Az utolsó igazi gyerekkori nyár 9.rész

Összes megtekintés: 180 

A cserebere

A fiúk esze másnap sem járt egyében , mint a cécskokon.
– Kimegyünk játszani- mondták a mamának, és verettek a tanítólakásokhoz.
– Vannak cécskojaitok? – kérdezték ott a fiúkat.
– Hogyne volnának- mondták azok, és már rohantak is haza , hozták azokat megmutatni.
Libor és Csaba irigykedve nézték a hosszú láncokat.
– Nektek is van?- kérdezte Isti a fiúkot.
A fiúk, mivel szégyellték, hogy nekik nincs, ezt mondták: Nekünk ugyan nincs, de Mónikának, az unokatestvérünknek nagyon sok van. Igazság szerint Monikának sem volt pár darabnál több.
A fiúk álmélkodva forgatták a láncot. Voltak ott C, D, G, H I, és még mindenféle betűk, szinesek, buborékosak, amit errefele egyszerűen bublinkásaknak neveztek. Mikor megelégelték a cécskozást, ezt kérdezték:
-Pitykövezünk? – kérdezte Csaba, és elővette zsebéből a kis zsákocskát a színes pitykövekkel.
– Pitykövezzünk. – Egyeztek bele a srácok.
Egy darabig ezzel is elszórakoztak, amikor is Zoli felvetette, játszunk csavarokkal. Akkoriban minden fiúnál voltak csavarok , elő is vették őket és dobálni kezdték. Aki mindet megfogta, egyet sem ejtett le, az nyert.
– Nyertem, mondta Isti.
– Én nyertem – állította Libor. Na ezen egy cseppet összevesztek. Veszekedésük kisebbfajta verekedésssé fajult. Először a tanitólakásokból való fiúk és Liborék verekedtek, de amikor már mindenki mindenkit vert, észbe kaptak.
– Mi értelme ennek?- kérdezgették egymástól.
– Legyünk újra barátok- Mondta Libor. Ezzel kezet ráztak, és egyezkedni kezdtek.
– Rendben, de holnap jöjjön veletek Monika is, hozza el a cécskojait, cserélhetünk.
A fiúk megígérték Monika nevében is a cserét, csak hogy méltósággal távozhassanak.
– Gyertek ebédelni. Invitálta őket a mama az asztalhoz. A fiúk fancsali képpel, enni kezdtek.
– Mi a baj, nem ízlik az ebéd? – faggatta őket a mama.
– Nem, dehogy, nagyon finom. – vágták rá a fiúk.
– Akkor mi a baj-faggatódzott továbra is a mama.
– A cécskok- görbült sírásra Csaba szája.
– Cécskok, azok mik?- kérdezte mama.
– Hát játék, olyan műanyag betűk, amiket egybe lehet fűzni, mi is szeretnénk, mindenkinek van.
– Majd anyátok vesz nektek, holnap úgyis fizetést kap- vigasztalta őket a mama, és oldalvást rápillantott lányára.
– Valamit vegyél már nekik, ne csak kencékre költsd a pénzed.
– Majd holnap veszek-bólintott rá Zita, és már kapcsolta is be a rádiót, hallgatni kezdte kedvenc műsorát a Zenebutikot. Ennek egyik előnye az volt, hogy a mama már nem szól hozzá többet, kiment, nem szerettte ezeket a modern zenéket, ahogy a kozmetikumokat sem.
Kenceficék, haszontalan kenceficék- morogta mindig, amikor Zita sminkelni kezdte magát. A mama semmi ilyesmit nem használt, hajmosás után ecettel öblítette le a haját, egyszerű kölnivizet használt, és a reggeli mosakodás után arcvízzel frissítette az arcát. Időnként pedig hajszeszt dörzsölt a fejbőrébe. Monika ismerte a szokásait, tudta , ha a feje fáj Dinylt vesz be, ha a gyomra fáj egy kis sós kenyeret kér tőle. Esténként nem mindig bontja szét a haját, befont hajjal alszik, amit aztán reggel visszacsavar kontyba.

“Az utolsó igazi gyerekkori nyár 9.rész” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!