VÁR A BOLDOGSÁG SZIGET 2/1.

Összes megtekintés: 26 

(Elbeszélés)

1.

A minap lent lödörögtem a MAMMUT földszintjén mielőtt lejjebb mentem volna a SPAR-ba. A kerengőben megálltam a könyvesbolt előtt és fürkésztem a szebbnél szebb borítókkal ékeskedő kiadványokat. A gyerekeknek szánt könyvek jobban tetszettek a színes, élettől teli ábráikkal. Az idő egyre csak jár, nem ad lehetőséget az örvendezéshez. Lassan indulnom kell mielőtt párom rám csörrent. Vaj’ hol vagyok? Mi tart olyan sokáig! Gyerekkorom óta az irodalom és a történelem a gyengém. No meg a régi képeslapok, ahol még a képet is teleírták egyesek cirkolmányos, vagy macskakaparásos betűikkel. Legtöbbjük hantján azóta virág nyílik, s a sírfelirat aranyozása is kissé elkopott. Lassan tovább csússzantottam cipőim. A mozgólépcső mellett egy Utazási Iroda tarka képei hívták be az arra járókat. Most is ott áll a kislány szórólapokkal kezében, s kedves mosolyával invitálna, de kezem nemet legyez felé. Ezt kihasználva ujjaim közé helyezett egy lapot, s kellemes napot kívánt. A papírt ketté hajtottam és zsebbe tettem.
Otthon, amikor már minden termék helyére került, kiemeltem és beleolvastam a kép alatti szövegbe. Nagy, kiemelt betűkkel a következő szöveg hívta fel magára a figyelmet:

VÁR A BOLDOGSÁG SZIGET

Eleddig nem hallottam róla, ezért bekapcsoltam gépem, s a Google-n utána néztem. Egy nagyon kis pontot mutatott Szardínia alatt. Területe 7500 négyzetkilométer, mediterrán éghajlattal. Száraz nyár, rövid tél, sok esővel. Lakóinak száma: 12440 fő. Dimbes-dombos, sok mezőgazdasági területtel. Néhol erdős részek vannak, szórványosan. A tengerparton luxus Szállodák ablakai tükröződnek a Napban. Valamivel beljebb Motelek csalogatják a vendégeket.

* * *
Három nap elteltével megkaptam páromtól a születésnapi ajándékomat, május 6.-án. Előre. Ez nem volt más, mint egy zölden villogó lámpa az utazáshoz. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a reggeli kávé kevergetésekor bejelentette a várva várt hírt:
– Két hét múlva akár indulhatunk is.
Azt hittem, hogy a plafonig ugrok. A majd kétéves karantén már majd megevett. Hiába kaptuk meg az oltásokat, azért még bennünk volt a kisördög, aki azt hajtogatta: – No-no!
– Anyád! Azzal szórakozzál! – súgtam magamba. Hallhatta, mert nem jött rá válasz.
Másnap reggel már lent voltam az Utazási Irodában és kijelöltünk egy időpontot. Egy hétre terveztem. Így is repülnünk kell Romáig, majd Salernotól hajón tesszük meg az utat. A nyaralásunk kettőnknek írd, s mond, 650 ezer forintba kerül. Ágit azonnal felhívtam és elmondtam mit ajánlott a hölgy, hogyan lesz, s mikor. Az ár kissé magas, de szerintem a fiúnk is beveti magát, hogy egyszer jól érezzük magunkat külföldön…
– Utald át az előleget, de nehogy ottfelejtsd a számlát igazoló lapokat és a szerződést!
Bánatomban hazafelé menet bementem a NOGLU nevű diétás cukiba és vettem négy süteményt az ebéd utáni kávéhoz. Ekkor mondtam el, ecseteltem azt az örömhírt, mely szerint az összegben benne foglaltatik az utazási költségen kívül annyi minden, amit kedves olvasóim csak később taglalok. Előre nem kívánom lelőni a nyulat. A hölgy szerint a főépületben lesz az apartmanunk erkéllyel, ami természetesen a tenger felé néz. Mellette számos bungalók is állnak szórtan, – amelyek három szobával – ontják a kényelmet luxus berendezéseikkel. Aki ide kapott kulcsot az jobban jár hozzájuk képest, mert a fürdőszoba akkora, hogy még egy dzsakuzzi is elfért benne. Nekik ugyan kényelmesebb lesz, – mert a szobából egyből kiléphet a teraszra. Előtte ott magasodnak a pálmafák, amelyek árnyékot adnak a hőség ellen.
A nyári időjárás miatt több ruhát csomagolhattunk, s ezáltal bőröndünk nem vált ólommá. Az indulási nap előtti estén korán kerültünk ágyba, mert hosszú út előtt álltunk. Tizenkettő órakor már ott toporogtunk a Liszt Ferenc göbzi ház aulájában totál feszültséggel. A kiírás alapján hamar megtaláltuk a csekkelő helyet, s beálltunk a sorba. Csupán azért izgultunk, hogy minden rendben legyen, beférjen kézicsomagunk a rácsos ellenőrző kosárban. Ez is megvolt. Átestünk a megmérettetésen. Csomagjaink eltűntek a gumi lamellák mögött a hátsó traktusban. Innentől már nincs visszaút.

