Ismeretlen ismerős 2.

Összes megtekintés: 63 

2. fejezet

Rengeteg emlékem kötődik ehhez a házhoz. Kisgyermekként itt töltöttem a hétvégéket, és a szünidőket, a nagymamámnál. A földszinten volt egy konyha, benne egy szekrénysor, asztal, körben székekkel, kanapé, a kanapé fölött egy óra, ami kézzel festett porcelánból készült; hatalmas, doboz alakú tévé, amin csak pár helyi csatornát lehetett fogni, mellette rádió. Minden létező felületet hímzett párnák és terítők foglaltak el, a mama saját keze munkái. Innen nyílt egy pince. Ott volt a krumpli, a répa, és persze papa szerszámai. Papámat sosem ismertem, meghalt, amikor édesanyám hat éves volt. A mama pedig sosem házasodott újra.
Az ajtó előtt kis tornác állt, tele virággal, és két kis tálkával, amiben étel és ital volt egy kutyának. Kis, barna tacskó, a Buksi névre hallgatott. Egyetlen emlékem van csak róla, még egészen kicsi koromból.
Rögtön innen lépcső vezetett az emeletre, a lépcső mellett pedig végig virágok álltak, mindenféle muskátli. Minden reggel együtt locsoltuk őket, én apró, mamám pedig -gyermekként úgy tűnt- hatalmas locsolókannából. Kék és sárga színűek voltak, régi, műanyag darabok. Az emeleten volt egy folyosó: hosszú, vörös szőnyeggel lefedett helyiség. Volt még ott egy fogas, és két hűtő is. Orosz gyártmányok, egy atombomba sem tudta volna darabokra törni őket.
A folyosóról négy szoba nyílt, és egy fürdő. A bal oldali első szoba okker színű, a második pedig vörös volt, mindkettőben egy-egy festmény lógott az ágyak felett. Szemben, leghátul aludt a mama, ott voltak szentképek, komód ékszerekkel, és régi fotókkal. Ez a szoba telis-tele volt szeretettel. A jobb oldali első szoba a papáé volt, de már csak raktárként használtuk. Az asztalon szinte mindig friss tészta pihent, amit házilag gyúrtak, és néhány kevésbé elrejtett édesség, hogy megtalálhassuk.. Mellette pedig a fürdő. Olyan volt nekem ez akkoriban, akár egy kastély. Volt még persze padlás is, de akkoriban féltem oda felmenni.
A nagymama minden nap énekelt. gyönyörű hangja volt, gimnazistaként, ahogy ő mesélte, énekkaros is volt. Apácák tanították akkoriban, még a második világháború alatt.
Reggelente kimentünk a kertbe: locsoltunk, kapáltunk, leszedtük a már érett zöldségeket és gyümölcsöket. Délben pedig bent a konyhában meghallgattuk a híradót, és a vallási műsort. Utána a mamám estig hímzett, közben pedig mesélt. Nem hercegnőkről, vagy kastélyokról, hanem a parasztemberekről, csodákról, Istenről. Arról, ahogyan ő -a szerény kis öregasszony- a világot látja.
Vasárnap reggelente templomba mentünk a faluban, és mindenki ismert minket. Tulajdonképpen ebben a faluban mindenki ismert mindenkit. A szentmise után pedig otthon húslevest és rántott húst ettünk, majd közösen süteményt készítettünk. Ez volt nekem maga a boldogság.

