Egy az irány 5. rész

Összes megtekintés: 45 

Az éjszaka csendes volt nem történt semmi csak a gyerek küszködő levegővétele hallatszott szüntelen. Korán reggel megjelent a nővér és vért vettek a kisfiú karjából, majd megkapta a szokásos gyógyszereket és hagyták tovább aludni. Folyton álmos volt. Az asszony kicsit rendbe szedte magát, keresett egy kévégépet és leült a még néptelen váróba, hogy megigya a kávéját. Körülötte lassan kezdett beindulni a napi körforgás, ami kicsit elterelte figyelmét a saját gondjáról. Nyolc óra után hívta a férje és a gyerek állapotáról kérdezte, ami igazából nem nagyon változott, majd abban maradtak, bármi változás áll be, azonnal hívja öt. Később anyósa is kereste, hogy a kislánnyal minden rendben, tudni akarta, hogy van az unokája, majd mondta, hogy délután bemegy hozzájuk, hogy vigyen nekik pár dolgot. Később beszélt édesanyjával is, aki kétségbe esve hallotta, megint milyen állapotban van fiú unokája és tudta, hogy valami nagy gond lehet odahaza, amiért a gyereken rövid időn belül már másodszorra tör ki a fulladásos roham. A nap folyamán a gyerek hol jobban volt, hol pedig nehezen kapott levegőt, így mindig kifulladva pihegett az ágyban. Anyja állandó aggodalommal szívében üldögélt mellette és néha felolvasott neki, néha csak hozzá bújt és nagyon sajnálta a helyzetet, amiért ilyen körülmények között kell éljenek gyerekei. Sokszor eszébe jutott már, hogy nincs értelme ennek az egésznek, amit ők házasélet gyanánt művelnek, de mindig oda jutott, hogy nincs lehetősége változtatni helyzetükön. Nem tudna hová menni a gyerekekkel. És abban is biztos volt, hogy férje folyton üldözné őket, mindent megtenne annak érdekében, hogy a gyerekeket elvegyék tőle. Nem volt kiút ebből a helyzetből. Ismét sírás kerülgette, de erőt vett magán és bágyadtan feküdt tovább fia háta mögött. Elbóbiskolt. Álmában egy zöldellő mezőn járt, amit magas fák öveztek. A lágyan ringó ágak között valahol, dallamos madárének hallatszott, ami szinte felröpítette őt az ég felé meredező fák terebélyes lombjai közé. Mintha simogatták volna arcát, karját, hátát a levelek, olyan kedvesen simultak hozzá az ágak. Könnyűnek és erősnek érezte magát, mert olyan érzése volt, mintha egy meleg, lüktető burok venné körül. Teljes nyugalommal és bizalommal feküdt rá a ringó ágakra és eszébe sem jutott, hogy esetleg nem tartják meg őt a biztosnak vélt karok. Érezte valami különlegesnek a jelenlétét, de nem tudta megmondani mi lehet az. Csak rendkívül nyugtatóan hatott rá. Mintha töltekezett volna abból, ami áradt felé. Repesett a szíve. Ha választhatott volna, örökre ebben az állapotban maradt volna. Aztán arra lett figyelmes, hogy lent a zöldellő fűben egy emberi alak rajzolódik ki, aki felfelé néz és két karját felé tárja. Rá vár. Nem látta ki lehet az, mégis tudta, hogy nyugodtan elindulhat felé, mert biztonság várja amikor odaér. Lassan ereszkedni kezdett. Mielőtt leért volna, felébredt. Hirtelen nyitotta ki a szemét, mintha visszazuhant volna a jelenbe, de ott maradt benne az a bizonyos felemelő érzés, ami körbe ölelte lelkét. Úgy érezte, nincs már egyedül. Kisfia délben evett néhány falatot, de csak erőlködés volt az egész, viszont egy teljes pohár gyümölcslevet már meg tudott inni. Ez jó jelnek számított. Légzése még mindig csak alig javult. Kora délután megérkezett anyósa a kislánnyal, aki beült anyja ölébe és ki sem szállt onnan. A nagymama sürgött forgott fiú unokája körül, aggódott a gyerekért mert nagyon szerette és sajnálta menyét, akin szemmel látható volt a kimerültség, fáradtság. Kitalálták, hogy a nagyi marad kicsit a fiú mellett, míg anyja lemegy a kórház kertjébe, hogy friss levegőt szívjon és