Ismeretlen ismerős 3.

Összes megtekintés: 82 

A legelső emlékem körülbelül fél éves koromból származik. Én is jól tudom, hogy képtelenségnek hangzik, pedig igaz. Egy kórházban ültem, édesapám ölében, és vért vettek a bal kézfejemből. Csak sokkal később mesélték el a szüleim, hogy tényleg történt ilyen. Az emberek általában nem tudják felidézni az első három évüket, és ez nem is feltétlenül rossz. Csodálatos szerkezet az agy: atomok összessége, ami képes emlékek tárolására, érzelmek felidézésére, és képes a felejtésre is. Megőrzi azt, ami állandó, de elrejti, ami káros. Vegyük például a következő esetet:
Egy kisgyereket mindig megvernek, ha az utcalámpa fénykörébe kerül. Később, amikor nagyobb lesz, ez elmarad, mégis rettegni fog a lámpák fényétől. Nem tudja, hogy mi a félelem oka, mert a tudata elfojtotta ezt, de a hozzá kapcsolódó érzelmek megmaradnak. És amíg nem képes emlékezni, addig a félelmétől szabadulni sem.
Én emlékszem még a második születésnapomra is. egy marcipán mackó volt a torta tetején (csokitorta volt), és nem akartam megenni. Eldugtuk a hűtőbe édesanyámmal, hogy csak vigyázzunk rá. Persze később megettük, de ezt már csak elbeszélésből tudom.
Egy kis városban éltünk akkortájt, vidéken. Csendes környék volt, mi pedig egy panelház első emeletén laktunk. Két szoba, egy előszoba, konyha és fürdő.
Nekem maga volt a luxus. Jól éltünk, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Édesanyám angol tanár, apám pedig gyári munkás volt. Nem volt ez különösebben meglepő, a fél város ugyanott dolgozott, a gyárban. Évekkel korábban, még az esküvőjük előtt édesanyám is: ott ismerkedtek meg a szüleim.
Volt egy fekete spánielünk, Szepike, és egy vörös perzsa kandúr macskánk, Karcsi, anyakönyvezett Várhegyalji Gábriel. Hogy ebből hogy jött a Karcsi, máig rejtély. Szemben velünk lakott Éva néném, vele pedig a húga, Rózsika, és a szülei, Mamuci és Papó.
Boldog gyermekkor volt ez látszólag. Persze most már tudom, hogy sohasem volt az, de mindenki igyekezett megkímélni a nehézségektől, elvégre ott és akkor még csak kisgyerek voltam.
Édesanyámról nincs különösebben sok emlékem. Reggeltől estig dolgozott, majd pedig a barátnőivel töltötte az időt. Aztán minden este olvasott nekem, de szigorúan csak három oldalt. Ott volt ugyan velem, de lélekben soha.
Édesapámról ellenben annál több. Minden szabadidejét velem töltötte. Focista volt fiatalon, rengeteget sportoltunk, és a meccseire is magával vitt. Reggelente ő hordott óvodába, délutánonként pedig chips-szel vagy csokival fogadott. Minden egyes este együtt vittük le Szepikét sétálni, ha pedig játszani mentem az utcában lakó gyerekekkel, ő vigyázott rám az erkélyről figyelve. Cigaretta lógott a szájából, a szeme pedig örökké vidámságról árulkodott. Édesapám szeretett, ehhez kétség sem fér.
Sokszor jut most is eszembe, és nagyon hiányzik.

