Ismeretlen ismerős 8.

Összes megtekintés: 106 

Tekintetem a távolba révedt, pár percig csendben hallgattam a táj szavát, miközben az elhangzottakon gondolkoztam. A Halál, ez a kedves idegen, eközben a hátamat simogatta. Talán igazat szólhatott, ugyanis eddigi életem során soha nem éreztem még magam ennyire biztonságban. Ugyanakkor elfogott egyfajta kétes nosztalgia; rég nem gondoltam már azokra az időkre, amikről neki meséltem. Nem voltak éppenséggel szép emlékek, de a részemet képezték, elválasztatatlanok voltunk. Mégis oly’ sok ideje hallgattam már, hogy úgy éreztem, beszélnem kell, tovább akartam lépni, elengedni a múltat. Én is vágytam a korábban gyakorta emlegetett megváltásra. Ha minden ember hord magával keresztet, hát az enyém ez volt. És rengeteg ember ült rajta, akiknek tartoztam, vagy magamhoz láncoltam az emléküket. Ideje volt eloldani ezt a láncot.
-Beszélgettünk az első verésről, és hogy minden gyermek emlékszik rá. Van még ilyen “első”? Ami egy életre beleég a halandók agyába? -a szőke idegen hangján őszinte kíváncsiság érződött, elvégre ő maga sosem tapasztalhatta meg az élők érzelmeit, emlékeit. Talán ő maga is csapdába esett fogoly volt az idő kerekének szorításában?
-Vannak, igen. Az első pánikroham, az első szerelem, az első szex, az első öngyilkossági kísérlet. Ezeket nem felejti el az ember soha már. Ilyen a gyermek születése is, az is, amikor összetörik a szívedet… és ilyen egy barát halála is. Minden egyes nap kísért, de nem szabad hagyni, hogy átvegye az uralmat.
-Mesélnél ezekről?
-Igen -sóhajtottam. -Mindről fogok majd, de még messze járunk történetünkkel.

Mindössze egyetlen évet éltünk csak Monoron. Ez alatt az év alatt pedig új taggal bővült kicsiny családunk: ő volt Cilu, az utcáról összeszedett, árva kiscica. Egyik délután, amikor otthon volunk, két kislány csengetett be, karjukon egy apró élőlénnyel. A lányok alig lehettek nálam idősebbek, és arról érdeklődtek, nincs-e véletlenül anyamacskánk, elvégre ez a kis csöppség még szinte újszülött. Ugyan másik cica nem élt velünk, úgy döntöttük, ennek a babának megadjuk a reménysugara; így hát befogadtuk.
Amikor eljött a kötözés napja, egyetlen könnycsepp nélkül hagytam el előző otthonunkat. Nem kötött ide semmi sem. Bár voltak barátaim, távolinak tetszettek, mintha egy áttetsző függönyön keresztül láttam volna csak őket. De nem a szülővárosomba, vagy édesapámhoz mentünk ám vissza! Nem, hanem mamámhoz. Abba a házba, ahol első éveim alatt mindig szeretet és sütemény fogadott; ahol mesék és énekek szóltak. Ebbe a házba, itt, aminek most a teraszán ülünk.
Szegény drága mama, ha tudta volna, hogy ezzel ő is a saját poklának a kapuját nyitja meg… -sóhajtottam. -De nem, ő akkor is beleegyezett volna. Életének utolsó percéig hitt a megbocsátásban és Istenben. Kevés embert ismertem ennyire szilárd hittel a szívében. Olyan erős volt, hogy ha megparancsolta volna a hegynek, hogy menjen odébb, a hegy megtette volna.
Itt kezdtem meg az elemi iskola második osztályát. A közösség, ahova bekerültem, számomra megdöbbentő volt: itt mindenki tudta, hogy ki vagyok, ismerték a szüleimet, a nagyszüleimet. Emellett pedig elfogadóak és szeretők voltak, nem voltak társadalmi, vagy anyagi különbségek köztünk; mind egyenlőek voltunk. A tanárok sem kivételeztek senkivel. Első perctől szerettem ide járni, úgy éreztem, végre tartozom valahová. Ami viszont különös volt, hogy az osztály majdnem fele roma volt. És ez volt a legfontosabb lecke számomra: ne hallgassak anyám előítéleteire. Egytől egyig rendes családból származó, dolgozó szülők értelmes gyerekei voltak az osztálytársaim, csak a bőrül árnyalata volt sötétebb. Közülük kerültek ki a legkedvesebbek, majd pedig az első barátaim is. Az első igazi barátaim. Érdekes tanulság ez, főképp így felnőtt fejjel: hajlamosak vagyunk ódzkodni azoktól, akik kissé mások, mint mi magunk, ahelyett, hogy időt szánnánk a megismerésükre.
Viszont azon a napon, ahogy én beiratkoztam az iskolába, anyám megszűnt létezni. Másik városban kapott munkát, reggel korán kelt, este pedig csak későn ért haza, utána pedig még órákig ült a számítógép előtt, idegenekkel beszélgetve az interneten. Nagymamám minden este könyörgött neki, hogy aludjon inkább, persze mindez falra hányt borsó volt. A mama hordott iskolába, ő tanult velem, anyám helyett vált anyámmá.
Az egyik teljesen átlagos hétköznap estén a család épp lefekvéshez készülődött, amikor a számítógépes szobából felhangzott anyám könnyes hangú üvöltése. Engem hívott. Azt mondta, aznap megöli magát, és semmit sem tehette, ő már csak elbúcsúzni akar. Vörös volt a szeme a sírástól, és talán az alkoholtól, ami még mindig társa volt a mindennapokban. Szólni akartam a mamának, de nem engedett. Bárhogyan is menekültem volna, magához láncolt, kiabálni sem engedett. Én sem tudom már, hogyan sikerült mégis kihívnom a mentőket. Ösztönösen, önkéntelenül cselekedtem, pedig talán csak magára kellett volna hagynom. Nem volt ez más, mint segélykiáltás. Csak senki nem volt, aki segíthetett volna. Meglehet, hogy ez volt az utolsó esély, hogy megmentsük.
Életben maradt ugyan, de számunkra megszűnt létezni. Ahogyan mi is az ő számára.
Pár napra rá elment, és nem is jött vissza, csak sok-sok évekkel később.

“Ismeretlen ismerős 8.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Az életben számtalan fordulat lehetséges. Lám, most a nagymama, aki törődő, gondoskodó, az iskola, amely befogadó, a közösség, amely elfogadó. Talán a mama jobb is hogy elment.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!