Mózes Karola elherdált szépsége—-2[2]

Egyéb megfigyelései között különösen kettő napról napra jobban tartotta magát: első ízben az, hogy szinte kivétel nélkül minden férfinak durva keze van, s másodszor, hogy az együtt járó párban mindig szebb és csinosabb a nő.

Hanem a városról megilletődve mondogatta:

– Szédítő, s micsoda élet, te jó Isten!

És amint meglátta ezt az életet, már megkezdődött lelkében a szomorú harc, amit minden ideérkező épeszű embernek meg kell vívnia, mert ez a híres Újvilágnak kegyetlen keresztsége. .

Mózes Karola is belekezdett a maga belső szertartásába, minek jeleként titkos erő hideget lehelt a lelkére. Ettől kezdve szívesen ült órákig is egyedül, s ahová nézett, gyakran beleesett a semmiségbe. Hanem a bohó angyal mégis elejébe szállott és annak jelenésére

Mózes Karola öröme visszatért, s mosolygott, úgy, ahogy a vízen túl szokás.

– Ha az Isten addig segít, inkább az első fizetésemet Szent Antalnak adom – és itt hangosan elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy Szent Antal odaát maradt, hanem igen kedvesen mégis megoldotta a kérdést:

– Elküldöm kábel útján, s megvan, de az is lehet, hogy kvótán felül ő is átjön abból a nincstelen világból.

Csak egyedül azt nem mondta meg az angyal: hogy s hol is kéne útba állni s elindulni. Pedig, Isten látja, megtehette volna, hiszen a Mózes Karola szívében harmat után áhítozott a rózsa. Ezt ugyan a nagynéni aranykeretes szemüvegén keresztül sem vette észre, igaz, hogy nem is volt őkelme már angyal, de pótlásképpen annál inkább igazi amerikai asszony, aki álmodozó rokonának egy jelentős kérdést minden kitelhető komolysággal feladott.

– Mondjad kérlek, mit szeretnél dolgozni?

A leány szomorúan nagyra nyitotta a szemét

Dolgozni? – De hamarjában bátorságot vett, s olyan édesen és ártatlanul vallott, mint egy gyermek.

– Én művész akarok lenni, drága néni, s mégpedig: moziszínésznő.

– Ó, te- te csacsi – kacagott az asszony, s olyan vonás futott a szájára, minek fele savanyúság, fele gúny volt. Mózes Karola hetykén felkapta a fejét:

– Igen, van tehetségem, s szép is vagyok.

És ettől kezdve művészi vágyaiban nagyon önérzetes lett, sőt, mondhatni lehetne, hogy tüzes, mintha csak ilyen értelemnek állott volna a szolgálatába:

– Majd meg tetszik látni, hogy nem cifraság, amit mondok.

Ellenkezőleg: bárki nagymértékben elismerte volna a szándék komolyságát, de viszont: egy kicsi józan férfipolitikával azt is lehetett volna mondani:

– Éppen az a baj, lelkem szép leány, hogy cicoma nélkül fogja a dolgot, mint a falusi asszony a gyónást. Mert, a kutya vigye el, az asszony dolga mindig olyan, mint saját maga: kisded ügyeit megteheti halálos komolyan, vagy éppen sírva, de ha nagy terveit nem kacagva, sőt, pontos számítgatással veszi magára, akkor vége a világnak.

Mózes Karola Isten után megérdemelte volna, hogy kivétel legyen e visszás politika alól, s hogy ő is ilyen véleményen volt, kilátszott abból, hogy napokig járt, ki tudja hol, és bízván a sors kedvezésében, útjairól említést se tett. Talán el is mondta volna, hogy nyert szép ígéreteket, ha ilyen kedves mondások végén valami egyéb is nem történt volna.: tudniillik az illetékes férfiaknak mindig furcsán csillogott a szemük, s valahogy úgy esett, de nem Mózes Karola felejtette ott a kezét, hanem éppen megfordítva. Pedig elméletben sokszor úgy határozott, hogy a hideg férfiak eszét egy kicsi bizsergető melegséggel vagy éppen illatos leheletével elveszi. Mindinkább kitűnt, hogy ez a mód kezdőnek nagy feladat, ami csak akkor lesz elvégezve, ha békességbe kerül azzal a valakivel, kinek ez volt a szavajárása:

– Cselekedet tesz bizonyságot.

Ezekre a kézmelengetésekre mondhatta volna bátran: kicsiség az egész – bizony, csakhogy az angyal nagy dolgot csinált belőle.mert ilyenkor mindig elpityeredett. S hogy Mózes Karola is vele tartson, az ajtó előtt ő is megtörülte a szemét, s minden bátorsága ezen mondásában állott:

– Ha szeretném, tán nem bánnám.

Valami imbolygó fekete árnyék ezt is kikacagta.