néhány percre kiszakadjon a nyomasztó teher alól. A kislány, anyjával tartott s boldogan vették észre, hogy a hatalmas kertben a fák tövében, álldogál pár játék, amin a gyerekek kijátszhatják magukat. Hűvös volt az idő, de érezni lehetett, hogy kifelé haladnak a télből. Néha hallotta egy dalos kedvű madárka énekét. Eszébe jutott a délelőtti álma, a fák közötti gondtalan ringatózás, a mindent körbe ölelő biztonság érzet, amitől úgy érezte ismét erő járja át. Most mintha valamiért máshogy kezdte volna látni az őt körbe vevő történéseket. Nyugalom lett úrrá rajta. Mintha felszabadult volna. Mélyet lélegzett, miközben majdnem, hogy boldognak érezte magát. Valami történt lelkében. És ez mintha magabiztossá tette volna. Nem kereste a választ, hogy mi lelte, egyszerűen elfogadta, tudomásul vette és szinte úgy kezelte, mintha ez a nyugalom öröktől fogva rá várt volna. Talán csak most ébredt rá ki is ő valójában. Az új érzés még fura volt számára, de tetszett neki ez az önmaga. Kislányával elsétált a közeli boltba, vett pár finomságot, amit kisfia étvágyának csábítására akart használni, majd visszamentek a kórterembe. A gyerek a nagymamájával beszélgetett.
-Hogy vagy kicsikém? – lépett az ágy mellé és megpuszilta fiát, aki elmosolyodott ahogy meglátta anyját.
-Fáj a torkom. – suttogta a gyerek és köhögött egy öblöset. Hallani is rossz volt.
-Holnap már jobb lesz. Hoztam pár finomságot neked, hátha valamelyiket szívesen megeszed. – Mutatta a csokiból, nápolyiból, túró rúdiból, chipszből álló halmot. A gyerek érdektelenül fejét rázta.
-Nem kell anya most egyik sem. – motyogta és bocsánat kérően pislogott anyjára.
-Nem baj. Majd később megeszed őket. – mondta és a nagyi által hozott gyümölcsök mellé pakolta az édességeket. A nagymama indulni készült a kislánnyal s abban maradtak, hogy vasárnap ismét bejönnek délután hozzájuk. Az asszony a folyosó végéig kísérte őket, majd mikor visszament a terembe, félre húzódva hagyta, hogy a nővérke ellássa fiát a délutáni gyógyszerekkel. Hét óra körül érkezett meg férje, egy a fia által kedvelt nagyobb méretű robottal a hóna alatt, amit mikor átadott a gyereknek, az boldogan ujjongott volna fel, ha lett volna hangja. Két karját széttárta és csillogó szemmel magához ölelte új játékát. Apja nevetve borzolta meg a fiú haját, mellé ült és együtt kezdték el tanulmányozni a sárga csodát. Az asszony az ablak előtt állt. Figyelte őket és majdnem elsírta magát, amiért csak néha egy- egy röpke pillanatra vélte felfedezni férjében az apai odafordulást gyerekei irányába. Ha valaki most látta volna a férfit fia mellett üldögélni, ahogy elmélyülten tanulmányozzák a robotot, akkor azt gondolhatta volna a szemlélő, hogy milyen szeretetteljes, odaadó és gondoskodó apja van ennek a gyereknek. Az asszony nagyon szerette volna, ha ez így lett volna. Úgy érezte, szinte bármit megtenne, hogy férje igazi apaként forduljon gyerekeik felé. Mindig arra gondolt, majd mostantól felfedezi a férfi, hogy gyerekeinek mennyire szükségük van rá és minden úgy fog működni, mint ahogy normális családban szokás. Az apa mintha még élvezte is volna a szituációs játékba való elmerülést, mert jóízűeket nevetett fia elméletein. Szinte belevesztek a maguk által kreált játékvilágba. A gyerek boldogan szárnyalt fantáziájával a képzelet világában apjával együtt. Öröm volt nézni őket, bár nem lehetett pontosan megállapítani, melyikük a nagyobb gyerek. Az asszony most hálás volt férjének, amiért kicsit elfeledtette a gyerekkel a nehéz állapotát. Néha úgy érezte, még tudná úgy szeretni ezt az embert, mint megismerkedésük elején. Mélyet sóhajtott. Marta lelkét és szívét a vágy a teljesség hiánya miatt. Elfordult és meredt