Emlékeim 1.

Háború, az Orosz front rohamosan közeledett az ország fővárosához Budapesthez. Nagy volt az izgalom,
mindenki félt, sokan már nem bánták, csak vége legyen a bizonytalanságnak.
Meghirdették a rádióban, kiplakátolták oszlopokra, házak falaira :
“Minden tizenhat éven felülieknek huszonnégy órán belül a megadott helyen jelentkezni kell katonai szolgálarta!”
Alatta apróbb betűkkel, mi történik ha valaki megszegi a parancsot. Félelmetesen hangzott.
Tizenhétéves létemre komoly problémát okozott a rendelet. Négy emeletes bérházat ahol laktunk, bombatalálat
érte, földig omlott. Mindenünk ott veszett a család a pincében alatta voltunk mikor a találat érte a házat, csodának
lehet mondani mi épségben megmenekültünk.
Apám meghalt az Orosz fronton, anyám három fiával az összeomlott ház alatti szenes pincében húzózkodtunk meg, földönfutók lettünk mindenünk a romok alatt veszett.
Idősebbik fiú bátyám elmúlt tizennyolc éves aki városi mentőszolgálatott teljesített kiképezve romok alol menteni életeket.
Legkisebb fiú testvérem tizenöt éves. Én voltam egyedül tizenhét éves aki a behívó parancsra köteles.
Felmerült a dillemma, mitévő legyek? Az Oroszok elérték Kőbánya nagy részét szinte villamossal lehetett menni a frontra.
Nyilasok voltak a hatalmon kik elszántságukban mindenre képesek voltak. Mennyire volt logikus
további fiatal életek pusztítására? Már nem a hazázól volt szó? Ami elveszett, mikor a kormányzó elhagyta az
országot. A döntés nem volt könnyű, anyám féltett engem, félt a rendelettől.
Több alkalommal fegyveres nyilasok jöttek még az esti órákban is. A kapu zárva volt, mikor hallottuk a dörömbölést, voltunk hárman kiknek bújdosni kellett, felmentünk a háztetőre amiböl az utcai rész épségben maradt ott lapultunk egy eldugott helyen.
A házban volt három zsidó család akiket mindenki ismert. Egy alkalommal egy idős bácsi meghalt, kerestek valakit
aki kiviszi a közeli Mária Terézia térre eltemetni. Pár idős ember és három magamfajta kamasz fiúk laktak a
házban, a többiek katonai szolgálatot teljesítettek. Én mindenre válalkoztam,szerettem a változatosságot,többnyire ismertem mindenkit. A házban. Volt egy lány akit Tínának hívtak, reménytelenül szerettem amíg egy nap megtudtam, hogy gyereket vár, kiábrándított nagyon. Senki nem tudta, ő sem árulta el soha, hogy ki az apja.
Eljött a nap, anyám óvott, hogy ne menjek, de akartam mutatni én is tudok tenni valami jót tenni a lakókért.
Szereztem egy talicskát lapátokat csákányokat és Gyurka barátommal betettük az öreget a talicskába, aki
gondosan pokrócolban volt összekötve.
Nem lehetett valami lényelmes neki, de csal egy rövid út volt amíg kiértünk a térre.
Kinéztünk egy helyet ami távól volt az utcától,nem láthatta senki mit csinálunk.
Elkezdtük ásni a gödröt de csak ástuk volna, de olyan kemény volt a talaj nem mentünk semmire. Nagysokára
lehetett 50-centi mély ami elég volt, ahhoz, hogy éppen csak betakarta. Az volt az ideiglenes nyugvóhelye.
Nem gondolván a következményekre, visszafelé menve négy fegyveres nyilas ólálkodott a sarkon.
Megijedtünk, ha elfognak halál lett volna a végzetünk. Elbújtunk egy oszlop mögé, ahol elég sokáig vártunk míg a nyilasok elhagyták azt a helyet. Szerencsénkre megúsztuk ez alkalommal.