-Emlékszem rá. Nyugodt és akkurátus ember volt, de tele érzelmekkel. Büszke volt rá, hogy apuka lehetett.
-Igazad van. Vele mikor találkoztál?
– Még csak négy éves voltál. Egyik este anyukádnak éppen magánórája volt. A kutyátok pedig meghalt: a konyhaszék alatt hunyt el, fájdalmak közepette.
Bármilyen hihetetlen, ott voltam a konyhában.
-Emlékszem -hát persze, hogy emlékszem. Az ablak alatt levő szék alá bújt el a kutya meghalni. Egyedül akart lenni. Pár nappal korábban megmérgezték, és bármennyire is könyörögtünk az állatorvosnak, nem volt hajlandó elaltatni. Csak pár szenvedéssel teli nappal hosszabbította meg az életét.
-Nem ekkor láttam édesapádat utoljára. Viszont itt egy olyan pillanatnak lehettem tanúja, ami későbbi életed során ritkaságnak számított. Akkor még képes voltál..
-Sírni. Ültem a kádban, és sírtam. Gyerek voltam, de tudtam, mi a halál. És fájt. Már nem is igazán emlékszem arra, mennyire is tud fájni a veszteség.

Sóhajtottam egyet, az idegen pedig átkarolt, és magához vont. A vállára hajtottam a fejemet, éreztem, ahogy a hajam megcsiklandozza a karomat. Szomorú, nosztalgiával teli pillanat volt ez. Jó pár perc telt így el, néma csendben. Közben csendes szellő fújdogált, az ősz közeledtét hirdetve. Esteledett.
-Kérlek, mesélj most te! Semmit nem tudok rólad -kérleltem.
-Rendben, mesélek. De ne hidd, hogy semmit sem tudsz rólam. Jobban ismersz, mint gondolnád, rengeteg időt töltöttünk együtt. Sokszor, amikor fel sem tűnt, munkád közben beszéltél is hozzám. Tudom, azt hiszed, nem hallottalak, de ez nem így van, mindig figyeltem és meghallgattalak. Kevés ember van már, akit a barátomnak tartanék, és mindig örültem neked.
Elég öreg vagyok már, hogy jól lássam az életet, és néha irigylem is az embereket. Olyan apróságok miatt képesek aggódni, vagy épp bennük örömüket lelni, amit képtelen vagyok megérteni. Pillanatnyi létük során barátságokat kötnek, ragaszkodnak, szeretnek és gyűlölnek. Számomra ezek mind felfoghatatlanok, de megtanultam őket. Érzelmeknek nevezitek, nem igaz? -meg sem várta, hogy válaszoljak. -Persze nagy ritkán látok olyan egyedeket, akik mások. Ők nem éppen a szívüktől vezérelve élnek, vagy csak mélyen magukba zárják az érzéseket. Nehéz sorsok, fájdalmas gyermekkorok. Amit elmondtál a lámpáról és a verésről, szinte millió és millió alkalommal láttam már, csak más helyszíneken. Az ilyen emberek többsége azonban eltorzul, korccsá válik. Ritka az, aki megőrzi józan eszét, és képes ember, mi több, jó ember maradni.
-Nem beszélsz magadról.
-Én ők vagyok. Én emberek milliárdjai vagyok. Tanulok tőlük, hatást gyakorolnak rám, formáznak. Néha, mint te is, -tudtukon kívül- jó barátaim lesznek, az ő sorsukat pedig kiemelt figyelemmel kísérem. Persze nem csak a tiéteket- simogatta meg a hátamat.- Pár igazán gonosz embert is sokáig kellett kísérnem. Ő maga
hívott, és amikor végre érte mentem, a világ egy percig kedvtelve fogadott.
Ekkor végre tudatosult bennem, hogy ki a mellettem álló férfi. Átöleltem, ő pedig viszonozta az ölelést. Igazat mondott, valóban szinte egész életen át társam volt, és semmi okom sem volt félni tőle. Sajnáltam, hogy mások mégis rettegve ejtik ki a nevét, és sosem akarják igazán megismerni.

“Ismeretlen ismerős 3.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Érdekes és olvasmányos rész volt ez is. “mindenki igyekezett megkímélni a nehézségektől”. Ez az én életemben is így volt és utólag hálás vagyok érte. Édesanyámnak az volt a véleménye, hogy legyen gyerekkorunk, volt. A mai gyerekeket sajnálom, mert olyan dolgokba vonják őket bele, amihez még nem elég érettek és inkább csak megzavarja őket, frusztráltak lesznek, nem hagynak nekik igazi – meseszép – gyermekkort.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!