kifelé az ablakon a sötétedő égbolt irányába. Legalább fél órát üldögélt a férfi a gyerek mellett, majd az asszonyhoz lépett és csendesen beszélgettek arról, hogy javul e fiúk állapota és hogy mikor várható, hogy hazaengedik őket. Egészen normálisan megvoltak egymás mellett, csak egy- egy mondat erejéig tört ki a férfiból a majd én megmondom stílus, amit az asszony tudatosan próbált figyelmen kívül hagyni. Valami rossz beidegződés a férfiban, mindig szétfoszlatta a gyenge lábakon ingadozó ábrándképet az asszonyban. Nyolc óra után szedelőzködött és indulni készült, mikor szóba került, hogy bent volt az anyja és a kislányuk délután látogatni. A férfi közölte, hogy anyjánál hagyja a gyereket, aki ott úgyis jobb helyen van és ő, amúgy is vasárnap egy közösségi összejövetelre megy. Az asszony tudomásul vette. Mikor megnézte, hogy milyen ételeket hozott anyja a fiának, megütközve emelte fel a szatyor édességet.
-Ezt hozta anyám? – kérdezte ingerülten és kiakadva bámulta az finomságokat.
-Nem. Azt én vettem Petinek, hátha kedvet kap az evéshez.
-Édességet? Azzal lakjon jól? Te normális vagy?! – nézett az asszonyra mintha az előtte álló egy földönkívüli lenne. A zacskó finomságot az ablakpárkányba dobta. – Neked elmentek otthonról! Csak te vagy képes ilyen szarságokkal tömni a gyereket. Csodálkozom, hogy még nem dobatták ki veled az egészet úgy ahogy van. Ezektől még betegebb lesz szerencsétlen!- károgta mint egy varjú és sajnálkozva pislogott fia irányába. Az asszony karba font kezekkel hallgatta a kirohanást. Mivel nem szólt semmit a férfi visszafordult felé és kérdőn vonta fel szemöldökét. – Most mit bámulsz? Válaszoljál már! – förmedt rá.
-Szerintem jobb, ha most hazamész. – mondta még nyugodt hangon. Nem akart a gyerek előtt megint vitát. Férje kutakodóan nézett rá. Csodálkozott, hogy az asszony még védekezni sem kezdett. Idegesítette őt a nyugalom, ami felesége felől áradt. Egyre erősebben érezte a kihívást, hogy felidegesítse. Fiára pillantott, aki fáradtan fordult a fal felé és rutinosan húzta feje búbjáig a takarót, majd a nő mellé lépett szorosan, hogy suttogását csak ő hallja.
-Nem ajánlom, hogy a gyerek állapotán még a te faszságod is rontson. Úgy tűnik a maradék agyad, ami még volt, az is felszívódott. Te sötét picsa. – sziszegte fojtott hangon. Az asszony teste megfeszült. Érezte, hogy nem fogja tudni megállni, hogy ne szóljon vissza, aminek az a lesz a vége, hogy órákig fogják marni egymást. Már nem akarta ezt az egészet. Fáradt volt hozzá és erővel próbálta távol tartani lelkét a sértegetéstől. Lehunyta szemét. Mintha fülében csengett volna Benedek atya mondata, amiben erősíteni akarta őt, hogy saját lénye is ugyan olyan értékes, mint bárki másé. Ő sem kevesebb a többi embernél. És őt is ugyan úgy szereti Isten, mint az összes többi embertársát. Megpróbált az Úrba kapaszkodni, érezni szeretetét s elhinni, hogy most is tanítani akarja őt Isten. Csak azt nem értette, mire. -Mi van baszd meg, meditálsz ?! – kötözködött tovább a férfi és saját megnyilvánulásán nevetni kezdett, mintha egy jó poént mondott volna. Az asszonyt émelygés kerülgette. Sietve kiment a kórteremből. Férje utána viharzott és a néptelen folyosón folytatta tovább az asszony piszkálását. Egy idő után rájött, hogy őt biztos nem fogják a szentek közé sorolni, mert nincs benne annyi alázat, hogy szó nélkül tűrje, amit a férfi művel vele. Elfogyott az ereje ahhoz, hogy hősiesen állja a szinte tulokkal való támadást. Szemeiben felgyülemlett az addig visszafojtott indulat, ami tüzes nyílként csapódott a férfinak. Az ember érezte a harc éledezését, ami doppigként hatott rá és gúnyos vigyorral képén, kihívóan nézett feleségére.
