt mindennemű babonával.

Írt már pehelykönnyűséggel is, és keserves-nehezen is kedvére valót, noha nem sokat. A kedv és kedvetlenség, a fogcsikorgatás, az ittas öröm vagy a közöny óráinak és napjainak hordalékán keresztülgázolva írta tehát mondatait, az ő saját, fáradságos mondatait, most is, mert hiszen nagyrészt evégből jött ide.Gondolta hátha talál magának egy jó témát.

A nyolcadik napon megakadt, úgy érezte, végképpen. Lezárta a laptopot és felsétált a kertészház kerekes kútjáig, ahonnét a vizet hordták neki. Egy görnyedt hátú őszibarackfa állt itt, egyik-másik ága már elhalt, az épeken sem volt egyetlen szem termés, nyilván pusztulásra ítéltetett. Ezt a fát különösképpen sajnálta. Bekiáltott az asszonynak, hogy lemegy a községbe.

Legszívesebben megsemmisítette volna egész heti munkáját; s csak azért nem tette, mert tapasztalatból tudta, amit most nem érzett, hogy bizonyos értéke minden körülmények között van annak, amit leírt.

Moziba ment. Jól ismerte az utat, mely tizenhat év óta semmit sem változott. Az előcsarnokban megbámulták őt. Cukorkát vásárolt. Végignézte a kivilágított kirakatképeket, beült a helyére. Kint alkonyodott.

Mire véget ért az előadás, és kinyitották az oldalajtókat, sötét este lett. Megállt az udvaron, hogy cigarettára gyújtson. A kifelé özönlő tömegben egy büszke tartású lány tűnt fel. Követte a szemével. A mellette haladó vászonkabátos, nyitott inges fiatalember feléje köszönt.

Sietve viszonozta az idegen mosoly nélküli bólintását, ezt a különös csontú mozdulatot, amely inkább azt mondta: aláz-szolgája, mint hogy: szervusz, s amelyben szerénység, tartózkodás és gőg keveredett. Sovány, csinos arca egyaránt lehetett egy papnövendéké, egy baráté vagy egy fiatal vidéki kárpitosé. Már ismét elfordult, amikor az fiatal író előtt kivilágosodtak a vonásai. Feleszmélt. Utat tört magának, s rácsapott az idegen vállára:

– Szervusz!

A fiatalember hátrafordult. Halvány, habozó mosollyal fogadta el Soós Móric kezét. Igen, ő volt, Csiki Zoltán. A lány is megállott.

– Sógornőm – mutatott rá zavartan a társa.

A fiatal nő leplezetlen érdeklődéssel nézte Móricot. Kísérőjét szemlátomást semmibe vette.

– Megnősültél? – kérdezte az író.

– Nem, nem – mondta Zoltán. – Az öcsém felesége. Emlékszel az öcsémre?

– Hogyne! Hogyne.

– Ferencre?

– Hogyne.

Egy jelentéktelen, fülbajos fiúcskára emlékezett Móric.. A nő felé fordult, gyors pillantással végigmérte, miközben egy udvarias mondatot vetett oda.

– Mulatságos volt a film, nem?

– Nagyon butának találtam – válaszolta az asszony nyugodtan.

– Igen – szólt ugyanekkor Zoltán. – Nagyon mulatságos.

Megértve az ellentmondását, tüstént társnőjéhez fordult, bocsánatkérő mozdulattal. Vajon csakugyan kárpitos lett belőle? – tűnődött Soós Móric.

– Állandóan itt laksz, azóta is? – kérdezte.

– Hm, igen. Mármint csak Enikő és én. Anyám meghalt.

-Hm – morogta az író. Világias testtartást vett fel. “Addig-addig – gondolta -, hogy ez a jó fiú engem is zavarba hoz.” De Zoltán végre ismét megszólalt.

– Olvastam a riportjaidat Móric. “A harmadik sas nemzedék”,ami nagyon tetszett.

Az író szeme nyomban megcsillant. A harmadik sas nemzedék?- ravasz kis dolog volt – gondolta jókedvűen.