* * *
Beálltunk egy következő sor végére, akik átvilágításra várakoznak. No, gondoltam, itt megint vetkeznem kell, mint nyolc évvel ezelőtt Londonban? Pulóverem alatt nadrágtartót viselek. Hogy mind ezt elkerüljem, előre fentebb emeltem alját, lássák mitől gyullad ki a kék fény. Utána végre leülhettünk a panoráma ablak elé. Gépek jöttek, mentek. Utazók kóboroltak, eszegettek, újsággal zörögtek. A szívem majd kiugrott helyéből a fenti utazástól. Amikor svédbe mentem évekkel ezelőtt – több alkalommal – a göbzi felemelkedésétől mindig rossz érzés kerített hatalmába. Ezt onnan tudtam, hogy amikor szilárd talajt érzett a lábam és fizetni akartam a büfében a kávénkért, kipotyogott zsebemből a sok megszáradt almamag. A nagy test amikor beállt az egyenesbe, elmartam a széket kétoldalt, s oly görcsösen fogtam, mint aki attól fél, hogy hátul kicsúszik a semmibe. Akkor nyugodtam csak meg, amikor elértük az utazási magasságot és a pántot is kikapcsolhattam. Mivel több órát leszek Isten közelében, előre gondolva elővettem CD készülékem, és elkezdtem hallgatni Bach „Húsvéti” oratóriumát. Ez mindig megnyugtat. Volt úgy, hogy elaludtam, és csak arra ébredtem, hogy a házak, s a táj egyre közeledik felém.
A repülőtértől taxival mentünk a hajóállomásra. Szardíniára három óránként indul hajó. Volt még egy szabad óránk. Padot kerestünk és figyeltük a sürgést, a sirályok cikázását, s élveztük a tenger látványát. Sűrűn néztük a vekkert, mert nem akartunk lemaradni. Végre eljött a ringatózás ideje. Tartottam tőle, tériszonyom miatt. A Balatoni sétahajóra is gyerekkoromban úgy merészkedtem amikor Lelléről áthajókázzunk Tihanyba, hogy végig a padlót néztem, s úgy ültem, mint egy tojó galamb. Nagyon zavart az ide-oda dülöngélés. A ég felhőtlen volt. Jóformán ki sem szálltunk. már is vissza akartam menni. Volt úgy, hogy amikor Fonyódon nyaraltunk hármasban, s Keszthelyre szerettünk volna menni, jegyet kellett venni a személyvonatra. Nejem szerint nehéz eset vagyok. Még jó, hogy nem megismerkedésünkkor derül fény hibáimra, gyengeségeinkre, mert akkor kevés pár sétálna a mólok közelében. Az élmény azonban mindenért kárpótolt. Életemben először látom, s tapasztalom, milyen lehet ez. Másnak ez élvezet. Anno ezért is irigyeltem Herczeg Ferencet, mert az anyagi jóléte megengedte, hogy jachtot tartson, vagy béreljen az Adrián. Ez a végtelen csend, a sziporkázó fény és a víz játéka a felületén suhanó napsugarakkal, leírhatatlan. Nem csoda, hogy e táj örökké megihleti a festőket, költőket, s rabul ejt sok tízezer turistát. Ebben benne kell lenni. Érezni a tiszta, enyhítően párás levegőt, a langy szellőt, s látni ahogy lányok, és csinos arcú nők hajszálaival legyezőként incselkedik. A legtöbb utas a korlátnál állt, ült, és magába engedte a táj gyönyörűségét. Habzsoltunk.