-Sosem fogod leállítani magad, igaz? – kérdezte az asszony és remélte nem remeg a hangja idegességében. – Legalább most ne csinálnád a cirkuszt a gyerek előtt. Nem látod, hogy minden egyes vita csak ront az állapotán? –
-Ha végre úgy viselkednél ahogy elvárható lenne, akkor nem lenne sosem vita. De te nem tudod, hogy kell viselkedni, mert az anyád nem tanított meg rá. Semmire sem tanított az meg téged az is csak egy sötét falusi liba. – hangzott a fröcskölődés . Az asszonyban éledni kezdett a tettlegesség gondolata, annyira elkezdett benne forrni a düh, hogy megint az anyját sértegeti a férfi. Tudta, hogy odáig sohasem szabad eljutnia, mert valószínű ő húzná a rövidebbet.
-Te egy igazi bunkó, paraszt vagy. – vetette oda és hátat fordított férjének, hogy az ne lássa könnybe lábadt szemét. Pedig annyira meg akarta őrizni újonnan kapott türelmét. Hát nem sikerült. Ismét elbukott, férje viszont megint győzedelmeskedett felette.
-Ez az! Mást sem csinálsz mert csak ahhoz értesz, hogy megsértődj és tüntess ellenem. Miért nem takarodsz vissza oda, ahonnan jöttél a vidéki pereputtyoddal együtt. – vágta még az asszonyhoz gonoszságait és hirtelen beviharzott a kórterembe. A nő lehajtott fejjel várakozott a falnak dőlve. Mikor ismét megjelent a férfi, már kabát volt rajta. Megállt az asszony előtt.
-Engem Isten nem ostorral ver, hanem veled. – jelentette ki és minden további nélkül eltűnt a folyosó végén. Megint magára maradva a csenddel és a fia betegsége miatti nyomással, kezdte azt érezni, hogy ismét elmerül a kétségbeesés állapotába. Úgy érezte ennek a folytonos harcnak sosem lesz vége. Hallotta kiszűrődni ahogy fia a köhögéssel küszködik, így felállt és minden maradék lélekjelenlétét összeszedve bement hozzá, hogy az esti inhalálását elvégezzék. A következő két nap csendesen, békésen telt. A férfi nem ment be hozzájuk a kórházba csak üzenetben informálódott a gyerek hogylétéről. Az időjárás hol ilyen, hol olyan volt, amitől az asszony folyton álmosnak és kótyagosnak érezte magát. Egyre jobban kezdett kiüresedni, alig bírta tartani önmagát. Napok óta a kényelmetlen kempingágyon kuporgott, nem tudott mosakodni, se enni rendesen. Férjének eszébe nem jutott egyszer sem, hogy felváltsa őt legalább egy napra, hogy hazamehessen rendbe hozni magát. Inkább teljesen kivonta magát a forgalomból. Jobb elfoglaltságot talált az imakörében. Más nem érdekelte. Vasárnap ebéd után mikor lepihentek, megjelent anyósa és kislánya, mindenféle hasznos dolgot hoztak az asszonynak. Neki viszont másra volt szüksége. Hívta egy belső hang. Késztetést érzett rá, hogy menjen. Megbeszélte anyósával, hogy néhány órára hazamegy. Lezuhanyzik, másik ruhát vesz fel és pihen kicsit. Az idős nő készségesen állt segítségére. Elvitte magával kislányát, akit mikor hazaértek, miután kicsit foglalkozott vele, a közelben lakó barátnőjéhez vitte, akinek kislánya, az ő gyerekével járt egy osztályba. Majd rendbe hozta magát, bár a kimerültség igy is nyomott hagyott ábrázatán, de egy rejtett erő, ami most bensejéből tőrt elő, hajtotta a kápolna felé. Mikor odaért, még vagy fél óra volt a mise kezdéséig, így csak egy, két ájtatos lélek üldögélt a félhomályos csendben. Szinte azonnal nyugalom szállta meg, ami körbe