Emlékfoszlányok 1.

Összes megtekintés: 64 

De jó lenne megint Malmöi szobám ablaka előtt állni. Főleg nyáron, amikor csupán 23 fok volt a legnagyobb hőmérséklet és tárva volt az ablak és a parányi erkélynek nyikorgó ajtaja. Zölden pompáztak a virágok, s levelei, illatuk kellemes hangulatot permeteztek felém. Mama az íróasztalnál ült és rejtvényt fejtett. Néha felemelte ősz fejét, talán egy definición járhatott agya. Csak néztük a széles út gyér forgalmát, s magunkba szívtuk a közeli tenger felénk szálló páráját. Mielőtt lementünk volna a közértbe (ott Mallborgnak hívták), itt szoktunk elidőzni, s figyelni azt, ami mozgott, s élveztük a csendet.
A gyenge szél eolhárfaként lebegtette a levegőt alkotó elemeket, és a terebélyes fák kókadt koronáit. Innen láthattam a fogorvosi rendelő bejáratát a négy kopott félkörös lépcsőzetével, a két ablakot, amely kitárulkozott, akár egy szűzlány lágyéka. Fehér köpenyegében az orvos és asszisztens előttem sertepeltélt. A páciens háttal ült, s alig várta a beavatkozás végét. Fél tízkor pontosan és rendszeresen megjelent a postás triciglijével. Komótosan felblattyogot, majd lenyomta a kilincset. Tíz órakor a fogtechnikus érkezett fémdobozával. Láthatóvá vált, ahogy átadja a kész protkókat kis kerek dobozkákban, és ahogy elhelyezi a próba mintákat.
Mivel sokunknak már okos telefonja van, már a villamoson is rá tud jelentkezni a Messengerre, Internetre. Ha elbeszélést helyezek rá, csak egyet pittyen és máris olvasható a szöveg. Nem kell magunkkal cipelni a hatkilós elavult gépet, mint ahogy én teszem itthon a szobámból. Nekem nincs ilyen kütyüm, mert nem biztos, hogy nehéz agyammal már lendületből értelmezném a használatát. No meg oly kicsik a betűk, amit folyvást nagyítanom kellene, hogy olvassam azt, ami részemre adatott. Arról nem is beszélve, hogy a billentyűzet ábrája nagyításkor elhagyná az egyik oldalát és a folyamatos ujjnyomkodást, vagy tollhegy cseszegetést szakaszossá tenné. Vagyis, mire valamit leírnék így, talán a mondandóm is elveszne a Pláza egyik görbületes folyosóján. Ezért úgy döntöttem az Önök érdekében, – hogy a történet folyammá változzon, – óránként felteszek húsz-huszonöt mondatot, s akkor nem kell újfent olvasni az előző kis szemelvényemet. Máris lekergetem a következő sorokat, hogy legyen mivel elszórakoztatnom Kedves Olvasóimat ebben a feszült és félelmet irritáló jelenben. Előzőleg ott tartottam a fókuszáló környezetem elkattintásával, hogy miként lestem meg a gyógyító kezek munkáját a földszintes rendelőben… Kora amikor odasütött a Nap fénye, akkor a műanyag rolettát félig lehúzták, elvéve tőlem ezen elfoglaltságomat. Rá se ránts! – mondtam magamnak. Majd keresünk másik témát íriszemnek. (Néha napján el szoktam magammal beszélgetni. Ez jobb, mert párosban csak vita kerekedne, ha úgy mondok el valamit, amit kissé színessé teszek, s az a másik megorrolja, és vita kerekedik belőle. A saját fantáziám legalább engem is elszórakoztat és olyat is elképzelhetek, aminek a fele sem igaz, de jól hangzik). Na már most lóduljunk már neki, mert mindjárt le megy a Nap, és még csak itt dermedek az üveg mögött. A rendelő oldalán az útra nézve egy kis tér terpeszkedik hintájával, s kopott padjaival. Itt szoktak az iskolás gyerekek gyülekezni és kiteregetni a tegnapi történeteiket. Felállnak az ülőkére és a támláról lesik a hatást és vigyorognak bele a „szerbusz világba”. Jaj Istenem! – hol van már a fiatalságom! Tán össze se tudnám szedni a morzsáit, mert a múltba vesztek, s ami megmaradt belőle, azt mind felszedegették a Kakadu madarak. Nekik legyen mondva!
