A nimfa—3[3]utolsó része

“Hogy én mit akartam tőle, azt nem tudom, de bizonyos, hogy sem édességet, sem boldogságot, sem más effélét. Ahhoz ma már nincsen mértékem, hogy milyen nemes és nagyságos egy kamasz fiú. Nem igaz, hogy pusztán gyávaságból, önkicsinylésből, a kinevettetés félelméből kerültem el. Nem haboztam volna szőröstől-bőröstől felfalni, ha a legkisebb reményem van arra, hogy ez kielégít. Azt hiszem, gőgből és halálfélelemből menekültem előle. Gőgből, mert nem voltam hajlandó igényemből egy mákszemet sem engedni. Kellett lennie egy szerelemfogalmamnak, amely sem nem együttlét, sem nem ölelkezés, sem nem rokonszenv, hanem egyedül való hatalom, magának az életnek versenytársa, ellensége. Játszva le is győzni. Ezért halhattak meg a veronai szerelmesek is. Az élet elveszti fontosságát. A szörnyeteg szerelem mellett szánalmas semmiséggé válik minden egyéb.”

“Attól tartok, vissza kell térnem ehhez az izgalmas naivitáshoz. A képzeteshez, a formátlanhoz, s ha kell, a zavaros fogalmazáshoz is. Csak a legnehezebb hűséggel könnyű élni.”

Már nem fért arra az oldalra semmi ,úgy hogy megállt ,de szemei csillogtak mint amikor valaki felfedez valami életnagyságú boldogságot és hozza a magyarázatot is.

Másnap délben felkereste a vasutast. A ház tornácán Enikő vasalgatott, pettyes ruhában. Hűvösen bólintott az író köszönésére. Zoltán nem volt odahaza.

– Várja meg őt mondta Enikő. Letette a vasalót.

A szoba, ahová beléptek, dohos volt, s egyetlen ablakát függöny takarta. Leültek.

– Itt fog lakni ezentúl? – kérdezte a nő.

– Igen.

– A nyaralóban? Télen is?

– Télen is.

– Hm. Mit mesélt rólam Zoltán?

– Azt, hogy szerelmes magába.

Enikő röviden fölnevetett, azután elkomolyodott:

– Jó fiú! Nem szeretem a fölényes embereket.

– Zoltán lenne főlényes?

– Maga.

Sóos Móric kis szünetet tartott.

– Hát az urát szereti-e?

Az asszony nem felelt. Gyanakodva vizsgálta az író arcát.

– Csak azért mentem hozzá – mondta aztán -, hogy Zoltán mellett maradhassak. Ő nagyon élhetetlen.

Az írót szemlátomást ez a vallomás sem hatotta meg. Enikő felállt, s megkérte vendégét, hogy segítsen a kiteregetett ruhát összeszedni. Kimentek az udvarra, s Enikő egy konyhaszékről ágaskodott a kötél felé, Móricnak át kellett ölelnie a térdét. Később megkérdezte az írót, nem jön-e velük moziba.

– Ma nem – felelte Móric Megmagyarázhatatlan módon hamisnak érezte a fiatal nő viselkedését. A büszke homlokhoz, a hercegnői testtartáshoz nehezen illett ez az olcsó kacérság.

Újra visszatért Móricba a serdülőkori vad érzelem,ami nem hagyta nyugton hogy otthon maradjon és ide jött Sárpatakra-talán az a búgó női hang!

Még ez történt:

Ezen az estén egyedül maradtak. Zoltánnak el kellett utaznia, az öccse táviratozott. Délután az író Enikővel moziba ment. Fél kilenc körül értek vissza a házhoz. Az asszony behívta őt, vacsorát adott neki. Ekkor már ősi-bizalmas barátságba keveredtek, amin nem csodálkozott, mert kölyökszerű lénye mindig heves bizalmat váltott ki a nőkből. Ellenségesen és meghitten fecsegtek.Enikő közel hajolt az arcához, és ezt mondta:

– Tudja-e, hogy én még lány vagyok?

Móric megmerevedett. Felvonta a szemöldökét, és udvariasan bólintott:

– Igen? – Másról beszéltek az előbb, s most folytatta.

Enikőt egyre jobban megzavarta a férfi tartózkodása. Már ügyetlenül kacérkodott, nehézkesen, belerészegedve.

– Forduljon el – mondta -, átöltözöm.

– Hunyja be a szemét – mondta kisvártatva -, most semmi sincs rajtam.
– Az író érezte, hogy egy test hozzásuhan, és két kéz ölelte át a fejét, hogy a szemét befogja. Várt. Azután gyengéden lefejtette szeméről a hűvös ujjakat, s anélkül, hogy megfordult volna, így szólt:

– Nem tudom, hogy tréfál-e vagy sem. Csakhogy mindez felesleges. Magának már attól a perctől fogva irtózatos hatalma van fölöttem, amikor megpillantottam a mozi udvarán. Valami érthetetlen,de ismerős és megejtő van benned. Elhiszem, hogy lány vagy.

– Nem igaz! – kiáltotta Enikő .

– De igaz. Lány vagy, nem vagy ember, nimfa vagy. . Félek tőled, és őrültül kívánlak. Neked köszönhetem annyi év után, hogy egyszer megint férfiként viselkedem, mert el fogok menekülni előled. Isten áldjon, Kalipszó.

Nem fordult hátra. Egy negyed órával későbben, az író még fel sem ért nyaralójához, megérkezett Zoltán, az esti vonattal.

