SZEZONVÉG 3/1.

Összes megtekintés: 12 

Verőfényes vasárnap délelőtt volt. A felhőtlen ég alatt békésen, lustán nyújtózott a sokszínű fátyolos ősz. A táj, amelyről a könnyű reggeli párát már mind felitta a nap egyre erősödő fénye, szinte mozdulatlan kihalt. Egy autó zavarta meg ezt a mozdulatlanságot, amely magányosan, tempósan rohant a szürke aszfalton. Szellő se rezdült csupán az autó kavarta légörvény repítette fel az útra hullott színes leveleket, amelyek súlyukat vesztve fényesen kavarogtak szóródtak szét a nyomában. Zoltán, a kocsi vezetője, a visszapillantó tükörből elbűvölten figyelte a kocsi mögött kavargó színes kavalkádot. A fák sárguló lombjain ezer színnel csillogott az október. A fény, oldalról esett a szélvédőre, így a sebesen elrohanó fák árnyéka, illetve az erős napfény gyors váltakozása, rózsaszín káprázattal öntötte el szemét. Bár ez kissé zavarta látását, de élvezte is, úgyhogy nem hajtotta le a napellenzőt. A fákon túl szőlőskertek, kukoricaföldek, és barna szántások sávjai tartottak merőlegesen az útnak. Még nem volt meg a betakarítás. A szőlőskertek és kukoricások, szemérmetlen büszkeséggel mutogatták érett gyümölcseiket. Amerre csak ellátott, a tiszta kék ég alatt csend, verőfény, és nyugalom honolt. Órájára pillantva elégedetten nyugtázta, hogy bőven van ideje. Tizenegy óra. A találkozást tizenkettőre beszélték meg, és Budapest már csak negyven kilométer, tehát nem kell sietnie, van ideje. Nem akart idő előtt odaérni. Úgy tervezte, pont tizenkettőkor gurul be a Corvin előtti parkolóba, hogy Ágnes láthassa, megismerje, hisz mégiscsak a kocsi, a kocsi rendszáma a legfontosabb ismertetőjel. Sokat várt ettől a találkozótól. Hitte, és akarta is, hogy jól végződjék. Bízott a még csak elején tartó kapcsolat kibontakozásában. Talán azért is, mert olyan szokatlanul indult. Egy barátjánál volt akkor este, s míg a barát öltözött, ö a dohányzó asztalon heverő lapokat böngészte, és az egyikben, a társkeresési rovat alján, a következőt olvasta. Keresem azt a 30 -35 év körüli 170 – 180 cm. magas jó megjelenésű, utazást kedvelő, művelt, független, diplomás, vagy tanulni szándékozó férfit, aki társa lenne egy vonzó külsejű és egyéniségű diplomás lánynak. Egy férfi és egy nő jeligére, a hirdetőbe. Másnap megvette a lapot, hazavitte, és újra elolvasta a hirdetést. Ízlelgette, barátkozott vele. Elsősorban a jelige egyszerűsége fogta meg. Egy férfi és egy nő.
– Igen, mormolta. Két ember, egy férfi, és egy nő. Tetszett a megfogalmazás. Bár szokta olvasni a társkereső rovatot, de csupán, mint érdekességet házasság hirdetést soha nem fontolgatott. Elsősorban a jeligék olykor elképesztő furcsaságai érdekelték. Például sokat vidultak kollégáival, egy öregúr hirdetésén, aki „áll még a jegenyefa” jeligével ajánlotta magát. Egyébként az egész hirdetősdit úgy értékelte, mint bevallását annak, hogy környezetünkben, abban a közegben ahol mozgunk, élünk, nem kellünk senkinek. Megpróbáljuk hát idegen piacon kiárusítani magunkat. Persze tovább gondolva mindez fordítva is igaz. Lehet, hogy környezetünkből, ilyen vagy olyan oknál fogva, éppen nekünk nem kell senki. És lehetnek objektív akadályok is. Az általánosan elfogadott és bevett szokás azonban mégiscsak az, hogy az emberek saját környezetükből választanak párt maguknak. De a szokások, mint minden más is, változnak. Summa summarum, úgy döntött, válaszol a hirdetésre. Izgatta, vonzotta annak mítosza, hogy ír egy idegen nőnek, egy ismeretlen embernek, akit sosem látott. Csábította a lehetőség, hogy őszintén kitárulkozhat. Leírhat olyan dolgokat, gondolatokat, amit ismerősnek nem szívesen mondana el, félvén a kiszolgáltatottságtól. Egy idegennek viszont mindent el lehet mondani, hiszen az egész olyan személytelen kockázat nélküli, ugyanis vagy megérti, egyetért, vagy egyszerűen nem érdekli. Úgy gondolta, ilyen ismerkedéssel, ha mindketten őszintén akarják, pár levélváltás után többet tudhatnak meg egymásról, mint azok, akik egy városban élnek és hosszú ideje járnak egymással. Ha meg nem őszinték egymáshoz, az, az első találkozáskor úgyis kiderül.
Nekiült tehát, és megírta bemutatkozó levelét. Leírta magasságát, életkorát, foglalkozását, pár szóval anyagi helyzetét. Utalt jövőbeni terveire, elképzeléseire, és írt hibáiról is.
