Első napom története: Tizenötödik történet

Nagyon fáztam már és álmos voltam. Irénke néni állt mellettem. Tudom jót akart. Idős volt. Sokszor beteges. Mit kezdett volna egy ilyen kis kutyával, mint én? Egyedül voltam. Anya már születésemkor meghalt. Irénke néni táplált. Cumis üvegből kaptam a tejet. A keze remegett, mikor etetett. Mondta is sokszor:
– Öreg vagyok. Mi lesz veled? Neked új gazda kell.
Ilyenkor nyalogatni kezdtem kezét. Féltem én is mi lesz velem? Elvitt egy helyre, ahol több kutyát is kínáltak. Vigyék őket. Velem is ezt tették .Azt hallottam:
– De szép kutyus.
– Aranyos kutyus.
– Miért tetszik odaadni másnak?
Irénke néni elmondta szeret, de idős.
Nézegettek. Amint mondtam fáztam, fáradt voltam. Egyszer simogatást éreztem. Egy kislány simogatott. Közben ezt hallottam:
– Mennyiért vihetjük el?
– Semmit nem kérek, csak szeressék, jól bánjanak vele.
A kislány boldogan vett ölébe. Irénke néni könnyezett. Ugrottam volna ki a kislány kezéből, de anyukája simogatással ott tartott.
– Jó gazdid leszünk. -mondta Irénke néninek és nekem is.
Nagyon féltem, sajnáltam Irénke nénit. A sok simogatástól elaludtam. Azt vettem észre, hogy egy szobában vagyok. Pokrócon fekszem. Csend volt. A kislány és anyukája figyelt.
– De aranyos.- ismételgette a kislány.
Néztem rájuk. Közben eszembe jutott Irénke néni. Mintha megérezték volna. Simogattak, vigasztaltak. Jól esett.
Enni is kaptam. A kislány ölébe vett.
– Ne félj többé. A Picurom leszel. Vigyázok rád.
Picur lett a nevem. Másnap már a kis helyemen ébredtem. A reggelim is azonnal ott volt. Sétáltak velem, becézgettek, azért Irénke nénire is gondoltam sokat. Vajon vele mi lehet?