Zoltán és Szilvi/2.

Összes megtekintés: 72 

A szüleik bár elfogadták a kapcsolatukat, de egyik fél részéről se volt nagy az öröm. Szilvi szülei fiatalnak tartották Zoltánt, akiből még nyilván sokára válik egy olyan férfi, aki családalapításra gondolhat, ráadásul a körülményei, neveltetése, társadalmi és anyagi helyzetük se illik az ő köreikbe.

Zoltán szülei jobban örültek volna egy egyszerűbb kislánynak, aki szerényebb és szolidabb, mint fiúk választottja. Bár nem akartak ítélkezők lenni, mégiscsak feltűnt nekik, hogy ha vendégségbe náluk járnak, Szilvi csak ül és elnézi, ahogy ők körbe ugrálják őket. Fel se merül benne, hogy valamiben segíthetne. Sem kedvesség, sem természetesség nincs benne, viszont van benne valami kívül állóság és felsőbbrendűség.

Szilvi, bár alapvetően jó képességű, nem elég szorgalmas, így gyakorta mozog az a bizonyos léc a lába alatt. Zoltán e miatt már többször is megfedte, amire ő durcásan válaszolta, hogy igazából őt az orvosi nem érdekli, csupán a szülei kedvére akart tenni, mikor ide jelentkezett.

– Milyen orvos lesz így belőled? Miért nem állsz ki a saját elképzelésed mellett, amiben sikeres lehetnél?
– Ha kibukok, akkor kénytelenek lesznek elfogadni, hogy más pályát választok.
– Nem értem, hogy miért nem tudsz egyenes lenne? Mire jók a kerülő utak?
– Most mi vagy te, hogy kioktatsz engem? Én mikor szólok bele a dolgaidba?
Hagyd rám, hogy a saját szüleimmel én rendezzem a dolgainkat!
– Rendben Szilvi, ebben igazad van, csak úgy érzem, hogy becsapod őket, mert magadról egy valótlan képet festesz, mint ahogy tetted ezt akkor is, mikor majdnem lebuktunk?
– Te nem vagy normális! Most ez hogy jön ide? Melyik lány mondja meg a szüleinek előre, hogy össze akar jönni a barátjával? Az hiszed, hogy az ősök mindenről beszámolnak nekünk? Bízzad rám az én dolgaim és törődj a sajátoddal!
– Mivel kellene törődnöm, nem mondanád meg?
– Például azzal, hogy te is kapj egy kis pénzt, ne csak a szűkös ösztöndíjból kelljen gazdálkodnod!
– Ezt nem mondod komolyan! Igazából még adnom is illene belőle, nem hogy kérnem. Három gyereket tartanak el a szüleim és én már nagykorú vagyok, párkapcsolatban élek és még mindig rájuk szorulok és akkor te még azt képzeled, hogy kérnem kellene? És mégis mire?
– Például, hogy mi is tudjunk utazni és ne csak az én szüleim járuljanak hozzá a kiadásainkhoz. A lakás is az enyém. Ha nem lenne, hol tudnál enyelegni velem?
– Te enyelgésnek nevezed a szerelmeskedésünk?
– Jó, most ezen ne húzd fel magad, de mégis, már huszonkét évesek vagyunk, nekik ilyenkor már gyerekük volt, mire számítanak?
– Szerintem a jelen korunkban az én szüleim is hagynának nekünk egy kis intim időre lehetőséget, akkor is, ha nem tudnak garzont venni. Utazni pedig majd akkor fogunk, ha lesz rá pénzünk a saját keresetünkből.

Elmegyek, zárta le Zoltán a diskurzust. Ne csináld már, gyere ide te kis majom, tudod, hogy szeretlek, na, ne kéresd magad! – mondta Szilvi, majd ledobta a ruháit és behúzta a fiút az ágyba.

Szilvi felszedett az évek alatt jó néhány kilót, de Zoltánt ez nem zavarta, sőt, talán még nőiesebbnek, izgatóbbnak tartotta őt. Értett ahhoz, hogy feltúrbozza benne a vágyat, amit aztán le is vezetett. Igazából már nem tudott volna meglenni e nélkül a – hogy is nevezte Szilvi -„enyelgés” nélkül. A lány férfit faragott belőle és a benne levő hím kívánta a Szilviben levő nőt, aki hol fújt, mint egy vadmacska, hol pedig dorombolt, mint egy kényeztetett cica, akinek a kedvében járnak. Az ilyen tökéletes összhangú együttlét mindig kisimította a közöttük levő számtalan ellentétet.

“Zoltán és Szilvi/2.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

Szólj hozzá!