A tolmácsfiú VII.

Összes megtekintés: 68 

7. jelenet
(Katolikus templom. Néhányan imádkoznak a padokban. Mécsesek égnek, a passió állomásai a falakon, jobbra szószék és a lépcsőház bejárata, középen, hátul kisebb oltár áll. TIBERIUS és a többiek belépnek.)

JEROMOS: Még mindig reszketek a gazember látványától!

TAKSONY: Áruld el nekünk, testvér, mi jó származott ebből az indulatos akadékoskodásból? Csöppet sem rettegsz a vitéz bosszújától?

TIBERIUS: Miért kellene félnem egy olyantól, aki úrnak szólíttatja magát, ámbár tudjuk, igazság szerint csupán egyetlen valódi parancsolónk van, s ő a lelkünkben lakozik.

TAKSONY: Bízzuk magunkat a sorsra, hátha elfelejti az egészet, miután legyőzte ellenfeleit, amit viszont bizonyosra veszek.

JEROMOS: Nicsak, ehol jő már a püspök! (innentől JEROMOS megint fordít)

PÜSPÖK: Dicsértessék Krisztus urunk neve! Örömömre szolgál vendégül látni a dolgos bencéseket itt, Zaragoza városában, ráadásul épp ily jeles alkalomkor.

ISTVÁN: Valószínűleg a lovagi összecsapásokra utal, igaz, atyám?

PÜSPÖK: Természetesen, mivel innét kerülnek ki hű hitvédelmező bajnokaink, akik egy nap kiűzhetik végre az ellenséget Isten jóságos kegyelméből. Most pedig gyerünk! Türelmetlenül várom, hogy bemutassam büszkeségünket, a harangot, s szeretett orgonánkat, amiket mind az idősebb Don Hernandez ajándékozott egykoron. Persze csak, amennyiben ez érdekel bennetek, amigos.

TAKSONY: Méltányoljuk vendégszeretetedet. A harangot az elsők között fedeztük fel és csodáltuk meg kintről. Valóban pompás darab lehet, és nem szeretnénk visszautasítani a megtisztelést, hogy egy magas rangú és tiszteletreméltó püspök vezessen minket.

TIBERIUS: A magam részéről muchas gracias, de minden tagom elgémberedett, szusszannék egyet, ha nincs ellenére.

PÜSPÖK: Pido, ha úgy tetszik, itt maradhat a testvér, vagy megtekintheti a sekrestyét. Számotokra minden nyitva áll.

JEROMOS: Zsenge korom ellenére én is fáradságot érzek, azonban megígérem, amint új erőre kapok, első célom a torony megtekintése lesz.

TAKSONY: Jellemző… Még szerencse, hogy István is ismeri a latin nyelvet, talán még különbül is, mint te.

(TAKSONY, PÜSPÖK és ISTVÁN el, a többiek leülnek egy padra)

TIBERIUS: Úgy sejtem, egészen más okozta maradásodat, csakúgy, mint nekem. Nem inkább lelki fáradtság ez?

JEROMOS: Olyan megértő vagy hozzám, atyám, te mindig a szívem mélyére látsz. Be kell vallanom, minden reménykedésem ellenére kiábrándultam az aragónokból is. Itt is mindenki erőszakos és felszínes. Gyermekeket, asszonyokat és szolgákat gyötörnek, amíg elítélik a valódi, erkölcsi lovagiasságot. A hatalomról, a dicsőségről és népszerűségről szól ez az egész komédia, egyáltalán nem a hitről, már ha megengeded nekem ezt az őszinteséget. Talán nem is a egy-egy néppel, hanem valahogy az egész világgal van a gond…

TIBERIUS: Elmondok egy nagyon kurta históriát. Már kisgyermekként elhatároztam, hogy csakis pap lehetek. Támogatom majd a falubelieket, ha szükséges, kiállok értük, hitet adok nekik és egy szép plébánián fogok élni. Egyetlen borzasztó élmény, sajgó emlék azonban elég volt, hogy mindez megváltozzék. Történt ugyanis, hogy a szegényeknek szánt egyházi pénzből kenyeret vettem, és szétosztottam a rászorulók között, tekintve, hogy óriási ínség volt. Nem sokkal korábban vonult ki az országból a tatár. Cselekednem kellett valamit. Amikor viszont a plébános ezt megtudta, éktelen haragra gerjedt, elkergetett és megvádolt, mondván, megdézsmáltam az Anyaszentegyház tulajdonát. Kérdem én: nem a szegényeknek szánta egyházunk azt a sok-sok adományt?

JEROMOS: Hogyan lehetséges, hogy mégis itt ülsz most mellettem, atyám, bencés csuhában?

