Én és a hentes

Összes megtekintés: 156 

Kaptam már olyan kritikát, hogy többet tudok mesélni arról, hogy mi történt a közeli élelmiszerüzletben, mint más a spanyolországi körútjáról…még igaz is lehet…

.

Én és a hentes

.

Covid ide, Covid oda, idén is bekövetkezett a „Végítélet napja”, amikor vérre menő, kétségbeesett küzdelmet folytattunk a hentespult előtt sorakozva, hogy családunknak hazavigyük az utolsó bébi bulykát, vagy egy aprócska, bőrös kismalacot. Hölgy, előttem kettővel:

-Két kilogramm sertés taraját kérek!

-Asszonyom! A kakasnak van taraja. Karajt vagy tarját szeretne?

-Mindig a férjem szokott húst vásárolni…

Kiegyeztek karajban. Akkorra már – korábban jelzett sorállás fóbiám ellenére – egész jó kedvem kerekedett.

Pár kilogramm hús kiadagolása után én következtem:

-Hat kacsacombot kérnék!

A pocakos, enyhén véres ruhás hentes helyeslően bólint. Aztán kerek, jovális arca – a természet törvényeivel ellentétben – összeráncolódik:

-Vigyen inkább hetet.

-Nem. Köszönöm! Elég nekem hat is.

-Már csak hét darab van összesen! Egyet biztosan nem tudok eladni, ezért kérem.

-Hát akkor…-motyogom megértően. Ő még úgy érzi, addig kell ütni a vevőt, amíg meleg:

-Nézze milyen szép! Megígérem Önnek, ha a hetedik nem fogy el, akkor elmegyek Önökhöz és ott, helyben megeszem! – mondja elhivatottan.

Ezek után – szűnni nem akaró röhögőgörccsel kombinálva – persze megveszem és közben vetíteni kezd a meglódul a fantáziám:

Meghitt karácsonyi este…villognak a díszek, az izzók, szól a Mennyből az angyal, s szép pirosra megsülnek a – hét – kacsacombok párolt káposztával. Jóízűen eszik a család…de az a fránya hetedik…az nem fogy el.

Hirtelen csengetnek a kapunkon. Ott áll kötény hasán köténnyel, véres-fehér ruhában hentesünk. Arcát fedő maszkját kicsit félre húzza és a Csendes éj dallamára, jóízűen elfogyasztja a hetediket…