– Szamár vagy, lelkem – s ahogy kimondta, már hízelkedett is:

– Pedig szép vagy, Mózes Karola

Szép, nem szép, az egyre megy, mert itt egyéb esik a serpenyőbe. S éppen az, hogy gyakorlatban még szent leány volt, s az ilyennek pedig a legjobb akarat mellett is itt fordul a világ:

– Ha szeretném, nem bánnám.

Ha már így volt, nem lehetett egyebet cselekedni, mint a reményekkel együtt egyelőre visszavonulni – hogy meddig, azt megmondotta maga Mózes Karola.

– Amíg megszeretem valamelyik főembert.

S mivel az élet törvényében írva vagyon, hogy itt Amerikában jónak s rossznak jövését egyaránt munkában kell bevárni, azért Mózes Karola is

a művészet paripájáról a munka szekerére szállott, amit lassan, egyenletesen bűnbánó démonok húznak egészen a végítéletig.

És ezen új fordulatban, talán engesztelés céljából, a szerencse kedvére állott. Értem alatta azt, hogy hírneves ruhatervezők modellje lett. Mindent összevetve, ez egészen jó foglalkozás volt, mert fizettek kellemes összeget, s amíg más lányok szédülésig fodrokat varrtak vagy gomblikakat követtek el, addig ő csak álldogalt, elé s hátra, forgolódott, s illegette magát néhány hosszú percig az új ruhákban. Igaz, hogy eleinte rózsapír futott az arcára, és a szemét csak lesütötte, s nem jártatta a férfiakon, mert illőnek tartotta a pironkodást, lévén sokszor csak drága selyembugyigóban, ahogy szokás az ilyen különös hivatalviselésben.

No de belejön mindenbe az ember, mint a majom a társadalmi életbe. S különösen az a lány aki csupán olyan perceket tart szeretettel emlékiben, mikor legalább egy ügyes férfiú látta, hogy szégyelli vagy szégyelleni akarja magát.

Napok jöttek, s napok mentek. És Mózes Karola már este is, nappal is sűrűn gondolt valami különleges találkozásra, ami hova tovább érdekesebb lett, s naponként megismétlődött.

S csodaképpen nem is valami mozi -manager vagy más szakmába vágó főember itt a szerencsés idegen, ahogy gondolni ésszerű volna, hanem – Isten bűnül ne vegye – éppen csak egy néger. De annyi igaz, hogy nem akármilyen néger, hanem West-Indiából való magas, szikár, szép munkakerülő, ki csupán színében hordta magán a fajt, mert egyébként a legrokonszenvesebb vitéz vagy trubadúr válhatott volna belőle. Ez az indiai faj egyébként is úgynevezett nobilis néger, s van olyan gusztusa, hogy csupán fehér hölgyekre áhítozik. Ezen áhítozást szükségtelen lett volna Mózes Karolának külön is megmondani. Este-reggel észrevette, de kiváltképpen mégis este. A dolog egyszerű volt, ahogy ez már a nagy dolgok természete:

Tudniillik Mózes Karola az ötödik emeleten lakott, s a felvonót aki vezette ki lehetett volna más, mint ez a nobilis néger? És esti hazamenéskor Mózes Karola rendszerint csak egyedül került – ahogy otthon mondják: a liftbe. Ilyenkor a néger nagy fekete szemeit rávetette, s tán egész Indiáért se vette volna le róla. Egyébként szót sem próbált soha, és illedelmes volt, mint egy példaszerű gentleman,ajtaját lent és fent finom mozdulatokkal nyitotta ki, és hajlongással szolgált, ahogy nagy úrnőknek dukál egyedül.

Ki ne tudná, hogy módjával fogják a madarat? Aki pedig huncut, az a kiválasztott kedvesre is átviszi ezen példabeszédet, tudván, hogy a békának víz kell, s a nőnek felmagasztalás.

Mózes Karola ösztönszerű félelemmel, de mégis szívesen jött minden este a felvonóig, de ott tette magát, hogy nem érdekli, még egy cseppet sem, a fekete gavallér néma vallomása, ha még egyszer olyan szép és különös is. De arról már nem tehetett, hogy a fekete szemek tüze alatt mindig jobban és láthatóbban zavarba jött, sem arról, hogy meglátszik a forró hullám helye, ami ilyenkor arcába futott. És már lefekvéskor is minden tiltakozása dacára maga előtt látta a szép feketét, és remegve kérte az Istent:

– Adj erőt, és változtass jóra minden eljövendőt.

De lassan egészen rabja lett a különös hatalomnak. Küzdött, kínlódott, de a szíve mindig mosolygott, mintha örökös győzelemre született volna. És egyszer visszanézett ő is, és nem tudta elvenni a szemét, inkább beleesett a két fekete szembe, mélyen,melegen remegve, s nem maradt semmi ereje. És akkor a negyedik és ötödik emelet között megállott a felvonó: Mózes Karola mindent elfelejtett, csak érezte a forróságot, s mint a megigézett madár, beleesett a tűzbe…

Kócosan és zavartan lépett a szobába. A nénije csodálkozva kérdezte:

– Milyen furcsa vagy, valaki bántott?

