Az utolsó igazi gyerekkori nyár 1.

Összes megtekintés: 486 

– Szia. Monika vagyok, te ki vagy?- hangzott el a kérdés Monika szájából, aki meglepetten nézett a semmiből hirtelen megjelenő fiúra. Nem szokta meg még, hogy laknak is az újonnan épült házban. Míg az alapok készültek, amint elvonultak a munkások Monika és az unokatestvérei máris birtokukba vették a terepet és gyakran késő estig itt játszottak. Ám amint megépült ház, ajtó került rá, és csak lopva a hátsó ajtón át, a kazánház felől tudtak bejutni, ami néha nyitva maradt.
– Szia, Isti vagyok, most költöztünk ide.
– Tudtad, hogy ez a terület, amire a házatok épült a mi kertünk volt?- mondta Monika szemrehányóan a fiúnak. Aztán idegenek jöttek, megkértek, hogy húzzam át a mérőzsinórt a kertünkön, adjam át a szomszéd kertben levő embernek. Ha tudtam volna mire készülnek, sose tettem volna. Aztán ideépítették ezt az emeletes házat, legalább szép belülről?
– Gyere be, megmutatom, gyűjtesz valamit?
– Igen, bélyegeket.- Vágta rá Monika büszkén. Ha jön az anyukám látogatóba, mindig hoz nekem több csomag bélyeget, az első albumomat is tőle kaptam,. Mindig mondja vigyázzak rájuk, egyszer nagyon értékesek lesznek.
– Az remek, nekem is van bélyeggyűjteményem, megmutatom. Te nem élsz az anyukáddal? – firtatta Isti.
– Nem, a szüleim elváltak- mondta Monika. Szüleid nem fognak szólni semmit?
– Dehogy, gyere bátran.
Isti nagy lendülettel tárta ki az ajtót Monika előtt. Felmentek az emeletre, egy kis lakásba. Monika nem győzött csodálkozni, hogy itt milyen alacsonyan van a mennyezet, szinte a fejüket verdeste a csillár. A bélyegeket egy darabig elnézkélték, lapozták a vastag bélyegalbumot, de hamarosan jobb ötletük támadt.
– Szoktál rablósat játszani? – Kérdezte Isti Monikát.
– Hát inkább indiánosat, de játszhatunk rablósat is, de nem kellene, hogy többen legyünk?
– Mindjárt szólok a Zolinak itt lakik a szomszédban, meg a Romannak is.- mondta Pisti.
– Az remek, én meg hívom az unokatestvéreimet. Kint találkozunk egy félóra múlva, milyen fegyvereket hozzunk?
– Ha van pisztolyotok, az megfelel.
– Van hát, máris jövök.
Monika elszaladt, boldogan ujságolta testvéreinek, hogy a szomszédban barátokra lelt, és lehetőség van rablósat játszani. A fiúk előkeresték a fegyvereiket és máris futottak. Monika az ezüstszínű csattanós pisztolyt vitte, ami fémből volt és mindenféle angol feliratok voltak rajta. Libor a fekete pisztolyt választotta, aminek be lehetett nyomni a csövét, és ha meghúzta a ravaszt a cső kiugrott a helyéből, és hatalmasat dörrent. Csaba az egyszerű kis műanyag pisztolyt vitte, amibe fehér golyókat lehetett kapni.
Zoli kis termetű gyerek volt, ellentétben Romannal, aki magas, erős fiú volt és csak szlovákul tudott. Ők is tanítóházaspárok gyermekei volt, ahogy itt mindannyian, hiszen ezek újonnan épült tanítólakások voltak. Ők szintén műanyag pisztolyokkal jöttek.
Az utca, ahol laktak, csendes volt, oda ritkán jött be autó, ugyanis csak az ott lakóknak volt szabad behajtaniuk.
Hamarosan nagy csata vette kezdetét, két csapatra osztódtak, Monikáék voltak először a rablók, és mivel régebb óta laktak itt, remek búvóhelyekről tudtak, így nehéz volt elfogni őket, a csata késő estig tartott. Koszosan, fáradtan tértek haza a csapatok. Istiéknek fürdőszobájuk volt, Monikáéknak meg kellett elégedniük a konyhában a nagy vajlinggal, ahol sorba egymás után megfürödhettek. A nagy izgalomtól még elaludni sem igen tudtak, sokáig részletezzék a csata kimenetelét, és persze az esti pirítós és a meleg tea is még dolgozott a gyomrukban. Már nagyon várták a másnapot, amikor is ők lesznek a rendőrök.
A nagymama akkor ment be lefeküdni szobájukba, mivel csak két szobájuk volt, amikor megnézte az esti krimit, és a gyerekek már békésen szuszogtak.
Mit csinálhattak ezek egész délután, hogy ilyen piszkosan, fáradtan jöttek haza? – morfondírozott magában.
Ám sokat nem gondolkodott a dolog felett, elnyomta a buzgóság, és az egész család békésen aludt a szobában, ahol annyi szeretet volt, amennyi egy palotában sem igen fér el. Ez a nagymama négy unokáját nevelte, mert gyermekei elváltak. A lány, Monika a fiáé volt, a két fiú és egy kislány a lányáé. Velük lakott még a legkisebb fia, aki felnőtt volt már és egyedülálló. Monika édesapja egy téglagyárban dolgozott, míg a lánya, Zita, és a kisebbik fia , János a helyi papírgyárban, sokszor tizenkettezve.
A gyerekek még álmukban is folytatták a rablósdit.
– Nem adom meg magam- motyogta Monika álmában, és a fiúk is fura mondatokat kiabáltak álmukban. Egyedül a kislány aludt békésen, csendben. Ő itthon játszott királylányosat, magára aggatva Monika minden ékszerét, amik árván és kihasználatlanul hevertek Monika kincsesládikójában. A fiúk gyakran vágytak belesni ebbe a kincsesládikóba, de Monika ezt senkinek nem engedte meg. A kislány, Anita is csak elcsente a kulcsát, majd mikor sejtette, hogy Monikáék már hazafele tartanak, gyorsan visszacsúsztatta Monika párnája alá.

“Az utolsó igazi gyerekkori nyár 1.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Mária !
    Nagyon kedves történetedet szeretettel olvastam!
    Szépen megörökítetted az utolsó kellemes emléked gyermekkorodból.
    Kíváncsi vagyok mi következik!
    Gratulálok szeretettel….Babu.

    😘😘😘

  2. Kedves Mária!
    Amikor a gyerekek még kint játszottak, és alig lehetett őket beterelni a házba! Ma meg… 😉 Tetszik amit eddig olvastam, kíváncsi vagyok a folytatásra is! 🙂
    Szeretettel.
    Kata

Szólj hozzá!