Ismeretlen ismerős 1.

Összes megtekintés: 72 

1. fejezet

A földön fekve fértem magamhoz. Rettenetesen fájt a fejem, a szememet sem bírtam kinyitni. Valahonnan felülről suhogó hangot hallottam,valami ruhaanyagnak tűnt és lépteket, valaki közeledett felém. Magam is meglepődtem azon, hogy már nem féltem. Pár napja még biztos, hogy a rettegés kerített volna hatalmába, hogy aztán végleg eluralkodjon felettem, de itt és most nem. Talán az erős fájdalom volt az oka.
-Segítek felállni – kedves férfi hang volt, megnyugtató, valahogy ismerős, bár nem tudtam arcot kötni hozzá. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szememet, és a kezemet nyújtottam.
-Köszönöm.
-Jó nagy esés volt, biztosan fájhatott. Jól érzed magad? -aggodalmaskodóan pásztázott végig.
-Nem igazán. Rettenetesen fáj a fejem.
-Ezt nem is csodálom. Tulajdonképpen meglep, hogy így találkozunk újra. Meg kell valljam, nem erre számítottam.
Mélyen a szemébe néztem. Gyönyörű, tengerkék szemek, amik mintha látnák a gondolataimat is. Elvesztem bennünk teljesen. Nem érdekelt, hogy hol vagyok, nem érdekelt, hogy ki vagyok, csak ezeket a szemeket akartam bámulni az örökkévalóságnál is tovább. A férfi közben végig a kezemet fogta. Nem szorított, de nem is engedett el. Nem is igazán akartam, hogy elengedjen.
-Ismerjük egymást? -ahogy szemügyre vettem az arca többi részét, úgy voltam benne egyre biztosabb, hogy találkoztunk már valahol. De hogy hol és mikor, azt képtelen voltam felidézni. Sötét szőke, kissé hullámos haja volt, markáns, szimmetrikus arca, formás orra. Arra gondoltam, hogy a fiatal énem azonnal beleszeretne, ha látná.
Felnevetett. Nevetése gyógyír lehetett minden szívfájdalomra.
-Hogy ismerjük-e? Régebb óta, mint hinnéd. Az első néhány találkozásunkra még nem is emlékszel talán. De én igen, és az összes többire is. Azon kevesek egyike vagy, aki kitűnik a sok száz ember közül, akivel nap mint nap találkozom.
Nem igazán értettem, mire utal ezzel. Talán valami zaklató lehet? Nehezemre esett erre gondolni, annyira megnyugtatóan hatott a jelenléte, mintha valamiféle védőaurával ruházott volna fel. Fürkészve figyelte arcomat, és várta, hogy megszólaljak. Milliónyi gondolat cikázott át az agyamon, de képtelen volta akár egyet is szavakba önteni. Ki ez az ember? Honnan ismer engem? Ő maga miért tűnik olyan ismerősnek, holott biztosan tudom, hogy még sohasem láttam? Miért ilyen megnyugtató a közelsége? Miért fogom még mindig a kezét, ha alapvetően ódzkodom az idegenektől, főképp az érintésüktől? És legfőképp…
-Mi ez a hely? -ez volt az, amit végül képes voltam kinyögni kábulatomban.
-Nos, ezt neked kell tudnod.
Körülnéztem. Csak most, ahogy elfordítottam a fejem, tudtosult bennem, hogy a fájdalom teljesen elmúlt. Még az emléke sem kínzott tovább. A táj mesés volt, zöld, magas fák, rajtuk friss gyümölcsökkel, hatalmas kert, ahol mindenféle zöldség termett, virágok, egy zöld fedelű kis kút, mellette óriási fémedény, amibe vizet lehet merni a vödörből. És persze egy ház, két szintes, halvány bézs színű, zöld ajtókkal és korlátokkal, a korlát mentén pedig muskátlikkal.
-De hisz itthon vagyok! -kiáltottam fel meglepetésemben. Ebben a házban nőttem fel, itt éreztem magam igazán biztonságban. A telek egy kis dombon állt, a kerítés mentén pedig málnabokrok nőttek. Gyermekként távcsővel mentem málnát szedni, mert a dombtetőről beláttam az egész falut. Összeszorult a szívem e gondolatra.
-Igen, már nekem is ismerős. Jártam itt párszor… bár nem túl szép emlékek kötnek ide. Nem hittem, hogy téged igen, sosem tűntél igazán boldognak.
-Mégis mikor? És miért nem emlékszem rád?
-Gyere, üljünk le a hintára. Onnan láthatod a kedvenc szőlőlugasodat, ahol az a pici, rózsaszín szőlő terem minden ősszel és azt is, ha valaki közeledik a kapu felől. Látom, szépen meg van nyírva a jácintbokor. Ígérem, válaszolni fogok. De előtte én kérdeznék tőled. Miért éppen ez a hely?
-Mire gondolsz pontosan?
-Miért vagyunk itt. Ott vagyunk, ahol te otthon érzed magad, de rengeteg helyen éltél már, és sokszor tűntél boldognak, de itt nem. Mégis ide jöttél, amikor választanod kellett. Ennek az oka érdekel.
Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna. Nem is tudom, miért válaszoltam, ösztönösen bíztam a férfiban, talán a megnyerő külseje, vagy hangja, de még inkább a szeme miatt, ami azt sugallta: tudom a választ, de ki kell mondanod, hogy végre szabad lehess.
-Nos, azt hiszem azért, mert minden itt kezdődött el.

“Ismeretlen ismerős 1.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!