– Ó, néni, dehogy; csak a szél akart elvinni, s a hajamat elkuszálta.

Hanem azt gondosan elfelejtette, hogy ez a dühös szél a felvonón érte utol.

Az ember pedig olyan gyarló, hogy ami jó, azt máskor is szívesen elköveti. Aki még szép is, az éppen nem kivétel. Mózes Karola pedig nagyon szép volt.

A napok újra jöttek, mentek. Mózes Karola fokozatosan sápadtabb lett. Keveset szólott, és sokat nézett maga elé. Egyszer aztán, nagyon szomorúan, azt mondta a néninek:

– Már nem vagyok jó modellnek, mert a magas, cingár alakok jöttek divatba. Nagyon szeretnék néhány hétig pihenni.

És nemsokára egy mákszem legényke született a házban. Szinte titokban, mert csak akkor vették észre, amikor már sírt is. Az asszony ijedtében leejtette a,szemüvegét, s a japánnak szinte kiesett két apró szeme.

– Nohát, ilyen szégyent!,-még ha legalább fekete nem volna… sopánkodott az asszony.

– Jó kis eset – mondta nyugodtan a japán.

Mózes Karola pedig halálsápadtan feküdt az ágyban, s mellette karját nyújtogatta, és rendre hosszakat sírt a színes gyermek.

Ellenben a nobilis néger csak fülelt, s amikor már nem fülelt, akkor is úgy tett, mintha nem tudna az égvilágon semmit. Ártatlan pofákat vágott, mint egy koromba esett angyal. S különben is megunta már örökösen gentlemannek lenni, és vígan élte világát.

A bíróság pedig, a kereset ügyében, a maga kisded ítéletét szárazon mondta meg Mózes Karolának.

– Mr. Dam törvény által köteleztetik, hogy heti egy dollár tartásdíjat fizessen. Miss Mózes Karola,pedig vegye tudomásul, hogy amelyik fehér lány színes férfit szeret, annak egy dollár is sok

.

Még az angyal is szemrehányó panaszba kezdett, s keserűen mondogatta:

– Mózes Karola, mit csináltál?

Csak egyedül az ösztön, ami vezeti és egészen sírjáig kíséri az embert, az nem hagyta el a leányt, és a kiszáradt szerelem helyébe az anyaság szentségét csepegtette a szívbe. És ez az érzés minden álszentek között is hatalmas erőt adott a halovány leányasszonynak, ki fájdalommal, de semmi küzdelemben el nem hervadó jósággal vallotta önmagának:

– Anya vagyok, és minden ítélet között nagyobb millió gyümölcstelen nőnél.

És ha sírva is, de a legszentebb szeretettel megcsókolta kicsi fekete fiát, s mindennapi kenyeréért gombokat varrt reggeltől estig, s hordozta mint mártír a maga életét, s érezte, hogy ez az élet egyik kicsi pillére a világnak.

Vége

“Mózes Karola elherdált szépsége—-2[2]” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Drága Katinka!
    Hálásan köszönöm,hogy olvastad megértően a novellát!
    Sok nő rontja el az életét, de ha úgy adja a sors, a gyereked az mindig az első
    helyen kell legyen!
    Sok szeretettel ölellek….Babu

    😘

  2. Kedves Babu!
    Jó volt olvasni Karola történetét a művészettől távol jó anya lett, ez nekem nagyon tetszik.
    Gratulálok Rózsa🌹

  3. Drága Babu!

    Mózes Karola fényes karrierje elszállt mint a tollpihe, de lett belőle egy szerető édesanya.
    Szeretettel gratulálok, jó volt olvasni Karola történetét: Kata

  4. Kedves Rita!
    Nagyon szepen köszönöm,hogy itt voltál.
    Igen a férfi szereplők az ilyen esetben így viselkednek,tisztelet a kivételnek.
    Sok szeretettel Babu😪😪😪

  5. Kedves Eva!
    Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat!
    Azt akartam ezzel bemutatni ,hogy sohase kérkedj szépségeddel,vagy a
    vagyonoddal,akár a tudományoddal, ha nem tudod kihasználni az élet más
    értékeit!
    Sok szeretettel…Babu

  6. Kedves Babu! Bevallom, először nem szerettem Babukám ezt a hölgyet, ki saját magát tartotta nagyon szépnek. De az anyaságot olyan szépen írod le, hogy azt nem lehet nem szeretni. És bár bizonyára nem örülnék, ha az én családomban lenne hasonló, de mindenképpen becsülendő, hogy a gyermeket felvállalta, neveli, beleilleszkedik abba a világba, melybe fiatalon, ártatlanul úgy vélte nem illik bele, mindenkiben a hibát találva. Szeretettel olvastalak: Éva💩💩💩💩

Szólj hozzá!