-Érdekesen hangzik, főként, mert ezeket még nem élhettem át veled -a férfi hangja rántott vissza a jelenbe, ahol ennek a háznak az udvarán ültem a fehér kerti hintán lassan ringatózva. -De cserébe megkapod a választ a kérdésedre: rengetegszer láttalak kint a temetőben, a papád, és dédmamád sírjánál, még egészen kis korodban. Meglepő arra gondolni, hogy akkor még hittél Istenben, és imádkoztál. Láttalak hét éves korodban, itt fenn az emeleten, tíz éves korodtól pedig szinte állandó vendég voltam a házban. Kétszer még a karomban is tartottalak, de erősebb voltál, mint amilyennek hitted magad, részben ez az oka, hogy most beszélgethetünk.
Átsuhant az agyamon egy percnyi felismerés, de ahogyan jött, úgy is távozott. Tudnom kellett volna, hogy ki a mellettem ülő férfi, és a zsigereimben éreztem, hogy tudom is, de az elmélet épp oly vadnak tűnt, akár a szamóca a hátsó kert fái alatt.
-Hogy lehetsz ilyen fiatal, és jóképű, ha sokkal idősebb vagy nálam? -a szemtelen kérdés azelőtt hagyta el a számat, hogy belegondoltam volna, mit is mondok.
A szőke idegen elmosolyodott, és megkért, hogy kövessem. Maga után húzott az emeleti folyosóra, egyenesen a tükör felé. Csodálatos tükör volt az, két szárnyú, amit be lehetett hajtani, hogy minden oldalról jól lássa magát az ember. Az aljában pedig kicsiny polcokon sminkek és parfümök sorakoztak. Kérte, hogy nézzek bele.
-Emlékszel még arra, hogy te magad hogy nézel ki?
Leesett az állam. Gyönyörű voltam. Sőt, mesébe illő. Nem is emlékeztem rá, mikor volt utoljára ilyen sima és fénye a bőröm. A szemem alól eltűntek a karikák, a hajam dúsan és ragyogva omlott a vállamra, nem láttam a ráncaimat, de még a vágást sem a homlokomon, amit tíz éve szereztem. Karcsú voltam, és izmos, talán ha húsz évesnek tűnhettem.
-Ez elképesztő! De ez nem én vagyok.
-Pedig hihetsz a szemednek. Itt az idő állandó. Olyannak látod magad, amilyen valójában, és csak akkor változol, ha a lelked változik. A lelked pedig csodálatos. Ezért látsz engem te is szépnek és fiatalnak. Különös. A legtöbb ember szemében torz vagyok, ijesztő és gyűlöletes.
Képtelen voltam neki hinni. Sóhajtottam, és lehorgasztottam a fejem, és megcsóváltam.
-Nem lehetek szép, mert a lelkem sem az. Ha annyira ismersz, tudnod kellene, hogy gonosz, és rossz ember voltam. Vagyok. Édes mindegy.
-Lehet, hogy ilyennek látod magad, de tükör nem ezt mutatja.
-Illúzió. Ahogy az életben oly sok minden illúzió.
-Mondj, kérlek, példát. Miért látod magad rossz embernek? Egyáltalán mi a rossz ember?
-Erre egy elméletet mesélnék el. A jóról és a rosszról. Egy egyszerű példa, ami a civilizáltsághoz köthető.

Van két eset: Az éhes oroszlán felfalja a gazellát. Ő itt jó, vagy rossz? Nem lehet rossz, elvégre nem tudja, hogy rosszat tesz, csak az ösztöneit követi. Ugyanakkor jó sem lehet, hiszen megölt egy élőlényt.
Vagy egy utcán élő, árva gyermek. Éhes, és nincstelen. Betör egy kisboltba, és ellop két zsemlét, de nem bánt senkit. Rossz ember ő igazából? Én nem nevezném annak, elvégre csak éhes, és az ösztöneit követi, mint előbb az oroszlán Nem tudja, hogy bűnt követ el, csak az ösztöneit követi. Nincs, aki megzabolázná és más irányba terelné.
Akkor végső soron mi a rossz? Ha én magam tenném meg mindezt, én az lennék, holott mindhárman bűnt követtünk el, de ebből csak kettő elítélhető, és csak én egyedül vagyok az, aki tisztában is van a tettei súlyosságával.
Ha pedig önvédelemből kioltanám valaki életét, akkor is gonosz lennék, mert bár magamat védtem, és a társadalom másképp látná, de meghalt valaki, akinek ugyanúgy szerettei vannak, családja és barátai.
Azzal, hogy az ember értelmes, és képes saját magát tisztán látni, rossz emberré válik. Tehet ő akármennyi jót az életében, de a lelkiismerete sosem lesz tiszta. Irigylem az ártatlan tudatlanokat, mert az ő lelkük képes örökké tiszta maradni.

-Nem értek egyet. Bölcs vagy, és értelmes, kevés hozzád fogható embert ismerek. Rengeteg emberen segítettél. Az viszont jól tudom, hogy régóta képes vagy tisztán látni önmagadat, a hibáiddal együtt. Amit most nekem elmondtál, azokat a szavakat jó párszor megismételted már életed során, elsőként épp Pityunak, amikor részegen az öngyilkossági kísérleteiről mesélt.
-Ott is ott voltál?
-Igen, de nem miattad. Miatta. Segítségre szorult, és azt hittem, én leszek az, aki végül megmenti őt. Az, hogy te voltál az, csak még érdekesebbé tett téged a szememben.
-Ki vagy te tulajdonképpen?
-Ennek a kérdésnek a megválaszolása még várat magára, először a te történetedet akarom hallani.

“Ismeretlen ismerős 2.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!