A levél nagyon személytelen kimért hangvételűre sikeredett, de úgy vélte, a címzett tulajdonképpen ismeretlen, tapintatlanság volna tehát bizalmaskodni. Másnap feladta a levelet és várt. Dolgozott és várt. Megjelent életében egy új érzés ismeretlentől levelet várni. Remélni és várni. Várni valamire, valami ismeretlenre. Ez a várás, egyfajta izgalmat, változatosságot, hozott életébe. Nem volt magányos, de nem tartozott azok közé sem, akik folyton többedmagukkal lófrálnak. Voltak ismerősei barátai, de nem találkozott velük rendszeresen. Barátai már valamennyien nős, családos emberek voltak. Ő még nem nősült meg független volt. Barátnők is akadtak. Volt egy állandó, aki már hosszabb ideje megvolt, és mindig jött egy – egy alkalmi futó szerelem is. A kötöttségek, vagy áll kötöttségek, fárasztották. Érdeklődése, és problémái is többnyire egyediek voltak. Nehezen viselte a szerinte földhözragadt, folytonos családi és anyagi dolgok körül forgó diskurzusokat. Szeretett olvasni, utazgatni, vagy csak úgy, cél nélkül lófrálni a városban. Vagy esténként otthon ücsörögni saját kis dolgai között. Időnként írogatott is. Prózát, lírát egyaránt, ahogy hangulata hozta, de csak úgy, magának, meghatározott cél nélkül. A társaság, az ezzel járó formaságok nem vonzották. Beszélgetni szeretett ugyan, de az üres csevegés idegesítette. Úgyhogy sokat volt egyedül, de nem volt magányos, és soha nem unatkozott. Erősen foglalkoztatták a kriminológia, a jog és a történelem kérdései, lehetségesnek tartotta tanulmányai ilyen irányú folytatását. Egy kisvárosi gépgyárban műszaki alkalmazottként dolgozott. Munkáját elvégezte, de nem lelkesedett érte. Átlagos szakembernek számított. Tartozhatott volna a legjobbak közé is, képességei bőven meg voltak hozzá, csak épp a szorgalma, a lelkesedése maradt el az elvárhatótól. A tőle gyengébb, de szorgalmasabb kollégák mind fizetésben, mind erkölcsi elismerésben többnyire megelőzték. Bár nem vallotta be, de ezek a dolgok megkeserítették, kiábrándították. Ahelyett azonban, hogy levonta volna a kellő tanulságot é igyekezett volna, inkább megsértődött. Okkal, vagy ok nélkül vitákat provokált. Igen jó érzéke volt a hibák feltárásában, de megoldásukhoz sem kedve, sem türelme nem volt. Többnyire igyekezett távol tartani magát környezetéről, és csak élte a maga külön kis világát. Erős vonzalmat érzett a művészetek iránt is. Érdekelte azok minden megjelenési formája és vonzották az ilyesmivel foglalkozó, alkotó emberek. Akár az élők, bár személyesen kevés ilyennel volt kapcsolata, akár a rég letűnt időkben éltek. Műveiket, vagy életrajzaikat olvasva, szinte valamennyiükben megtalálta azt a külvilággal, a környezettel szembeni erős érzékenységet, ami nyugtalanságot, elégedetlenséget váltott ki belőlük. Mivel magában is hasonló érzéseket tapasztalt, szimpatizált velük, és az elégedetlen emberekkel általában. No, nem az ökölrázó a nagypofájú hangoskodókkal, hanem a többet, jobbat akaró, vagy a töprengő, új utakat keresőkkel. Olvasta valahol és hitte is, hogy az elégedetlen emberek viszik előre a világot. Úgy gondolta, a műalkotások többnyire elégedetlenségből, a szép a tökéletes iránti határtalan vonzódásból születnek és legyenek mondanivalójukban zordak, esetleg fájdalmasak, mindenképpen érzelmeket, örömet, bánatot, tanulságokat közvetítenek. Érzelmekre hatva, azokat felkorbácsolva, örömet okoznak még akkor is, ha fájdalmas az örömérzés, mert a fájdalom is tud boldogítani, min ahogy a boldogság is fájni. Elsősorban a festészetet és az irodalmat kedvelte. Leginkább a színek, formák összhatása és a leírt, főleg lírában leírt, sorok mondandója okozott gyönyörűséget számára. Efféle gondolatok töltötték meg belső énjének nagyobb részét. Napjai, a levél megírása óta nagyrészt úgy teltek, mint addig, de valami megváltozott. Volt egy titka. Egy titka és reménye. És ez erőt adott neki. Remélte, hogy ez a kapcsolat, ami mé meg sem született, kilendíti, kirántja, abból a holt térből, amelyben él, és amelyből saját erejéből nem képes kitörni. Voltak ugyan már ehhez hasonló megérzései több ízben, máskor is érezte már, hogy igazi társra talált, de valamennyi esetben rövid idő alatt rájött, hogy tévedett. A kiszemeltek, szinte kivétel nélkül, csak rövid ideig voltak ideálisak, valamennyien csak pózoltak, színészkedtek, valójában egy céljuk volt. Férjhez menni, anyagilag gyarapodni, és megmutatni a világnak, vagy valamely személynek, hogy lám…. Diplomás jelöltje, viszont még nem volt. Szeretője igen, egy fiatal belgyógyásznő személyében. Ő szeretőnek ideális volt, talán szerették is egymást, de férjnél volt. Férje jó nevű ügyvéd, aki húsz évvel idősebb volt nála. Nem volt jó házasság. Kati ezt folyton hangoztatta is, de elválni képtelen lett volna. Szóval Zoltán várta, nagyon várta a levelet. És a levél, bár sokáig váratott magára, végül megjött. Megjött, és fénykép is volt benne. A fényképről rövid nyári ruhában, egy jó alakú, ápolt, csinos hölgy nézett bizakodó arckifejezéssel a fényképész lámpájába, és talán a fénytől, szemei furcsán révetegen csillogtak. Semmilyen érzés, gondolat, nem tükröződött bennük. A ruha, viszont rövid volt, és a hölgy lábai igen formásak. Szóval tetszett a kép. A levél pedig így szólt:

