Ismeretlen ismerős 5.

Összes megtekintés: 208 

Nos, hol is kezdődik igazán a történetem? És hol fordult minden igazán rossz irányba? Visszagondolva rengeteg olyan döntést hoztam meg, ami ahhoz az élethez vezetett, amit a mai napig éltem. Ugyanakkor ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor sem változtatnék meg egyet sem, mert ezek a döntéseke tettek azzá, aki vagyok, ezeknek az elhatározásoknak köszönhetem, hogy rengeteg csodálatos embert ismertem meg. Volt köztük rengeteg rossz, de ezek voltak talán mégis a legjobbak, mert értékes tudást adtak a jövőre nézve. Mi tehát a konklúzió? Hogy végső soron nem is létezik rossz döntés.
Ahogy korábban meséltem, egy vidéki kis városban születtem. Érdekesség, hogy anyám sosem akart gyermeket, de édesapám igen, anyám pedig olyan nagyon szerette őt, hogy hajlandó volt szülni neki. Persze engem is szeretett, de sosem teljes szívéből, mert arra emlékeztettem, hogy a karrierje útjában állok. Amint óvodás korú lettem, szinte minden időmet -a hétvégék kivételével, mert ekkor a mama vigyázott rám- a babysitterek társaságában töltöttem.
Az első három, talán négy évben minden rendben ment. Mindkét szülő dolgozott rendesen, én meg csak egy ártatlan gyermek voltam. Rajzoltam rengeteget, építő
kockákkal és kisautókkal játszottam, néha napján bunkert építettem, hogy elmenekülhessek a világ elől. Akkoriban íratott be anyám balettra. Apum pedig megismert valakit a munkahelyén, akivel nagyon közeli kapcsolatba került. Az illető egy rókavörös bundájú, keverék kutya volt, akit kölyökként valaki letett a gyár

udvarára. Apám megsajnálta, és szünetekben neki adta az ebédje maradékát, simogatta és játszott vele. A kislány pedig ezt hűséggel hálálta meg. Minden nap hazakísérte apámat a munkahelyről, és a hát előtt várta, hogy reggel újra elinduljanak. Ha balett óra volt, hát ide is elkísért. Szelíd volt, okos, és tele szeretettel.
Huncutkának neveztük el.
Aztán pár nappal később, hogy Szepike meghalt, apám munka után hazaérve egy kérdéssel fogadta anyámat:
-Akarunk még egy kutyát?
Amikor kinézett édesanyám az erkélyen, meglátta Huncutkát, és igent mondott. A hónapok alatt mindenki a szívébe fogadta ezt a kislányt, és kérdés sem volt, hogy ő is családtag legyen.
Pár hétre rá bezárt a gyár. Ha akkor és ott nem fogadjuk be, a kiskutya otthon nélkül, egymaga maradt volna a nagyvilágban.
Apám így munkanélküli lett, mint oly sokan mások a városban. Én egyre több időt töltöttem a mamánál, anyám pedig egyre többet a munkájával. Mint a legtöbb házasságban, nálunk is fordulóponthoz érkeztek a szülők, és bár én semmit nem érzékeltem ebből, szakadék nőtt köztük. Amikorra apám ismét dolgozni tudott -egy év múlva-, már elkerülhetetlen volt a válás. Anyám bulizni járt újdonsült legjobb barátnőjével, szabadidejében sosem volt otthon. Ekkor voltam öt éves.
Érdekesség, hogy ekkoriban pszichológushoz kellett járnom. Egyik délután az óvoda vezetése behívatta a szüleimet, hogy megkérje őket, figyeljenek arra, hogyan és mit rajzolok, mert aggodalomra ad okot. Valóban így volt. Volt egy lány, akivel minden nap azt rajzolgattuk, hogy milyen válogatott módszerekkel és eszközökkel kínoznánk és ölnénk meg egymást. Soha, senki nem tanított vagy mondott nekem erőszakos dolgokat, ezek egyszerűen az elmémben voltak. Anyám – aki képtelen volt elfogadni, hogy az ő lánya sem tökéletes, és komoly gondja lehet- ezt úgy értelmezte, hogy rosszul tartom a ceruzát. Ami ugyan igaz is volt, de nem ez volt a fő probléma -felnevettem- Egyébként azóta is rosszul tartom.
Egyik délután aztán átvitt egy a barátnőjéhez, Klárihoz, -aki maga is tanár volt-, és ott hagyott. Ott éltem majdnem jó pár hónapig. Nem sok mindenre maradt meg az emlékezetemben, de az igen, hogy hiányoztak a szüleim, eszméletlenül. Minden nap arra vártam, hogy végre hazatérhessek, és ismét egy család legyünk, ahogy régen. Tudtam, mi a válás, tudtam, mit jelent, ha valakinek nincs édesapja vagy édesanyja, de erről eddig csak a tévében hallottam.
Amikor pedig végre hazatértem, kész tényekkel fogadtak: anyám Monorra költözik (egy kis város nem messze a fővárostól), döntsem el, kivel szeretnék élni.
Csak egy hat éves kislány voltam, akinek hiányzott az anyukája. Egy olyan kislány, aki mellett sosem volt ott a nő, aki a világra hozta, de vágyott rá, hogy vele legyen. Tudod, a mai napig tisztán emlékszem arra, hogy mit éreztem abban a percben: reményt. Reményt, hogy végre időt tölthetek vele, és szeretni fog. Ez volt a leghőbb vágyam. Azt pedig fel sem fogtam, hogy cserben hagytam azt, aki igazán szeretett és mindig mellettem állt.
Elcsuklott a hangom. Évekkel később is bántott, hogy akkor nem apámat választottam, ez a döntés pedig megmérgezte a későbbi kapcsolatunkat. Sosem mondtam el az öregnek, hogy mennyire bánt a dolog, pedig mindig úgy éreztem, hogy tudnia kellene. Talán ez segített volna…
-Ugye te is tudod, hogy a bíróság amúgy is anyádnak ítélt volna? -mélyen a szemembe nézett a Halál, miközben feltette a kérdést. -Csak meg akarták hagyni, hogy

