A nimfa——-3 [2]

Összes megtekintés: 23 

Nem értem -válaszolt Móric

– Móric gondold csak meg. Így élünk ketten a két szobában! Szenvedek, Móric ,szenvedek.

– Ne bomolj, Zoli.

– Szeretem.

Az író ráütött barátja vállára, és a fejét csóválta, olyasféleképpen, hogy ejnye, a kutyafáját. Csiki Zoltán azonban tovább beszélt.

– Ahogyan írtad, engemet is a szenvedés piszkos habja füröszt. Lucskos a szívem a vágytól. Móric egy ujjal nem nyúltam hozzá! Soha meg nem csókoltuk egymást. Nem tudnám megtenni. És megvet.

– Talán ezért.

– Nem! A piszkos vágyamért! A lucskos szenvedésemért. Nem ismered őt. Lett volna mindig alkalom, mert Ferit napokig nem látjuk. Fél évvel az esküvő után szó nélkül elutazott. S ha tudnád, milyen volt az az éjszaka, amikor… Még a régi házban laktunk, amelyet te is ismersz. Feri csak vigyorgott. Január volt. Nem bírtak nekem ellentmondani. Rájuk parancsoltam!

– Melyik szobában voltatok? – Móricot kezdte érdekelni a történet. – Ki állt, és ki ült? Mondd el pontosan.Ez már a riportíró szavai voltak.

– Hagyjuk. – A vasutas sóhajtott.

– Abban a középső szobában voltatok?

– Ha tudnád, mit éreztem…

– Ej! Az nem érdekel, hogy mit éreztél! – Az író ingerült lett, de nyomban megtoldotta, szelídebben: – Azt tudom úgyis. Marhaságokat éreztél, Zoli. Mert nem olyan fontos az egész.

– Hiszen erről van szó! – hajolt előre lázasan a másik. – Éppen ez az. Emiatt szenvedek úgy. A test, a vágy. Ez alantas küzdelem. Tudom, hogy a hit, a lélek csak a fontos.

– Jó, jó.

– Ne mondj ellent, kérlek! Én hiszek a lélek erejében.

– Rokon leány ez az Eniko?

– Nem. Illetve, távolról. Árva.

– Mióta ismered?

– Nálunk lakott. Velünk. Senkije sem él.

– Mondd hát el végre.

– Itt nőtt fel – kezdte Csiki Zoltán sóhajtva. – A Malom utcai házunkban, amely voltaképpen már nem volt a miénk. A helyi gimnáziumot végezte. Tanítgattam őt. Nem volt egyéb dolgom, a ház körüli apró-cseprő teendőket leszámítva, mert az egyetemet abba kellett hagynom. Jólesett vele foglalkoznom. Ő is hozzám húzott. Ferivel nem fértek össze. Kicsinyesen marakodtak, bosszantották egymást. Anyám betegeskedett. Tudod, nevetséges, de megtanultam főzni, sőt varrni is. Feri Bukarestben a jogon tanult s szobát vett ki a fővárosban. Végeredményben ez alig került többe, mint a vasúti bérletjegy. Így csak minden szombaton jött haza két napra. Ne gondolj magadban semmit, de: én is mostam. Megtakarítottuk a mosónőt.

– S Enikő ? – kérdezte az író.

– Hogyhogy?

– Ő nem segített?

– Dehogynem – felelte sietve Zoltán -, dehogynem. Takarított szegényke. Ámbár utóbb anyám nem engedte. Igaza is volt. De neki meg már nehéz volt a seprű, ha láttad volna, milyen kicsike lett a gyengeségtől, hogyan támaszkodott minduntalan az ajtófának, te magad is kiveszed a kezéből. borvizet kívánt, emlékszem, egyre csak borvizet . Szomorú nyár volt ez a három év előtti. Mi azonban, isten tudja, hogyan, mégis derűsen, magunkról feledkezve, jókedvűen éltünk. Főztem, takarítottam. Talán érzéketlenné váltam már anyám beesett arca iránt. Megszoktam őt új, töpörödött alakjában. Könnyűszerrel feledkeztem el a műegyetemről is. Enikővel kimentünk a malomárokhoz, felsétáltunk a füzesig. Van egy könyvem, tőled kaptam egyszer,Oscar Wilde – De profundis. Ebből olvastam fel neki, mert nem ismerek szebbet. Enikő nagyon szerette. Olykor az ölembe kuporodott, s úgy duruzsolt a fülembe, amit megjegyzett az olvasmányból. Éreznem kellett ajkainak langyosságát. Fogalma sem volt róla, hogy ez a helyzet számomra, hogyan mondjam? Legalábbis feszélyező. Elvégre, tizenhét éves múlt. Lágy arcocskájával, csiklandós hajfürtjeivel az államhoz nyomakodott, s nem sejtette, hogy miféle gondolatokat ébreszthet bennem, miféle nyomorult vágyat, igen, aljas indulatokat, melyekkel szemben tehetetlen voltam. Elakadt a szavam, becsuktam a könyvemet. Menjünk most másfelé, indítványoztam. Az erdőben ismét, fel akarván mászni egy fára, mindenáron azt követelte, tartsak neki létrát a tenyeremmel. Hátamat a fa derekának vetve, tűrnöm kellett, hogy az összekulcsolt kezeimen s a vállamon felhágjon, és szoknyájával végigsöpörje az arcomat. Nem mertem behunyni a szememet, nehogy ebből megértse szennyes kínlódásomat, de azt mégis elértem, Móric hogy nem láttam vele egyebet vörös és fehér tűzkarikáknál. Hogyan? Tessék?

