Az utolsó igazi gyerekkori nyár

A téglagyár

Másnap munkaszombat volt, és az apukának Józsefnek be kellett mennie dolgoznia a téglagyárba.
– Vidd magaddal a lányod is, elvégre a tiéd- morogta a mama. Mit téblábol mindig itthon?
Így esett meg az, hogy Monikának korán fel kellett öltöznie, amúgy is mindig felébredt, amikor apukája munkába készülődött, mert az mindig bekapcsolta a a rádiót. Most se volt másképp, a kisleány magára kapkodta a ruháit, és mire teljesen magához tért, és persze egy pohár kakaó és kalács után már ott ült édesapja mellett a buszon. A busz tele volt álmos, kedvetlen emberekkel, de Monikát lekötötte a táj, már az álmosság is elpárolgott szemeiről , és kíváncsian leste a mezőket. Gondolatban nagy indián törzsfőnök volt és hatalmas csatákat vívott népe földjeinek visszaszerzéséért.
– Ez a lányod, Dodó?- így fogadták apját a kolléganői a munkahelyén.
– De aranyos -rajongták körbe Monikát, ám hamarosan megkezdődött a műszak. Monika ment segíteni édesapjának megrakni a csilléket nyers téglával, amelyeket azután az betolt a kemencébe, ahol is kirakta azokat a csilléből. Unalmas, fárasztó munka volt, de a kislány szerette csinálni, és amikor már unta, kicsit kódorgott a gyár területén.
– Gyertek enni- szóltak a kolléganők nekik délben, és Monika még ilyet sose látott, ők tubusban hoztak mustárt, és annyi szalámit ettek, amennyit csak akartak. Neki a mama mindig csak két szeletet tett a kenyérre, esetleg nagyobb karajra hármat. Megkínálták őt is, és ő hálásan elfogadta és vígan tömte magába a szalámikarikákat. A kolléganők mosolyogtak.
– Gita néni vagyok- mutatkozott be az egyikük. A kislány valamit mormolt válaszképpen és nagyot hörpintett a sárga üdítőből. Később látta hogy Perla van az üvegre írva. Otthon ilyet sosem vettek.
A délután gyorsan elszaladt, és már mentek is ki a buszmegállóhoz.
– Van még negyedóránk a buszig, addig megiszok egy sört- mondta József a lányának, veszek neked Pedro rágógumit, tudod, amiben a Donald kacsás képek vannak.
– Jaj, de jó örvendezett a kislány.
– Remek apukád van- mondta egy Lajos bácsinak nevezett ember, akinek hiányzott a egyik hüvelykujja. Mindig becsüld meg- Mondta, és leültek egy kinti padra.
– Úgy lesz- igérte Monika.
– A bácsinak hová lett az ujja ? – kérdezte.
– Leharapta a gyík a szölőben- mondta a bácsi. Majd meglátod mekkora szőlőm van, ősszel eljöttök szüretelni apukáddal.
A buszon Monika tovább nyaggatta édesapját.
– Hogy- hogy gyík harapta le az ujját? – de édesapja fáradtan meredt maga elé, nem sok magyarázatot adott ezzel kapcsolatban, így Monika visszatért gondolatban a nagy csatákhoz, és sorba hódította meg a földeket. Négy óra is volt mire hazaértek, Monika alig várta, hogy kedvenc könyvébe temetkezhessen, a fiúk is nyugton hagyták, kinn bújócskáztak a kertben. Anita kinn ténfergett, sokat volt egyedül, a fiúk nemigen játszottak vele, mert nyafogósnak tartották. Így aztán sárfőzeléket főzött valahol a kútnál, babérlevélnek megtette az ecetfa levele is.
Lassan beesteledett, a vacsorasztalnál összejöttek a gyerekek. Vacsora után még egy kicsit dominózhattak, de néhány kör után maguk kívánkoztak az ágyba. Konyhai lámpa még sokáig bevilágított neki a szobába, a mama uborkát rakott el. Monikában kavarogtak a gondolatok. Ez a Gita néni kedves, vajon anyukám is ilyen volna? Miért nincs velünk?- pityeredett el egy kicsit, de a fáradtság nem engedte, hogy sokáig keseregjen. Elnyomta az álom. Arra még felriadt, amikor a mama bejött, és bebújt az ágyba, de azt már nem látta, ahogy a hold belesett a diófalevelek között, és nem érzékelte hogy az fehér csíkot rajzol az arcára, csak a mama vette észre a legördült könnyek útját az arcán.
– Szegény lányka, sóhajtott fel, és elaludt ő is.