Én és a bátyám 1.

Összes megtekintés: 406 

Csak három év korkülönbség van közöttünk, de mikor ő nyolcéves volt én pedig öt, úgy tűnt, ő az Isten.

Egy ideig.

Folyton követtem és utánoztam. Ha focizni ment, akkor is vinnie kellett magával. Egyszer aztán úgy gondolta, hogy hasznosít, ha már a nyakán lógok. Beállított a kapuba és nemes egyszerűséggel közölte, hogy én leszek a kapus. Rövid ideig megtisztelve éreztem magam. Míg az első lövés lábon nem talált. Minden fiú ugyanarra a kapura játszott és a kezdeti kímélet után, hatalmasokat bombáztak. Fellelkesedtek, mert aznap mindenki gólt lőtt! Nem győztem elugrálni a kőkemény focilabda elől. Egyszer aztán olyan szerencsétlenül ugrottam el, hogy teljes erőből és tisztán az arcom közepébe vágódott a labda. Azonnal eleredt az orrom vére és tényleg szó szerint taknyom-nyálam összefolyt a sírástól és a fájdalomtól. Bátyám egy ideig tanácstalanul vakargatta a fejét – gondolta, ha bömbölve, pépes fejjel hazarohanok, extra büntetést fog kapni – majd ujjongva csak ennyit mondott:
-Szinte hihetetlen, hogy milyen ügyesen kifejelted!
-Kifejeltem?!- kérdeztem csukladozva a zokogástól.
-Igen. Óriási volt!
Ekkor azonnal abbahagytam a sírást és áhítattal néztem rá a véres, mocskos, dagadt arcomból alig látszó szemeimmel.

Aztán jöttek az indiános könyvek. Elhullott madártollakból fejdíszt készítettünk, Uffal köszöntünk, rendszeresen el- és kiástuk a csatabárdot. Attól függően, hogy hányszor árultam be. Próbáltam erősen leszokni az árulkodási szenvedélyemről, hogy büszkék legyenek rám az indián ősök, mert legalább százszor elmondta, hogy Winnetou a legkeményebb kínvallatás esetén sem árul el semmit.
Ekkor értünk a totemoszlophoz kötős részhez. Volt ott kérem mindenféle csúszó csomó, meg egyéb emlegetve. Na most ő arra is rávett, hogy a karosszékhez kötözzem. Kétszer. Béna csomóimból gyorsan kiszabadult. Aztán engem kötött oda. Kétszer sikerült nekem is kiszabadulni, de amikor harmadjára úgymond gúzsba kötött eszébe jutott, hogy elkésik a dzsúdóedzésről. Felkapta a tornazsákot és elszaladt. Úgy gondolta, hogy biztosan kiszabadultam, így kinn maradt focizni a többi fiúval. Estig. Mire délután ötre hazaért anyám, feküdtem a földön székestől, még mindig gúzsba kötve, sírva, bepisilve. Na most akkor úgy voltam vele, hogy Winnetou ide, Old Shatterhand oda, de nagyon-nagyon beárultam.

Akkoriban építették az egyik miskolci lakótelepet a közelünkben. Mi lehetett volna jobb játszótér az igazi hiányában? Anyánk dolgozott, mi egész nap az építkezésen csatangoltunk a többi gyerekkel. Kiugráltunk az épülő házak földszinti, majd az első emeleti ablakain a sóderbe. Egészen addig, míg az egyik fiúnak eltörött a lába. Akkor abbahagytuk. Tutajozni kezdtünk az építkezésről kölcsönvett Nikecell lapokon a részben lefedett Szinva patakon. Egyszer aztán elfelejtettem leugrani a lefedett rész előtt, ahol rajtam kívül mindenki leugrott, s a Szinva bevitt egészen az utak alá és csak sokára bukkantam a felszínre, ahol már sápadtan várt a bátyám. Kihalászott és megesketett, hogy ezt se mondhatom el anyánknak. Soha. Így aztán többet nem tutajozhattam. Csak figyelhettem őket szomorúan a Szinva hídról, ahogy mindenféle kunsztokat hajtanak végre a Nikecell tutajukon. Mivel picike voltam, elfáradtam ágaskodni a hídkorlátra, ezért átdugtam a fejem két hídkorlát között. Kicsit nehezen, de átment. Akkor lett csak baj, amikor vissza akartam húzni. Sehogy sem jött. A fülem feltartott és a sok kísérlettől már amúgy is nagyon fájt, duplájára dagadt. Szokásos diszkrét módon ordítottam és krokodilkönnyeket hullajtva sírtam.

Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, s próbálgatták kiszabadítani a fejemet.

Egyesek fűrészt emlegettek, mások a tűzoltókat. Erre persze még jobban sírtam.

A kedves bátyám ekkor ért oda. Tehetetlenül rángatott egy darabig. Majd a szokásos révület ült ki az arcára és a fülembe súgta:
-Azt beszélik, a hídkorlát nagyon drága. Lehet, hogy inkább a füledet fogják levágni.
Ekkor úgy kirántottam a fejem, hogy majdnem leszakadt vagy eltörött mind a két fülem. Annyira emlékeszem még, hogy jó két hétig „vizes borogattuk”, mire rendbe jött…

“Én és a bátyám 1.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Míg történeteidet olvastam, eszembe jutottak a sajátjaim, melyek hasonlóak voltak. Nekem nincs bátyám, de van egy későn született nagybátyám, aki kettő évvel idősebb nálam. Együtt nevelkedtünk, sok “kalandba” részt kellett vennem, hogy ne árulkodjak.
    Köszönöm az élményt, és várom a folytatást.
    Kata

  2. Izgalmas és érdekes írás volt. Bizony a 3 év korkülönbség kisgyermek korban még sokat számít. Nálunk fordítva volt, én voltam az idősebb és engem is zavart, ha az öcsém rajtam lógott. Vele is mindig történt valami baj – nem én bántottam – azért ordított, amiért még külön is haragudtam. Felnőve nagyon jó testvérek lettünk, illetve vagyunk azóta is.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!