ölelte háborgó lelkét s ha nem szégyellte volna, akkor hangos zokogásba tört volna ki. Csak mélyen lehajtotta fejé, hogy senki se lássa az arcát elborító könnyeit és semmi másra nem volt lelkiereje, csak erőért könyörögni az összes szenthez és Istenhez. Jó ideje üldögélt magába roskadva s nem tudta, hogy a sekrestye bejáratához érkező Benedek atya észrevette őt. De nem ment oda hozzá, mert látta az asszony harcát s azt is észrevette, valószínű egyedül érkezett. Csak pár másodpercig figyelte a nőt, testtartásáról mindent leolvasott és nagyon szerette volna meghallgatni őt. Mégsem mehetett oda hozzá. Kényszerítette magát, hogy csendben tovább menjen. A mise elkezdődött és természetesen mi másról szólt a szentbeszéd, mint a kereszt elviseléséről. Az asszony úgy érezte, még több terhet tettek a vállára, amitől már szinte csak vonszolni tudta magát. Mikor vége lett a misének, még mindig csak ült ott a ránehezedő csendben, mikor észrevette, valaki nesztelenül mellé lépett. Mivel nem történt semmi, az érkezőre nézett és megkönnyebbülten pislogott fel Benedek atya aggódó tekintetébe. Első pillanatban nem szólalt meg egyikük sem, csak szinte olvastak egymás szeméből s az atya a felé áradó mély fájdalom láttán egyre komorabb lett. Nem bírta tovább nézni a szenvedő arcot.

“Egy az irány 5. rész” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Az a baj, hogy gyakorta gondolják a hívők, hogy Isten tette a keresztet rájuk, holott azt maguk vették fel. Ami az édességet illeti, abban a férjnek volt igaza, de az nem jogosította volna fel arra, hogy így beszéljen a feleségével.

    Szeretettel: Rita🌷

  2. Kedves Margitka! Sajnos magam is igazat kell, hogy adjak Kittinek. Én fognám a két gyereket és elmennék, mert itt már nem arról szól a választás, hogy nyugalmat találjon az anya, hanem arról, hogy a gyerekek is kikerüljenek ennek az embernek a bűvköréből, aki a kórházban úgy játszott, mint egy Oscar díjas színész. Nincs olyan Margitka, hogy nincs kiút. Hiszen még az anyósa is észreveszi a nőn hogy össze van törve, tehát segítség úgy vélem biztos, hogy lenne a család részéről is. Nincs egyedül a világban! A hit erőt kell, hogy adjon, de nem az elviseléshez, hanem a tettekhez! No, egy kicsit elragadtattam magamat. Talán azért, mert átéltem hasonlót, de én valóban, mint az ujjam egyedül maradva a gyerekekkel. Szeretettel olvastalak. Éva🦋🐞🦋🐞🌞🌞🌞🌞

  3. Drága Margitka! Aligha nem elírtad a számozást, mert a harmadik rész után nem törvényszerű, hogy az ötödik jöjjön. Sehol nem volt a négyes, így nekiláttam és a történet egyenes folytatása a harmadik résznek.
    Ebben a részben az együttérzésem csökkent a főhős iránt, mert az önsajnálat bugyrában teljesen elveszítette már önmagát, önértékelés minimumra csökkent és ebből a helyzetből kilábalni így nem lehet. De látom, nem is ez a célja. Elképedtem azon a gondolatán, hogy talán még képes lenne szeretni, csupán mert vitt a kórházba egy játékot, amivel elterelte a gyerek gondolatait a saját állapotáról. Ez a szerencsétlen nő, már túl sokat adott magából, nem tesz semmit a változás érdekében, csak járkál a templomba átmeneti lelki békességért. Keresem a következő részt. Nem lehet tudni, hogy ötödik, vagy hatodik lesz-e. 😀🌼

Szólj hozzá!