A fiúk hangos trécselése, a lányok vihogása betöltötte a teret. S mindez megtörténik délután háromkor, amikor a méhraj kidöngicsél az álomittas falevelek alá. Ha a leveleknek tolluk lenne, volna mit leírniuk, hogy az arra járó emberek is mulassanak esetlen és hantás történeteiken. Ilyenkor kibeszélik a tanárokat, a kis-csajokat és az esetlen mozgású osztálytársaikat, ahogy a tornaórán a feladatot próbálnák el, de suták ehhez némelyikük. (Emlékszem a régmúltra, ötvenes évek vége. Lövölde tér. Cirka ekkora lehetett, csak forgalmasabb. Főként a trolik végett. Mi sem voltunk különbek. Nekem nem akaródzott a rúdmászás. Hiába kulcsoltam, egy méter után lecsúsztam, mint giliszta a hajlott levélről eső után. Közröhejjé lettem, nem is először. Mégis megértem a felnőtt kort. Majd egyszerre baromi nagy csend ül a légbe. Szedelődzködtek a gyerekek. Ment ki-ki a fészke felé. Az iskola könnyebb lett ugyan, de a tanárok, az irodások, s főleg a konyhások még ott sürögtek az alagsorban, mert a sok mosatlan edényt még be kellet nyomkodni a mosogatógépek tátott szájaikba. A négysávos út és a tér sarkán álló magas ház aljában egy büfés ténykedett kora reggeltől. A sült kolbász és virsli három méter magasan betakarta az arra járókat és tekergette orrukat. Néha én is ráfanyalódtam a Hot Dogjára közértbe menet. Úgy nyeltem, mint Nils lúdja a svéd nokedlit. Az átellenes oldalon egy telek terpeszkedett. Csupán a hátsó traktust foglalta el a kis ház, amit mi vidéken úgy mondanánk, hogy kúria. Ápolt kert, sok virággal, s egy kíváncsi kutya két örökmozgó szemével. És akkor most jön egy érdekes felfedezés. Innen balra egy magas négyszintes, vöröstéglás épület düllesztette felénk poros mellét. Az épület Motelként működött. Utcai frontján étterem volt, bár vendéget ritkán láttam, ám hétvégéken mindig állt a bál. Ezt úgy kell érteni, hogy a nagy termet lefoglalták rendezvényekre és esküvő utáni bendő tömésre. A gyerekek le-föl rohangáltak az úttestre, verték a port cipőikkel, majd berohantak majszolni, s folytatták a bohóckodást. Igazuk van. Ilyenkor mit csináljon egy gyerek, ahol a felnőttek duhajkodnak, poharakkal koccintgatnak, vihognak, hol meg beleböfögnek a háttérben szóló zenébe. Svédországban, s főleg Malmőben sok a náció, nemzetiségi. Lassan kiszorulnak, vagy felköltöznek Lappföldre, hogy nyugtuk lehessen.

“Emlékfoszlányok 1.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Ervin! Szívesen olvastam eszmefuttatásod, rácsodálkozva néhány szóhasználatodra. Csak egyet emelek ki, mert itt egész egyszerűen a permetezőgépet láttam a virágok hátán. “Zölden pompáztak a virágok, s levelei, illatuk kellemes hangulatot permeteztek felém.”
    Drága Ervin! Ez a mondat több sebből vérzik. Zölden pompázni nem tudom hogyan lehet, hiszen a pompa mindig színekből áll! Leginkább fénylő színek pompáznak, de a zöld ritkán fénylik a virágokon. A levelek és illatok permeteznek… No ezen ütköztem meg először, de hogy hangulatot permetezzenek, ez aztán a csúcs! Egyébként figyelmesen olvasom a történeted, mint láthatod is, úgy, hogy megyek is tovább.

Szólj hozzá!