Ismeretlen ismerős 7.

Összes megtekintés: 64 

Hogy mi is motivált életem során? Erre nem nehéz válaszolni. Hogy jobb legyek másoknál. Egészem gyermekkoromtól hajtott egy kényszer, ami azt sulykolta belém: neked kell a legjobbnak lenned. És ez a kényszer édesanyám hangján szólt hozzám. A nő, aki megszült, nem viselte el, ha elbuktam, vagy gyengébben teljesítettem. A legkisebb hibáért is mindig hatalmas árat kellett fizetnem, és miután végre a saját életemet élhettem, akkor is igyekeztem a maximumra törekedni. Ez persze korántsem volt könnyű. Nem a saját vágyam volt ez, mindinkább egy belém nevelt kötelességtudat, amitől képtelen voltam szabadulni. Talán megérted majd, ha folytatom a történetemet.
A Halál egy szót sem szólt, nem biztatott, hogy vegyem fel elbeszélésem fonalát ott, ahol abbahagytam, mégis láttam a szemében a kíváncsiságot. Nem maga az életem érdekelte, elégre annak ő maga is tanúja volt, hanem az, hogy én miként éltem meg az eseményeket. Pár másodpercre ismételten elvesztem tengerkék szemeiben.

-Szóval mindössze hat éves voltam, amikor anyám teherautót hívott, és elment, az összes cuccával együtt, én pedig ottmaradtam megtört édesapámmal. Korábban soha, egyetlen percig sem zokogtam annyira, mint azon a napon, holott anyám megígérte, hogy pár hónap múlva csatlakozhatom hozzá. Nem tudhattam persze, hogy pár hónap múlva fogok ennél sokkal jobban is sírni, minden egyes nap megszakad majd kicsit a szívem. Az ezt követő nyár üres volt, sivár és élettelen. Szürke, szomorú hétköznapok sokasága. Ilyen lélek nélküli napok közepette érkezett el az augusztus vége. Anyám hazatért, hogy magával vihessen, az új, közös otthonunkba.
Kedves kis házikó volt, két szobával, hatalmas amerikai konyhával, és kerttel, a kertben pedig egy régi baráttal: Huncutkával. Apám tehát aznap nem csak a szeretett feleségét, és egy szem gyermekét vesztette el, de a leghűségesebb barátját is, aki egykoron minden nap követte haza munkából. Számomra pedig- bár ekkor még sejtelmem sem volt róla- megkezdődött a valódi földi pokol.
Az első hetek, hónapok rendben mentek. Megkezdtem az elemi iskola első osztályát, és bár idegen városban voltam, ismeretlen emberekkel körülvéve, szereztem barátokat is. Az osztályfőnök, Ildi néni, mindössze pár házra lakott tőlünk, így reggelente ő vitt be az iskolába,, amíg anyám a város másik végén lévő gimnáziumba járt; ott tanított. Hamar aktív tagjai lettünk az egyház közösségnek. A katolikus templom két sarokra volt tőlünk, a pap pedig szintén új volt a városban, mindössze fél éve nevezték ki. Fiatal volt, huszon-pár éves, ha lehetett. És mint minden fiatal, imádott élni. Sporteseményeket, imatáborokat szervezett, közös bográcsozást a közösség tagjainak, túrákat apátságokba és más szent helyekre. Tisztelt minden élőt, így hát őt is tisztelte mindenki a városban. Az iskola is rendben volt. Mi egy olyan épületben voltunk, ahol csak első és második osztályosok kaptak helyet, de a délutáni tanulószobát már a főépületben tartották. Ez pedig mindössze két perc sétára volt hazulróll. Minden délután értem jött az aktuális babysitter. Anyám, aki fiatal egyedülálló nő volt, hamar szerzett barátokat, és persze új szerelmet is. Látszólag valóban idilli életünk volt.
Csakhogy volt egy sötét titka; talán már több éve rejtegette. És ez a titok nem volt más, mint az ital. Úgy uralkodott el rajta, mint félelem a megkínzott szeretőn, vagy a halál tudata a rákoson, aki utolsó leheletét leheli. Olyankor pedig kezelhetetlenné vált, nem létezett számára se isten, se ember. Hogy tudtam-e róla? Igen, bár próbáltam én is, mint oly sokan, a szőnyeg alá seperni, és nem venni róla tudomást. Nem beszélhettem róla senkinek, elvégre is csak egy hat éves kislány voltam, egy felnőtt ellen. Mégis ki hitt volna nekem?