– Jó, nem? – nevetett.
– Találat.- Ütnek, vágnak. -Végül is, a bankárnak van igaza, a baromnak! Hahaha!

A másik komoly és értetlen tekintettel nézett a szemébe.

– Hogyhogy?

– No hát, persze hogy nincsen igaza,ki ahogy veszi.

– Nekem nagyon tetszett, Móric. Egészen megrázó.

– Megrázó, á dehogy.

– Szép, megrendítő.

“Nem tudja eltalálni a jelzőt” – gondolta az író. ” Remek”. Ezt a szót szerette volna hallani Móricz. Búcsúzni akart, de hirtelen mégis megváltoztatta elhatározását.

– Gyerünk a vendéglőbe – fordult a nőhöz.
– Megisznak velem egy pohár bort.

– Én nem megyek – felelte Enikő, állandóan a szemébe nézve az írónak.

– Hazakísérem őt – ajánlotta félénken Zoltán.

– Jó – felelte Móric. Felvonta a szemöldökét.

Olyan lassan ballagott, hogy barátja már a kocsma ajtajában utolérte.

– Hát már nem…?

– Nem – felelte Zoltán -, nem. Most itt lakunk az állomásnál. Én vasutas vagyok. Raktárnok – tette hozzá enyhe vállrándítással.

– Mérnöknek készültél.

– Igen. Megbuktam, újra elvesztettem egy félévet. Nem volt pénzem folytatni az egyetemet. Mindegy. – Elnézően mosolygott.

– Szervusz, Gyuri – nyújtott kezet a pincérnek, aki előttük hajlongott, s halk szervusz-t motyogott. Sóos Móric felkapta a fejét. Ahá – gondolta. A pincér tehát osztálytársa volt vagy rokona, vagy barátja.

Ahogy felnézett rá, és meglátta a pincér bátortalan, mulya fiatal arcát, összeszorult a szíve. Hirtelen dühbe jött mind a kettejükre. Ellenállhatatlan kényszer fogta el, hogy felbosszantsa, hogy valamivel megbotránkoztassa Zoltánt Mindenre kíváncsi volt az író ami körülötte történt.

Vacsorát rendelt, tiszta abroszt hozatott. Leszidta az ételt, pincért, vendéglőt. Tündöklő komédiát rendezett. Zsemleszeleteket piríttatott, behozatta a borospalack dugóját, mert a pincér nem őelőtte bontotta fel az üveget.

A vasúti raktárnok mindezt feszengve hallgatta. Félszegen mosolygott. Az író, látván, hogy nem talál ellenállásra, kedvetlenül elhallgatott.

– S az öcséd? – kérdezte, hangját leengedve.

– Ferenc? Filmember lett. Két éve már. Alig-alig látjuk. Folyton utazik.

– S ti itt? Az Enikővel?…?

– Igen.

Hm. Nyápic egy gyerek volt az a Ferenc – gondolta Móric

– Egészséges? – kérdezte.

– Igen. Várj csak – tette hozzá a vasutas, elővéve a tárcáját. – A fényképe. – Gyengéd szeretettel tartotta tenyerében a képet. Uram isten, hökkent meg az író, miféle csúf jampec… Felnézett barátjára.

– Te nem öregedtél semmit sem, Zoli.

Csiki Zoltán legyintett, s újra ráncokba torzult magas, ívelt homloka. Eltűnt vonásainak harcos nemessége.

– Nem jól van ez, Zoltán. Ez a társadalom, ez a vezetés, ez az ország…

– No, igen…

“Milyen szép fiú volt ez valaha” – gondolta Sóos Móric. Bátor, erős, lelkes gyerek volt Csiki Zoltán tizenöt éves korában. A külsejét mindenesetre megőrizte. Komoly, barna szemei körül az író nem tudta felfedezni azokat a pókháló finom szarkalábakat, amelyek saját arcát olyan idegenné tették, ha a borotválkozótükrébe pillantott. Félszeg soványsága sem változott Zoltánnak. Mozdulatai szélesek voltak, tagolatlanok. Minden esetlenségük mellett sem nélkülöztek jókora fiús kedvességet, vonzó fiatalosságot. “Egészben véve – gondolta az író – az ember azt hihetné, még mindig tizenöt éves.” A pincér a harmadik palackot nyitotta fel nekik. Már csak ők ketten ültek a vendéglői szobában.