Kedves Zoli! – a megszólításon egy pillanatra megakadt, őt mindenki, még a barátai is, Zoltánnak szólította – Levelét köszönettel megkaptam, csak egy kicsit későn, és emiatt késett válaszom is. A távolság, ami közöttünk van, magyar földön nagyobb már nem is lehetne. De azért majd biztosan találunk megoldást a személyes találkozásra, például úgy, hogy mindketten közelítünk a másikhoz. Mondjuk, Pesten tudnánk találkozni. No, de hogy előre haladtam, magamról pedig még semmit sem írtam. A fényképhez képest változás csak annyi, hogy most világos a hajam, és le vagyok barnulva. Ennyit a külsőmről. Magamról: Győrben élek és dolgozom, egy itteni gyár vegyészmérnöke vagyok. Oklevelem a debreceni KLTE. TTK. Vegyész szakán szereztem Debrecenben. Szülőföldem Szolnok. Édesanyám és testvéreim, hárman vagyunk, ott élnek. Édesapám az elmúlt évben meghalt. Szeretem a munkám, amely teljes egészében leköt. Szabadidőmben szívesen olvasok, nyelveket tanulok, és napozok. Szeretem a színházat, filmet, az utazást, és nagyon a zenét. Érdekes egyéniség lehet műszaki alkalmazott, irodalomrajongó, és érdeklődik jog és történelem iránt sőt, magas szinten tervezi képezni magát az elkövetkezendő időben. Ha szívesen írogat, örömmel fogadok bármilyen apróságot is, amiből könnyebben megismerhetem. A nagy távolság miatt egy-két levélváltás úgy is elkerülhetetlen Tervei arra engednek következtetni, hogy jól érzi ott magát a vállalatnál, ahol dolgozik, meg van elégedve. Én őszintén bevallom életemben nem jártam az Ön városában. Előre talán ennyit. Búcsúzom és üdvözletem küldöm, Csikós Ágnes

Zoltán elolvasta a levelet, aztán az írást nézegette. Kellemes, jól olvasható, határozottan nőies írás volt. A betűk gömbölydedek, a sorok egyenesek. Újra elolvasta, és élvezte, ahogy egész lényét elönti az a nehezen meghatározható, de határozottan kellemes érzés, amit akkor érez az ember, ha valamivel meg van elégedve. Amikor valami jól sikerült. Nézte a fényképet, a levelet, és elképzelte, hogy valahol nem is nagyon messze, él egy magával elégedett, okos, szép, lány, akinek a gondolatai őt tapogatják. Elképzelte, hogy annak a lánynak az értelmes, tartalmas élete majd őrá is átragad, és valamilyen formában erőt merít belőle. Nagyobb kedve, energiája lesz az élethez. Talán örülni tud majd sok olyan dolognak, amit ma észre sem vesz. Hagyta a gondolatait, hadd kószáljanak, aztán tollat, papírt, vett elő és megírta válaszlevelét.

“SZEZONVÉG 3/1.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!