Semmi – szólt az író. – Folytasd.

– Rólad is sokat beszéltem neki. Aztán Emile Zolaról,-,Anatole France-ról. Elmondtam Columbus útjának történetét. Elmondtam, hogyan fedezte fel Pascal kamasz fiú korában a számológépet. Minden érdekelte őt. Emlékszel, jó magasugrók voltunk, te még nálam is jobb. Enikő arra kért, tanítsam meg őt magasat ugrani, hogyan kell csinálni? Kénytelen voltam kezembe fogni a bokáját. Nevetett, s a nyakamba csimpaszkodott. Átugrottam helyből a kerítést, azután még egyszer, még egyszer, még egyszer. Én is nevettem. Így nevettünk azon a nyáron, a régi házunk előtt, míg csak anyám ki nem szólt az ablakon: borvizet kérek. Ágyban feküdt már naphosszat.

– Ennek most három éve? – kérdezte Móric?

– Annyi. Huszonnyolc éves voltam. Ősszel halt meg anyám. Ezzel megszűnt a nyugdíj, amire nem is gondoltunk. Ez a gond vegyült a gyászunkba, meglehetősen kézzelfoghatóan, egyértelműen. Enikő kijelentette, hogy most már nem lakhat velünk. Csakhogy, mi legyen vele? Utolsó gimnáziumi évét végezte. Szerencsére én kaptam két tanítványt. A vasúti irodában másolást vállaltam, a községben apró szerelőmunkákat. Ebből azonban nem tellett volna külön lakásra a lánynak, sem pedig bentlakónak nem adhattuk a drága iskolába. Az öcsém végzés előtt állt, az is pénzbe került, de nem kívánhattuk, hogy az utolsó negyedévben hagyja ott jogászi pályáját. Enikő azonban semmi áron sem akart megmaradni a Malom utcai házban. Sírt. Már úgyis hírbe hoztam őt, mondta mérgében. Nem akar többet kockáztatni. Elrontja házassági esélyeit. Ki veszi őt el, így?

– Ki veszi el? Én, mondtam lehajtva a fejemet. Képes lett volna még világgá menni, annyira megmakacsolta magát. Én elveszlek, ha úgy akarod, Enikő , mondtam biztatóan. Átkulcsolta nyakamat, és az orromhoz törölte könnyeit. Megegyeztünk, hogy az újdonsült menyasszony mindenesetre leérettségizik előbb. Ahol eddig is aludt, anyám szobája lett az övé, Ferié, ha otthon volt, a középső, s enyém a régi, a konyha felőli. Újév után a Brassóban jártam, egy műszaki vállalatnál munka ígérkezett, s váratlanul meg is kaptam a rajzolói állást, szabályos fizetéssel. Ebből arra is futotta volna, hogy a hiányzó félévemet és szigorlatomat elintézzem, s talán az oklevelemet is megszerezzem végre. Az éjszakai vonattal siettem haza, hogy mentől előbb közölhessem velük a jó hírt. Enikő szobájában világosság látszott, noha ilyentájt már aludni szokott. Nem sokat tépelődtem, hanem amúgy télikabátosan, kalapomat valahová ledobva, benyitottam hozzá.

– Zolikám – kérte az író -, most ne azt mondd, hogy mit éreztél.

