Ismeretlen ismerős 6.

Összes megtekintés: 62 

-Könnyebb lenne, ha kis ideig valami másról beszélnénk?- kérdezte a Halál. Könnyes mosolyt villantottam rá.
-Könnyebb? Ez sem nehéz igazán. Olyan ez, mintha egy szomorú történetet mesélnék el, amin én magam is meghatódom. Képtelen vagyok teljes szívvel átérezni a súlyát. És sajnálom, hogy így van, mert szeretném. Az én lelkem is végre megkaphatná a hőn áhított megváltást.
-Beszélgessünk esetleg a lelkekről?
-Neked könnyű. De, tudod, én sosem hittem a lélekben. Illetve, hazudok: egy bizonyos ideig hittem benne. A kislány, akit a vallásos nagymamája nevelt, hitte, hogy van menny és pokol, és a lélek ezek közül valamelyikbe kerül a halála után. A magányos gyermek, akinek nem maradtak szülei, hitt benne, hogy van lélekvándorlás, hogy egyszer újjászülethet, és talán valami jobb vár rá. A felnőtt énem viszont már túl racionális volt ehhez. Tudod, mit gondolok a léleknek nevezett valamiről? Hogy nem létezik, soha nem is volt valódi. A lelkünk valójában az elménk, azon belül is a tudatunk. Elvégre is az érzelmek, amik pusztán hormonlöketek, a hypothalamusban keletkeznek, innen továbbítódnak a test különböző részei felé. Az pedig, ami kiemel minket az állatvilágból, nem más, mint hogy nem az ösztöneinkre hagyatkozunk, hanem tudatos döntéseket hozunk.
– Na és mi a helyzet a te halottaiddal?
-Az én halottaimmal?
-Igen. Akiket a munkád során láttál.
-Nem értem, mire célzol.
-Az ő lelkükért sem aggódtál soha?
-Nem -vontam meg a vállamat. -Odalenn a boncteremben szűnt meg az utolsó reményem a lélek meglétét illetően.

Sóhajtottam egyet. Pár percig csend volt közöttünk. Én szólaltam meg elsőként.
-Te a Halál vagy. Mesélj te nekem inkább. Évezredek óta kísérsz embereket a végső útjukra. Miként látod te a lényüket ilyenkor.
-Nem tehetem. Te okos vagy, bizonyára érted, miért van így. És őszintén remélem, beszélgetésünk végére te is meglátod az összefüggéseket, átérzed azt,amit én. Nem véletlenül tartalak magamhoz hasonlónak, és semmiképp sem szeretnék csalatkozni reményeimben.

Éjszaka volt már. Sötét, hűvös, vészjósló éj. Pont ahogyan gyermekkoromból emlékeztem rá. Minden este fújt itt a szél. Szemben, fenn a hegyen, átjátszótorony világított pirosan. Csak néhány autó zaját lehetett hallani, imitt-amott pedig kutyák ugatása zendült. Maga volt számomra a béke, minden misztikus és hátborzongató vonásával együtt. A fák levelei együtt rezdültek szívem dobogásával, miközben estike illata hatolt halványan orromba. Sok-sok éve ültettem ide, ez volt a kedvenc virágok. Éjjel nyílt, és csak pár órán át illatozott, majd mély álomba merült, hogy aztán másnap éjjel ismét örömöt hozhasson az álomra hajló világ életébe. Voltak itt persze más virágok is, a mamával ketten ültettük mindet, hosszú évek munkája állt mögöttük. Az estiék melletti hatalmas vörös muskátli például egy megmentett élet volt. Réges-rég egy hotel mellett találtam cserepestül kidobva, szinte megszakadt érte a szívem. Sosem értettem azokat, akik képesek állatokat, növényeket vagy könyveket a szemétre vetni. Hát nincs bennük egy cseppnyi megbánás sem? Hazavittem aznap ez a kis satnya muskátlit, pár napra rá pedig kiültettük a kertbe. Hatalmas virágokkal hálálta ezt később meg nekünk, én pedig örömmel jártam ki öntözni és simogatni a szirmait.

-Szerinted ők láttak engem? -kérdésem alig volt több egy légvételnél. Halk és tiszta. Nem tudom, hogy akartam-e egyáltalán, hogy bárki is meghallja, vagy csak a saját megnyugtatásomra szolgált. A Halál nem kérdezte, hogy kikről beszélek, úgy válaszolt.
-Ha hiszel benne, hogy láttak, úgy is van. Én nem foglak megnyugtatni, de megrémíteni sem. Ezt neked kell érezned, neked kellett érezned.
Lent, a patológián sosem gondoltam úgy a halottaimra, hogy tartoznék a lelküknek, vagy hogy figyelnének engem. Most azonban, a Halál karjainak ölelésében kénytelen voltam újragondolni az akkor történteket. Most más motivált, mint akkoriban. A Halál- ez a csodálatos, jóképű, tengerkék-szemű idegen- pedig, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
Felette nekem azt a kérdést, amit én tettem fel minden egyes barátomnak, diákomnak, főképp pedig saját magamnak minden egyes nap:
-Tulajdonképpen téged mi motivált?

“Ismeretlen ismerős 6.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Érdekes a témád. Nagyon írtozom a haláltól és a halottakat se néztem meg soha szívesen. Olvasmányos a műved, kiváncsi vagyok a fejleményekre.

    Szeretettel: Rita🌷

  2. Kedves Blandina! Bizarr dolog így olvasni írásodat, mely olyan, mintha a mi agyunkból ellesett gondolatokból született volna meg. A lélek, a halhatatlanság, mind örök téma, melyen nincs ember, ki életében el ne gondolkodna. Tetszett ez a rész…. Szeretettel: Éva🍁🍄🍁🍄

Szólj hozzá!