Gyertyáink már régen leégtek, a pincében cipőkrémbe dugtunk spárgát azt égettük. Éheztünk. Visszavonuló
katonák lelőttek egy hasznavehetetlen lovat, azt daraboltuk fel elosztva a lakok között. A lóhús kemény,
sokáig kell főzni, még utánna is rágós marad. Hamis levest készítettünk belőle egy parányi kis spiritusz főzőn…
Villany világításunk nem volt a kezdettől fogva, vízért a telefon központ előtt volt egy csap oda járt mindenki.
A telefonközpont és a Német utca sarkán ástak egy hatalmas tölcsérszerű gödröt ahol két magamfajta fiatal
Német katona gépfegyver mögött vártuk az Oroszokat. Minden alkalommal mikor vízért mentem integettem
nekik barárságosan, sajnáltam őket mint embert. Tudtam, az idejük nagyon rövid nemsokára halottak lesznek.
Mindig úgy tudtam, katonának teljesíteni kell a parancsot, életét vesztheti ha megtagadja.

Egy hideg nap ránk köszöntött a karácsony, amihez nem volt semmiféle előkészület, hangulat,elfásultak voltunk
mindnyájan. Szegényes eledelünk a mindennapi volt, ami lassan főtt a kis spiritusz lángokon.
A szenes pince üres volt már régen, ahová két ideiglenes ágyak tettünk be ahol aludtunk négyen. Idősebb
testvérem szerzett gyertyákat aminek. nagyon megörültünk. Szeretetünk volt az ajándék egymásnak.
Könnyezve énekeltük a mennyböl az egyalt, anyánk sírt nagyon, alig tudtuk megvigasztalni. Régmúlt karácsonyokról beszéltünk, fáztunk és féltünk, elképzelni sem tudtuk mi lesz velünk.

Egy reggel arra ébredtünk,hangos igegen nyelvű kiabállást hallottunk, az oroszok betörtek a városba, házakban.
kutattak, mondták német katonákat kerestek, ami csak egy ürügy volt, mindent amit értékesnek találtak vittek.
Másnap orosz katonák jöttek mosolyogva jelezve barárságukat, asszonyokat kerestek konyhai munkára mikor
látták, hogy mincs elég jelentkező maguk választották ki akit akartak, ellenkezni nem lehetett.
Akiket elvittek nem konyhai munka volt. Megerőszakolták őket sokan 20-30-an mentek keresztül egy-egy nőn.
Mikor még a németek ott voltak, kiplakátolták falakra, hogy mi fog történni ha az oroszok bejönnek, senki nem
hitte, gondoltuk német propaganda. Soha eddig nem látott, vagy érzett barbárságot tapasztaltunk.

Egyre hidegebb lett, elfogyott a tüzelőnk, már összeszedtünk mindent a házban ami fábol volt, de mi nem voltunk
egyedül. Elhatároztam, hogy elmegyek tüzifát keresni, hátha találok valahol egy öreg kerírést vagy valamit
amiböl hazavihetek. Elértem az Orczy térig, felvillant a szemem egy rozoga kerítésen, indultam felé, hirtelen négy-
öt orosz fegyveres katona állta el az utamat. Akiket nem láttam előbb, a jó ég tudja honnan jöttek elő.
Betereltek egy udvarban ahol már lehettek vagy százötvenen érdeklődtem, ha valaki tudná mi célból vagyunk itt.
senki nem tudta. Már kezdett szürkülni, mikor mondták, hogy álljunk sorban elvisznek egy másik helyre minket.
Talán egy félóráig gyalogoltunk, közel a Keleti pálya udvar közeláben egy hatalmas pincébe tereltek bennünket,
ahol az éjjelt töltöttük. Rajtam csak egy kiskabát volt, nem gondoltam a következményekre. Szegény anyámra
gondoltam, mit gondolhatott, hogy nem mentem haza?

Folytatom…

“Emlékeim 1.” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!

    Megrendeltem olvastam írásodat, akik ezt nem élték meg el sem tudják képzelni, hogy mi az igazi szenvedés.
    Szeretettel gratulálok írásodhoz.
    Magdi🕊🌿

  2. Kedves Rita !
    Tanulni lehet mindenböl, a nyomor új értelmet ad az élethez amit sokan nem ismernek
    Köszönöm az olvasást
    Szeretettel Tibor

  3. Kedves Tibor!

    Megrázó, fájdalmas, szomorú írásod érdeklődéssel olvastam. Bizony, sokan, akik minden ok nélkül tüntetnek, balhéznak el se tudják képzelni, milyen az igazi nehézség és nyomorúság.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!