Igen, a kert. Az író lesétált a vasúti házhoz. Enikő félmosollyal nyújtott kezet neki. Zoltán csupasz felsőtesttel fűrészelt fát az udvaron. Leengedte a hintázó fűrészt.

– Zoltán, nekem szerszámok kellenének.

Beléptek a házba. Móric körülnézett. A szekrény rekeszeiben gyűrött könyveket látott. Görög nyelvtan, iskolai szótár. Eszébe jutott a” De profundis.

– Zoli – szólt -, add azt vissza nekem. – Felszínes kíváncsiság fogta el az egykori olvasmányok iránt.

– Jó. – Zoltán előkereste a füzetet, és szó nélkül nyújtotta oda.

– De nem…?

– Nem, nem. – Készséges örömmel adta vissza a könyvet.

Összeszedték a szerszámokat, s együtt mentek fel a Béke útra.

Rendbe hozták a motoros kutat. Megolajozták az ajtók zárját. A fürdőszobában megindult a víz. Este lett.

Másnap kertészholmit is hozott Zoltán. Kikalapálták az ereszcsatornát. Réka, a háziasszony létrát kért a szomszédból. Egy-némelyik ablaktáblát ki kellett emelni, s Móric konyhakéssel gyalulgatta a peremüket. Már a hátsó ajtó is simán járt. Délután kapálni kezdték a kertet. A burján szívós szalagjai beleakadtak, s meg-megrángatták kezükben a szerszámot. Földszag, keserű, olajos gyökérszag érzett.

Az ötödik napon Zoltán a görnyedt őszibarackfát nyeste, s barátja megállt a háta mögött.

– Műtét? – kérdezte. A másik felnézett guggolásából.

– Megpróbálom visszametszeni – mondta.

– Zoltán – szólt hozzá. – Feljössz velem a városba. Van egy szobám a hegy oldalában, teakonyhával. Elférünk. Pénzem nincsen, de azt a hiányzó szigorlatodat valahogyan kiszorítjuk. Engem nem zavarsz, teljesen közönyösen hagysz, csak ne vedd zokon, ha nem beszélgetek veled.

A vasutas felemelkedett, és tagadóan ingatta a fejét.

– Ne ellenkezz, ez így lesz.

– Nem, Móric. Tudod, Enikő….

– Meglesz nélküled is.

– Nem, nem. Te nem ismered őt.

– Rájöttem – tette hozzá később -, hogy a mérnökség amúgy sem nekem való. S mi lenne Enikővel?

Nem lakhat egyedül. A forgalmista ki akart kezdeni vele.

– Szóval, a forgalmista is ? De ezt már csak szinte magába suttogta.

– No, nemcsak azért. Ferenc is akármikor megérkezhet. Nem akarom őket egyedül hagyni. Nem, nem. Nem mehetek.

“Nos – gondolta az író -, akkor igazad van.”

Egy hét alatt rendbe tették a házat és a kertet. Medrébe terelték az orgonasövényt. A kerítés is egyenesen állt, itt-ott új cövekkel közbül. Az utolsó napokban malterrel is dolgoztak. Réka kitakarította a szobákat. Amikor minden készen lett, s a ház lakhatóvá vált, Sóos Móric összecsomagolt, lezárta a nyaralót és hazautazott. Áradt benne a frissesség. Jólesett ez a második nyolcnapi habkönnyű munka, ámbár izomláz ólma húzta lefelé a tagjait. Kis fehér macskája egy papírdobozban utazott vele. Táskájában ott feküdt a “De profundis”. Barna Zoltán nyitott inggallérral állt a sínek között, s intett a tovafutó villamosvonat után. “Kizsákmányoltam” – gondolta az író fortélyosan. – “Kiszívtam belőlük mindent”.

Teremtő lendületet remélt szivattyúzni a raktárnok szomorú, fiatal, szelíden lázadó tekintetéből. Tervei voltak.

Enikő felnézett a belépő Zoltánra, s egy pillanatra megállt kezében a hámozókés.

– Hoztál színházi újságot? – kérdezte szenvtelen, mindig büszke arccal.

– Hogyne. Tessék.

Elvette sógora kezéből, és rögtön érdeklődéssel lapozott belé. Pénteki nap volt, ilyenkor érkezett a színházi újság új száma.
Vége.

U.I.-Ez egy elvont, nyugodt lelki harc törtenete .Lehet hogy bonyolultnak tűnik,de nem bonyolult !

“A nimfa—3[3]utolsó része” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Szia Babu! Bevallom, hiába olvastam el kétszer, nem jutottam el oda, hogy felfogjam mi is a történet lényege. Biztos az én hibám is, de azért adhatnál némi támpontot.
    Szeretettel voltam itt. 🙈🙉🙊

  2. Kedves Rita !
    Nagyon szépen köszönöm és hálás vagyok,hogy olvastad .
    Kár hogy az olvasótábor nem értette meg miről is írtam,
    pedig egy szép lelki elemzés, kissé elvont értelemben ami az én agyamban megszületett !
    Van ez így !Lehet csak én értem amit írtam ,pedig igazán az író küzdelme a lelkével
    a Nimfa az a lány aki felelevenítette benne az érzéseket,amik hiányoztak lelkéből.
    Sok szeretettel….Babu😄😄😄

  3. Kedves Babu!

    Ezt is elolvastam. Az igazat megvallva nem értem, de az én írásom se érti mindenki, pedig nekem egyértelműnek tűnik. Van ilyen.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!