TIBERIUS: E rossz emlék hatására minden kötődésemet meg akartam szakítani az egyházzal. Ám erre sem voltam képes: nem adtam fel a szent szolgálatot, és a szerzetesség volt a megoldás, az arany középszer, hogy Isten szolgálatába álljak, de távol a világ szörnyűségeitől, az ördög munkájától. Ekkor vettem fel a Tiberius nevet, hogy végképp szakítsak mindennel, amit addig átéltem. Mondok én neked még valamit. Nem az az igazi nagyúr, s nem az a hős, aki mindig mindent megnyer, hanem az, aki talpra tud állni a legmélyebb szakadék után is. Aki újra és újra kitart a végsőkig, amíg végül ő győzedelmeskedik. Sok-sok emberben fogsz csalódni, de ne nézd meg őket: majd megtalál az az egy, aki őszinte hozzád, és együtt talán legalább egy kicsit megválthatjátok a világot.

JEROMOS: És ki lesz ez az ember?

TIBERIUS: Rá fogsz ismerni, ha eljön az ideje. Talán egy jó barát, talán egy szerető feleség. Még senki sem tudhatja… Mert a te sorsod nem az, hogy Isten kötelékébe lépj – neked családra és bizalmasokra van szükséged! A te utad az, hogy megismerd a legkülönbözőbb népek nyelvét és szokásait, hogy ezáltal összekösd egymással az embereket, még egy olyan világban is, ahol sokan inkább a széthúzást választják.

JEROMOS: Homályos előttem ez a világ, de úgy érzem, tudom, hogyan is képzeled el mindezt. S milyen benyomást keltett a főpásztor benned, atyám?

TIBERIUS: Meggyőződésem volt, amikor beléptünk, hogy találkozunk valakivel utunk során, aki megértő, és egyaránt kezel jót, rosszat. Ez volt közel ötven esztendőm folyamán második tévedésem. Ne essünk megint ama hibába, mint amikor a keresztesek Krisztus urunk lobogójával megérkeztek a Szentföldre, és halomra ölték válogatás nélkül mindenkit. Nőket, gyerekeket, ártatlan, jámbor lelkeket is, holott minden kioltott élet szörnyűséges vétek. Mindezt csak azért, mert azok a szerencsétlenek más istenben hittek – vagyis inkább más módon hittek ugyanabban az egy istenben. A pápaság pedig szabad kezet adott ezen lator államoknak, akik az ottaniakat galád függésbe és rabságba taszították.

JEROMOS: Azok alapján, amit elmondtál, bízom benne, hogy egy nap nem lesz senkinek több előjoga; hogy semelyik vélemény, vallás vagy osztály nem fog többet érni a másiknál, hanem mindannyian egyenlőek lesznek, s a tehetségek mindenhonnan kiemelkedhetnek; hogy véget ér az értelmetlen pártoskodás, és diadalt arat majd az egyetértés és az egyén.

TIBERIUS: Fenyeget a veszély, hogy végül csak a túloldalra kerülünk, ám sosem lesz egyensúly. Ha átbillen a mérleg nyelve, akkor önmagunkban lenni megint csak egy olyan kiváltság, amelyet nem engedhetünk meg, hiszen Isten előtt egyenlőek vagyunk. Nem szabad önnön boldogságunkat feláldozni hamis eszmék oltárán, de ügyelnünk kell, hogy boldogulásunk közben ne tekintsünk magunkra egyedüli haszonélvezőkként. Ez az, amit István és Taksony földhözragadt vágyaikkal nem tudnak elképzelni.

(TAKSONY és a többiek visszajönnek)

TAKSONY: Lenyűgöző volt. Señor Antonio még a helyi anekdotákat is elmesélte. A legtöbb szerencsére jól végződik, az eretnekek és zsarnok pogányok pusztulásával, ahogy az annak a rendje.

ISTVÁN: Epedezve várom, hogy visszatérjünk a színes kavalkádba, a dicső tornára. Úgy vélem, itt megtaláltuk álmaink helyét, a földi paradicsomot. Nem riadok vissza még attól a lovagtól sem, aki fenyegetőzött, hiszen a győzelmi mámor már bizonyára feledtetett vele mindent – vagy ha nem, hát félholtan fekszik valahol a szikkadt homokban.

TIBERIUS: Kívánok neki tartalmas és hosszú életet, de kiváltképp, hogy bocsásson meg néki a mi Urunk balgaságáért és vakságáért, önzéséért és hivalkodásáért. Talán egy napon ráébred arra, milyen bűnöket követett el a Teremtés ellen, mégis milyen irgalmas iránta az Isten.

JEROMOS: Most tovább kell állnunk, jóatyám, köszönjük a szíves vendéglátást! (PÜSPÖK kivételével el)

PÜSPÖK: A legjobbak hungarus barátaim! Adios! (int nekik, majd el)

Szólj hozzá!