Én és a főnökök

Összes megtekintés: 70 

(avagy a Csinovnyik halála)

Remélem ez csak az én egyéni „hülyeségem”, és kívánom, hogy senkinek se legyen ilyen, nehezen kezelhető „allergiája”, de onnantól kezdve, hogy valaki a főnököm lesz, megszakad vele a korábbi – esetleg jó – munkatársi kapcsolatom. Nevezhetjük ezt a rendkívül káros betegséget antiseggnyalászisznak vagy antistréberiszmusznak…

Mivel tudom, hogy több kötetnyi szakirodalma van a vezetővé váló személyek eltorzulásának, nem várom meg, hogy ők negligáljanak, magamtól leszek antiszociális. Csak velük.

Már nem is emlékszem, hogy a tüneteket mikor vettem először magamon észre… de onnantól kezdve, ha egy hivatali felettesnek meg kell felelnem és a szokásosnál is kedvesebben kellene viselkednem, én a józan ész szabályaira fittyet hányva bekattanok. Vagy nem szólalok meg -ha sikerül zárva tartani a lepcses szám-, vagy oltári botorságot bökök ki. Olyasmi érzés ez, mint az „ Az istenek a fejükre estek” első részében, mikor a rendkívül értelmes, okos férfi a szép nő közelében eszét veszti és teljesen elképesztő dolgokat produkál.

Talán – ha mégis megerőltetem az agyam – ezt a csinovnyik halála szindrómát akkor diagnosztizáltam legelőször magamon, mikor pályakezdő koromban -rajtam kívülálló, közlekedési okból – elkésve loholtam a munkahelyem felé és pár méterrel magam előtt felismertem a legfelsőbb hivatali felettesemet.

Ő – mivel neki nyilván nem számított hány órára ér be – lassan, sétálva haladt a járdán, gyönyörködve a szép, tavaszi napsütésben. Mivel ezen az útszakaszon már semmilyen kerülési lehetőségem nem volt, két rossz közül választhattam: vagy lassan andalgok én is mögötte, remélve, hogy nem vesz észre és a két-három perces utat tíz-tizenöt perc alatt teszem meg, vagy lelkesen lesprintelem és a rohanásomat szemlélve tuti megjegyzi, hogy elkéstem.

Persze az első megoldást választottam – a krimikben megtanult követési szabályt szem előtt tartva, mindig egy gyalogost magunk közé engedve – lassan andalogtam mögötte. Persze közben bosszankodtam szánalmas valómon és a kötelező olvasmányként még nem értett „Csinovnyik halála” teljes mondanivalója kikristályosodva fénylett előttem…

Aztán pár perc vánszorgás után vagy egy aszfaltrepedésben, vagy a saját magas sarkúmban megbotolva, ordítva hasra estem, kiborítva a legalább tíz kilogramm súlyú válltáskám teljes tartalmát. Mint egy lassított felvételen, láttam, ahogy egy rúzs sebesen gurulva-pattogva leelőzi a fővezért…

Mit tesz ilyenkor egy érett, megbízható, hivatali munkatárs? Igen! A sűrű káromkodást nagyjából elharapva, négykézlábra ereszkedik és kezdi összekapkodni iratait, sminkkészletét, tamponjait…

Sajnos a „nyomorult” fedezék gyalogosom is ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen elölem és megérkezzen az úticéljához …ekkor a feljebbvalóm furcsa arckifejezéssel, kezében az elgurult rúzsommal megindult felém…. Én felugrottam – hagyva a többi kacatot – kitéptem a rúzst kinyújtott kezéből.

-Jó reggelt! – ordítottam kétségbeesett mosollyal és fénysebességre kapcsolva vágtáztam előtte a munkahely bejáratáig.

.

Vagy éljük át azt a pillanatot a nyájas olvasóval, mikor a betegségemet akarjuk telefonfülkéből bejelenteni, mert a saját készülék – pont amikor a legnagyobb szükség lenne rá -meghibásodott? És döbbenjünk meg együtt azon, hogy a mindig kedves, segítőkész, megértő titkárnő hangja helyett – ami sem addig, sem azóta nem történt meg – az elnök ingerült baritonja fogadja a bejelentkezésünket? Makogjuk együtt, hogy mi a titkárnővel szeretnénk inkább beszélni? Hüledezzen a fővezér, hogy ő miért nem jó? Ebben a pillanatban nyelje le a vacak telefonfülke az utolsó aprónkat és szakadjon meg a telefonvonal, mintha türelmetlenül lecsaptuk volna a telefonkagylót?

.

😊 inkább ne….

“Én és a főnökök” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Nagyon aranyos ez a történet, anál is inkább, mert velem is X esetben szoktak előfordulni hasonló blőd esetek a feljebbvalóimmal szemben.
    Tetszett, gratulálok, Zsuzsa! 😉😆

Szólj hozzá!