Egyik napon a padtársam, Zsófi vörös szemekkel jött iskolába. Nagyon szerettem azt a lányt, mert bár visszahúzódó volt, és csöndes, ha egyszer megbízott valakiben, igazi ravasz kis manó lett belőle, huncutan ragyogó tekintettel. Azon kevesek egyike voltam, aki ismerhette ezt az oldalát. Sosem tanult igazán jól, de helyette csupaszív, kedves teremtés volt. Az első óra közepén Ildi néninek is feltűnt, hogy Zsófi még mindig könnyezik. Amikor megkérdezte, mi bántja, mindenki,
aki közel állt hozzá, lesütötte a szemét; szívből sajnáltuk őt. Előzőnap ugyanis rossz jegyet vitt haza, a szülei pedig légcsapóval torolták meg neki, a combjain még ott vöröslött a nyoma. Akadozva, szégyenkezve mesélte el, jó pár sírás-szünetet beiktatva.

-Úgy sejtem, ez a mai napig kísérti szegényt- sóhajtottam. -Az első igazi verését egy gyermek sem felejti el.
-Te sem?
-Nem, én is a mai napig emlékszem rá, napra és percre pontosan. A fájdalomra nem, de emlékszem édesanyám szemére, a fejem koppanására a padlón, arra, amit
a szívem legmélyén éreztem, arra a félelemre, és mély, belülről fakadó csalódottságra és összetörtségre.

Ugyanabban az évben történt, egy tavaszi napon, még mindig első osztályos voltam az elemi iskolában. Szerda volt, anyámat pedig meghívták a barátai egy szalonnasütésre. Elmentünk persze, elkísért minket az új párja is. Rendes ember volt, informatikát tanított a városi gimnáziumban. Későig húzódott a sütögetés, én pedig mindössze hat-hét éves lehettem, este tízkor már aludnom kellett volna. A fáradtságtól hazafelé szinte végig nyafogtam, ami irritálhatta anyámat. Hazaérve aztán leültetett a konyhába, és akkora pofont kevert le, hogy leestem a székről. Még a szavai is beleégtek az agyamba: “Hisztis kis picsa!”. Nem tehetek róla, sírva fakadtam, sírásom pedig még inkább felingerelte a nőt; még kétszer ütött meg. Kétszer. Teljes erejéből, egy földön fekvő, védtelen gyermeket. Amint a párja elkapta, anyám üvöltése elől menekülve, zokogva rohantam be a szobába. Aznap járt át először a zsigerekbe markoló, jeges félelem, ami persze a későbbiekben már a mindennapjaim részévé vált.

-Sajnálom -mondta a Halál. – Mindig is sajnáltam a gyerekeket, akiket így kellett látnom. Sokukat ragadtam ki ilyen családból, és hálásak voltak. Furcsán hangozhat, de ők örültek nekem. Abban a pillanatban ugyanis véget ért a szenvedésük. Lehet, hogy én vagyok a Halál, de nem vagyok kegyetlen. Sosem bántottam senkit, csak azt hoztam magammal, akinek már nem volt helye az élő emberek között. És ez legtöbbször nem az ő hibájuk volt; főképp nem a gyermekeké. Egy gyermeknek élnie kellene, felnőni, próbálgatni az erejét.
Az emberek a kegyetlenek, nem én.
-Na és mi a helyzet a beteg gyerekekkel? Nekik talán jobb meghalni? -kérdésem halk volt, de éles.
-Ezt egy szóval sem mondtam. Okkal gyűlölnek engem, elvégre utamat fájdalom és szenvedés kíséri. Ugyanakkor a lelkek, akik velem tartanak, megkapják a megváltást. Számukra megszűnik a kín, legyen testi vagy mentális; nekem ez a dolgom, hogy segítsem őket megtalálni az ösvényt a hitük szerinti örök békesség felé.
Az élők fájdalma marad meg, sosem a holtaké.

“Ismeretlen ismerős 7.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. “Az élők fájdalma marad meg, sosem a holtaké.”

    Így igaz. A szeretetteink elvesztése nekünk fáj, nekünk, akik élünk és ő már nem lehet közöttünk.

    Borzalmas lehet egy ilyen anya mellett élni.

    Szeretettel: Rita🌷

  2. Nagyon megrázó ez a rész, kedves Blandina. Gyomrom többször is összeszorult, annyira át tudtam érezni soraidon keresztül a megpróbáltatásokat. Szépen írsz. Szeretettel: Éva🌼🌼🌼

Szólj hozzá!