– Nem, nem. Nem is tudom, hogy mit éreztem. Iszonyatosan be lehetett fűtve a kályhába, de ezt nem éreztem, mert még át voltam fagyva az utazástól. Enikő mereven feküdt az ágyban, homlokáig húzva a paplant. Feri belépésem pillanatában lépett le az ágyról, mezítláb, háttal felém. Zavartan vigyorgott. Ettől elakadt a gondolat a fejemben. Rajzolói állás? – erőszakoltam az emlékezést. – Mit is akartam mondani?
Fogalmam sincsen, mennyi ideig álltunk így. Enikő hangját hallottam, amint élesen kiáltja: Csukd be az ajtót! Menjetek ki! Csukd be az ajtót! Úgy emlékszem, ráförmedtem, értelmetlen indulattal: dehogy csukom!

Ferire is rákiáltottam most már: ne vigyorogj! El fogod venni feleségül. Hamarjában csak ennyi jutott eszembe. Majd megbeszéljük, mondta az öcsém, majd holnap, majd. Nem beszélünk meg semmit! Elveszed őt feleségül. Zoltán, sikította Enikő . Akkor Feri tréfálni próbált, hogy: mit képzelek, mi történt? Csak nem képzelem talán, hogy ő és Enikő Otthagytam őket. Többé nem mertek ellentmondani. Én azt hittem, tudod, hogy a lánynak gyereke lesz. Magam intéztem el a hivatalos bejelentéseket, megszereztem nekik a szükséges okiratokat. Húshagyókedden összeeskette őket a pap. Takács plébános. Az öreg, a húsos orrával, emlékezhetsz rá. De hát, Zoltán, mondta még utoljára Enikő, egykedvű hangon, tudván, hogy hiába beszél, Zoltán, mondta, én nem szeretem Ferit, én téged szeretlek. Őrültség ez, én hozzád akarok menni, s te is engem szeretsz, Zoltán. Valósággal tördelte a kezeit, de hát lehetett-e ezt egyébnek tekinteni gúnyolódásnál? Lehetett-e?

Móric kitérően vállat vont. A másik azonban elhallgatott és sóvár, várakozó tekintettel nézett a szemébe.

– Miért ne lehetett volna – mondta Móric kissé kényszeredetten.

– Igen? Azt hiszed?

– No, no… – az író habozott, azután felemelte a fejét:

– Ne haragudj, Zoltán, nem tudok neked felelni. Ne haragudj, de nem tudlak titeket komolyan venni.

– Minket?

– Titeket, az embereket. Mindez – tette hozzá széles mozdulattal -, mindez komolytalan. Mit akartok? Mit játszadoztok ti? Bevallom, sohasem bírtam odafigyelni a dolgaitokra. Tökéletesen unom az embereket. No, szóval… Mindegy, Zoltán! Mindegy – mondta melegen. Megigézően mosolygott.

A vasutas visszaroskadt a székén.

– Így éltünk, Miklós – motyogta. – Gyűlölöm őt. Sóhajtott. – Kétségbe voltam esve. Megutáltam őt, s valamiért megutáltam magamat. Letaglóztak. Elpusztulok.

– Belelovalod magad – szólt kis szünet után Sóos Móric. A szivar hamuja letörött, s az ölébe esett. Lefricskázta. – Naivság, gyerekesség. Sajnos, tévedsz. El fogod felejteni.

– Mit? – Zoltán hangjában olyan józan kíváncsiság volt, hogy a másik érdeklődéssel pillantott reá.

– Mit?

“Mi tulajdonképpen – gondolta Móric – két malomban őrölünk.” A szavakkal való bíbelődés gépiessé vált már nála, és figyelme most a kifejezésre terelődött. Két malomban őrölni. Tehetetlenül, gúnyosan tűrte, hogy ilyesmi fusson át az agyán: véka alá rejteni, egy gyékényen árulni. Egy tálból cseresznyézni. És így tovább. csak a kifejezés valami halott dolog. “Ez az ember itt nem akar felnőni, azért nem nőtt fel.” Nos, ha ez az igazság, akkor már meg is gyilkoltam azzal, hogy megfogalmaztam. Eldobhatom. Ha más, jobb kifejezést találnék, azt is eldobhatnám nyomban. Nézzük a valóságot – itt ül Barna Zoltán vasutas -, ez nagyszerűen formátlan így, a valóság kiapadhatatlan – csakhogy ezt meg unom.” Ezek a sorok mind belekerültek a megkezdett önéletrajzába,csak meg nem tudta milyen fogalmazásban.

Később egy kis fehér macskát vett észre, követte tekintetével, majd kiáltott a pincérnek.

– Parancs?

– Megvenném ezt a macskát. Kell nekem.

– Hát, kérem, hehehe. Szólok a szakácsnénak.

Némi huzavona után nyélbe ütötték az üzletet. Zoltán folyamatosan beszélt, nekibuzdulva, ő azonban nem figyelt különösebben ezekre a szenvedélyes szavakra, mert úgy vélte, már ismeri valamennyit.

