Ismeretlen ismerős 4.

Összes megtekintés: 50 

4. fejezet

A halál a mindennapjaim része volt, 13 évig dolgoztam a patológián, mint igazságügyi orvostan szakorvos. Az orvosi egyetem előtt boncmesternek tanultam, így később sem volt kérdés, hogy halottasházban képzelem el a jövőmet. Azon kevés hely egyike volt, ahol végre önmagam lehettem. Csend volt, béke és nyugalom.
Nagypapám nagyon féltett ettől a hivatástól, elvégre- ahogy ő mondta- a halottakat meg lehet szokni, de a sötétséget és a bezártságot soha. Sajnáltam, hogy már nem volt alkalmam neki elmondani, hogy mekkorát tévedett.
Egyre hűvösebb szél fújt odakint, a táj pedig kezdett sötétségbe borulni. Kézen fogtam útitársamat, és bevezettem a bal oldali első, az okker sárga szobába.
Minden pont ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá a régmúltból. A kanapé felett még mindig ott volt az erdei ösvényt ábrázoló festmény, amire kiskoromban ránézve biztosan tudtam: itt már jártam. Különös, hogy ez a hely hányszor jelent meg felnőttként álmaimban. Mivel most már kétség sem fért hozzá, hogy ki is a mellettem ülő idegen, én kérdeztem elsőként.
-Emlékszel arra, amikor itt találkoztunk? Hány éves is lehettem? Tizenhárom?
-Tizenkettő voltál. Bár sokkal érettebb a korodnál. Olyanokat kellett átélned, ami sok felnőttet is kikészített volna. Azt hiszem, kicsit csodáltalak már akkor is.
Ugyanolyannak láttalak, amilyennek most. Amilyennek te is látod magadat abban a tükörben, ott a folyosón. Sok időt töltöttem itt akkoriban, ebben a szobában is.
Miután elengedtelek, figyelni kezdtelek, hogy milyen irányba haladsz, de mindig éreztem, hogy nem fogunk tudni eltávolodni egymástól. Hihetetlen, hogy mennyire igazam lett.
Elmerengtem az emlékekben. Igaza volt a kék szemű idegennek. Jó és rossz dolgok egyaránt értek ebben a házban, és bár ő főként a rosszaknak volt tanúja, -elvégre mi másnak is lehetett volna?- , a szépek is rengetegen voltak. De nem is az érzelmi töltet számított igazán, hanem, hogy erőteljes emlékképek voltak; mindezek tettek azzá az emberré, aki vagyok, és adtak erőt a leggyengébb napjaimon is.
Rengeteg olyan hely és idő van, ami erősebben hat az emberre, mint más események. Ezeket képtelenek vagyunk elfelejteni, bármennyire is halványodnak idővel.
Erőt adnak a legnehezebb napokon is, és reményt, hogy képes vagy felállni, és tovább csinálni, bármennyire fáj is most. Halál, elmúlás, veszteség… ahogy múlik az idő, mind csekélységnek tűnnek majd, elvégre a mindennapos élet részét képezik. Persze ebből fakadóan azt is meg kell tanulni, hogy a vidám pillanatok sem
tartanak örökké, meg kell tanulni értékelni, és teljes szívvel átélni őket.
-Gyere, üljünk ki az teraszra! Régen nagyon szerettem esténként ott ülni, és lelógatni a lábam. Azt képzeltem, hogy enyém a világ. A szél belekap majd a hajamba, hallani lehet a kutyák ugatását, és abból tudni, hogy merre jár még ember, aki ébren van ebben a sötétségben. Néha még autó is jön, bár nem ide, ebbe a kis zsákutcába, de látod ott lent a nagyobb utcácskát? Na ott, ott előfordulhat. Persze úgy mondom ezt, mintha te nem tudnád.
Most először én is felkacagtam; önfeledten, vidámsággal tele. Mi baj történhetne, ha ez a csodás ember a társam? Innen már nincs tovább, a történet véget ért, bár hogy pontosan mi vezetett idáig, még nehéz volt felfogni.
Biztonságban voltam, akár a tizenkét éves énem, ugyanennek a férfinak a karjaiban. Csak ahogy akkor még nem, most ténylegesen mellettem volt, és szerető barátként vigyázott rám.
A fő kérdés pedig az, hogy mégis mi vezetett odáig, hogy tizenkét évesen öngyilkos akartam lenni?

“Ismeretlen ismerős 4.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Tudom, hogy szükség van az ilyen orvosokra is, hiszen sok betegséget, illetve annak következményeit fel tudja tárni a boncolás, de tőlem ez nagyon idegen, ezért is jó, hogy mindannyian mások vagyunk.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!