Addig-addig bambultam, hogy észre sem vettem a közeledő sziget fény pásztázta sziluettjét. A kikötőben sokan lépkedtek a pallóra, hogy dolguk felé induljanak. Van, aki itt lakik, van ki dolgozni jött a Szardíniára. Számosan görgették bőröndjeiket, hogy itt töltsék el szabad napjaikat. Akik tovább utaznak az üdülő szigetre, ott tébláboltak a fehér korlátnál és nézték a boldog forgatagot, s csodálták a város panorámáját. Az egymás fölé ágaskodó házak fehér homlokzataikkal átmetszették a sós tengeri levegő fényekkel tűzdelt fátylát. A sziget ilyenkor a legszebb. A Nap lementekor. A mélykék ég, s a szikrázó csillagok ilyenkor járják el násztáncukat. A parkok felől rózsa, mimóza, frézia, szegfű, orchidea illata lengi be a tájat, s lehallatszik a jellegzetes olasz gitár muzsika a teraszok öléből.
Amikor az utolsó utas is elhagyta a pallót, – szabaddá tették a partot és elengedték a hajótestet, – hogy menjen Isten hírével a még csodásabb táj felé sóhajok hagyták el a fáradt ajkakat. Újabb ringatózás várt rám. Nem tapsoltam örömömben, de tudtam, hogy fél óra se kell és ismét szilárd talajt érezhetek talpam alatt. Behúzódtam a fedett helyre és vártam a kiszállás percét, ami végre eljött. A hajó oldalra fordult és enyhén neki koccant a parti móló kopottas párkányának.
***
Az aprócska kisze-kuszaságában csoportosuló fehérre pingált kis házak egymás mögül kukucskáltak üvegszemeikkel a rogyadozó lábú utasok felé. Fürge matrózok ugráltak a betonperemre és gyors iramban köteleket tekertek a fémbakokra. Mások nagy robajjal pallókat csúsztattak le az évtizedes kövezetre, hogy a feszültségből felajzott vendégek, csomagjaikkal kigurulhassanak e kis úszó, s imbolygó erődből. A Nap lassan legurulni igyekezett a horizonton. Néha még hunyorgott fáradt szemével, de meleg helyett a hűs szél vette magához e rettentő nagy birodalmat az emberek felett. Egyre vörösebb lett arca. A felhők is nyugodni tértek A szél messze sodorta őket, más tekintetek elé Az est hírnöke futárjait előre küldte. A vízfedél felett a kék szín markánsabb lett, megfogható, súlyos. Az utasok végtagjaikban érezték a gyötrődés kínjait. Már áhítoztak egy kényelmes fotelre, egy koktélra, bágyadtságra. Az utazás mindenkit megviselt. Matrózt, utast egyaránt. Nem úgy, mint az örök levegő tornászokat, a sirályokat, akik hol a magasságot célozták meg kecses íveikkel, vagy merész mozdulattal lecsaptak a nyugvó vízre, hogy csőrükkel kiemelhessenek egy halat, amit röptében kell elfogyasztania, mivel más is ezért küzd. Ha nem akarja, hogy mások is kanalazzanak pikkelyes eledeléből. Legfeljebb egy jó fürdőre és a ropogóan friss ágynemű puha ölére. Ám egyelőre még itt sürögnek a parton és próbálják kitalálni, merre, hová. A fémtest előtti platzon számos libériás ember állt nagy táblákkal, s fennem mondogatták szállásadójuk nevét. Ezzel próbálták egy csoportba terelni a leendő vendégeket, akiket majd panorámás buszok visznek szállásuk felé. A sok ember most olyanná lett e nyüzsgéssel, mint a madarak, csupán a vijjogás helyett német, angol és szláv szavak keringtek a tarka ruhák mezőjében. A hajóban hallgat a csend. Ki-ki elvégezte dolgát. A „ladik” lágyan ringatózott a kötelek fogságában.

* * *

“VÁR A BOLDOGSÁG SZIGET 2/1.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!