Óvatosan húzta le a szivarja gyűrűjét. A mennyezetre bámult, a meszelt falakat szemlélte, egy színes olajnyomatot, egy facér kampósszeget. Csiki Zoltánnak apránként megeredt a szava. Kissé ittasnak látszott. Visszatért. A “harmadik nemzedékhez”. Őszinte hévvel bizonygatta, hogy az elbeszélés méltó lenne Emile Zola-hoz is.

Sóos Móric szabadkozott, tudván, hogy barátja nagyot akart mondani. – gondolta- elmosolyodott. A Malom utcai ház hátsó udvara jutott eszébe. A salétromsav -jutott eszébe Móricnak.

A galvánelemek szagát érezte. Emlékezett a padlás feljáróra, ahonnét vörösréz huzalokat vezettek mindenfelé.
– Emlékszel a távírónkra, Zoli? – kérdezte magasra vont szemöldökkel.

– A távíró? Igen. – Csiki Zoltánt nem érdekelte a távíró. . Kiegyenesedett. Előrántotta tárcáját, és remegő ujjakkal teregetett az író elé egy folyóiratból kivágott fényképet. Félmeztelen nőt ábrázolt, egy külföldi tánccsillagot. Tenyerével kisimította a papirost. Szorongó arccal nézett fel az íróra.Csiki Zoltánt a nők érdekelték,talán havonta váltogatta a nőket,bár most olyan bánatosnak tűnt Móric előtt.

– Szép – lehelte -, nem?

– Ugyan, Zoli…

– Meg kell értened, Móric ! Hogyan mondjam? Szép.

Kis szünet támadt.

– Jó, szép – mondta az író csendesen.
– De, mondjuk, az Enikő szebb. A valóság mindig szebb,érted?
A vasutas az asztalra könyökölt, s lecsuklott a feje. Azután hevesen felnézett.

– A menyasszonyom volt.

– Kicsoda? – kérdezte Sóos megzavarodva.

A másik türelmetlenül hajtogatta össze a fényképet, zsebre vágta, s így felelt:

– Ő. Enikő. Természetesen ő.

– Nos, és…?

– A menyasszonyom volt. Három éve ennek. Ferenc vette feleségül. Én akartam így, el kellett vennie.
Hiába, hiába . – Folytatás-

“A nimfa——-3 [1]” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Szia Babu!
    Elolvastam, bár kissé vontatottnak találtam a sehova sem vivő párbeszédeket. Az életben sem bírom, ha úgy kell beszélgetni, hogy nincs mondanivaló. Minden esetre a vége lett érdekes, az utolsó mondatok. Szóval, nézem a folytatást. 😘🌺

  2. Drága Magdika!
    Hálásan köszönöm,hogy olvastad ezt a kissé elvont témát.
    Kedves vagy,de mindenben van valami mondanivaló !
    Sok szeretettel….Babu 😃

  3. Kedves Éva !
    Nagyon szépen köszönöm a bejegyzésedet!
    Ez az iró,ez a gyerek lenezően kezeli a mindennapos életet ,az emberek sirankozásait ,de lehet a a következő részből,kitűnik,amikor az önéletrajzát irja akkor jut el az agyáig ,hogy ő is pont olyan halandó és pont olyan szerető ember ,akár a társa .Ezt a történetet egy délutan találtam ki miközben a nőverem szidott hogy miért írok!
    Rájöttem ,hogy az aki ír magasabbról nézi a világot elméletben ,de a gyakorlatban pont olyan problémai vannak mint minden más embernek.
    Hálásan köszönöm……Babu😄

  4. Kedves Babu!
    Kíváncsi vagyok történeted folytatására. Tetszett a leírás, nagyon szép ahogyan a kertről írsz, és erről az íróról. Várom a folytatást! Szeretettel: Éva🌻🌞🌻🌞

Szólj hozzá!