úgy érezd, van beleszólásod a jövőd alakulásába.
-Tudom- bólintottam. -De akkor is fáj, hogy apámat magára hagytam. Ő akkor összetört teljesen lélekben, a megváltás, amit úgy érezte, hogy hat éven át megkapott, semmivé lett.
-Megváltás?
-Igen, hisz’ biztosan tudod, hogy a saját apjával milyen feszült volt a viszonya, ő jobban akarta csinálni, mégis elbukott. Illetve nem bukott el, de ő ezt akkor így érezte. És ez csak az én hibám.
Lehajtottam a fejem, és a könnycsepp, ami hosszú évek óta próbált előbújni, végigcsordult arcomon. Mégsem sírtam el magam, ez a képességem valahol elveszett, talán azon az estén, amikor huszonéves koromban egy jó barátnőmet temettük el, akit hirtelen, minden előjel nélkül ragadott magához a végzet. A Halál zsebkendőt húzott elő valahonnan a ruhája mélyéről, és átnyújtotta. Némán meredtem magam elé, és ő sem biztatott, hogy beszéljek tovább, úgyis tudta, hogy megteszem.
Elvégre éveken át fojtottam magamba mindazt, amit most elkezdtem mesélni; soha senki előtt nem tudtam igazán megnyílni.

“Ismeretlen ismerős 5.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Sziasztok! Köszönöm, hogy olvassátok a történetet. Nos, valóban, egy ilyen traumát nehéz feldolgozni mind a szülőnek, mind a gyermeknek. Próbálom az egészet egy kislány szemszögéből írni, ami néha nem egyszerű, ugyanakkor tudom, hogy mit érezhet, érezhetett.
    A későbbiekben kiderül majd, hogy miként hatott ez rá, és az édesapjával való kapcsolatára, és az sem lesz éppen könnyű olvasmány.
    Sok puszi nektek 🙂

  2. Nehéz, szép történet volt, valódi fájdalommal, vivódással. Igen, mi se mindig azt adjuk, amit kellene, hiszen a szerető édesapa is mellőzve érezhette magát, miközben a kislány is az édesanyja mellett. Sokszor épp azokat bántjuk, akiket szívből szeretünk.

    Szeretettel: Rita🌷

  3. Történetedből azt szűrtem le, összevetve az élettapasztalatommal, hogy aki rossz kapcsolatban van az anyjával, szíve mélyén arra vár, ez egyszer valami ujjcsettintésre máról holnapra megváltozik. Nehéz elfogadni, ha olyan szülőt kap az ember, aki nem adja meg a szeretetet. Feledni ezeket a dolgokat – sokan mondják, a múlton túl kell lépni – lehetetlenség. Ennek a nyoma egy életen át elkísér. Megértéssel olvastam történetedet. Szeretettel: Éva🤝🤝

Szólj hozzá!