– Hiszek a szellem erejében – mondta a vasutas, s hátrasimította a haját. Az író megnyugvással nézte társa fiatalos, kissé közönséges arcát. Fizettek, elbúcsúztak. Móric karjára vette a kismacskát. Az éjszaka tele volt csillagokkal.

“Tehát ő hisz a szellem erejében” – gondolta. A tintaszínű fasorban menetelt, és kitűnően érezte magát. Egyáltalában nem gondolt Zoltánra, sem a történetére. Önnönmagára gondolt, mert hosszú hónapok után ezen az éjszakán sikerült kiszabadulnia munkájából.
“A dráma tehát hamuvá vált, ezúttal anélkül, hogy befejeztem volna, ..”

Félhangosan nevetett, önmagának színészkedve, annyira felvidult szabadságától. “A szabadság: a magány. A hatalmas, erős magány, ez az igazság és az út, az egyetlen, amiben hiszek. A Béke út elejére ért, és a délelőtti. emlékek zümmögéséből – mert arra is ma eszmélt csak, hogy hol is van ő -, kivált egy búgó lányhang. Zoltán – ezt mondta hűvös-gunyorosan, támadó, sajátságos személyességgel. Emlékezett a házra, ahol a kislány lakott, de az arc, az arc mintha összekavarodott volna az Enikőével.

A nyaralóba érve, kinyitotta a laptopot s a következőt kopogta le:

“Vajon miért kötekedett velem olyan gúnyosan, holott másokkal szemben szelíd volt, kedves? Én természetesen végtelenül hűvös és udvarias voltam vele. Ha kimondtam a nevét magamban, az erdőben csatangolva, moziban vagy elalvás előtt, tüstént elfogott az a vad fájdalom, amelyet ismertem, amelyet éppen idézni óhajtottam, s amely sohasem vonakodott pontosan jelentkezni, az első szóra. Mit akart tőlem? Ma már tudni vélem, hogy egyszerűen velem akart lenni. Talán semmi többet nem akart. Ennyi a szerelem. Milyen bölcs vagyok. Bizonyára belement volna a kedvemért egy mafla, szuszogó gyerekcsókba is, habár ezt ő nem akarta. Angyalszaga volt a nyakának. A csók langyos lett volna, mentolízű és embertelenül édes. Csakhogy én nem kéjenc voltam, hanem tizenöt éves.”
Folytatom.

“A nimfa——-3 [2]” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen Kitti édes ,hogy olvastad !
    Elvont történet, de a lényeget még senki nem vette észre!
    Nem csak abból áll ,hogy egy nő megcsalja a vőlegényét!
    De még van egy rész ahol az iró és a két másik főszereplő is tudja miről van szó.
    Lehet ,hogy túl bonyolítottam és ezért nehézkés egy kicsit!Ugy ahogy irta Eva ,a szereplők bonyolult lelkű emberek.
    Mindenesetre nagyon szépen koszonom Nektek,hogy olvastátok!
    Nem lehet mindig minden fehér és fekete!
    Sok szeretettel…Babu😇😚😇

  2. Kedves Rita,Kedves Eva!
    Tulajdonképpen a lány a nimfa,majd a 3.epizódban,majd rájösztök!
    Itt ebben az epizódban amit idézőjelbe tettem az,az író gondolatai,olvassátok figyelmesen miken gondolkozik. Nem egy egyszerű mese ,annál bonyolultabb.
    Köszönöm szépen ,hogy olvastátok.Tudom,hogy elvont tartalma van, de most ezt találtam ki.
    Egy író ,aki bele akar látni az az emberek lelkébe de sajnos nem tud!
    Nem tud ,mert vissza gondolva egy fiatalabb korárban ,ugyancsak ilyen volt az ő lelke is..
    Semmivel sem egyszerűbb az író élete ,csak egy bölcsesség beszél belőle.
    Sok szeretettel…Babu
    .
    😅😅😅

  3. Kedves Babu!

    Hát, azért az ilyen lány nem feleségnek való. Boldog, hogy megkérik a kezét és megcsalja a völegényét. Ha nem kapja őket rajta, akkor elveszi feleségül.

    Szeretettel: Rita🌷

  4. Drága Babu! Bonyolult lelkületű emberrel ismertetsz meg Bennünket, olvasókat. Végül is hogy a főhős elvetette testvérével ezt a nőt mindhármukat boldogtalanná tette…. Kíváncsi vagyok, hogyan fog végül is ez az egész lezáródni. Szeretettel olvastalak: Éva🌻🌼🌻🌼

Szólj hozzá!