Emlékszobor 2. rész

Összes megtekintés: 22 

Nagy jövedelemre nem számítottak. Jól tudták: nem fizetik meg a borbélyokat!
Ők úgy gondoltá, hogy valamilen mellékessel pótolják a keresetet!
Különösebb gondja nem akadt a kiscsaládnak. Amire hármuknak szüksége volt, László megkereste.
Egyetlen fiúgyereket nevetek, aki jófej tehetséges, fiatal legény volt.Tudatában élt a gondolat, hogy a tereméskor ő többet kapot, mint sok más társatbbet kapott, mint sok más társa Az apja egyelőre nem szólt bele a dolgába. De ha szóba került, határozottan megmondta, hogy ő valamilyen gyakorlatias pályát akar fiának, aki ebédre érkezett haza.
Bori kihúzta a konyhaszekrény fiókját, s elővette tisztára mosott szép fehér abroszát, ráterítette az ablak előtt elhelyezett apró kis asztalkára.
Mindenkinek egy tányér tett, másodikat ritkán, esetleg ünnepeken ettek. Kenyeret alig. Bori úgy napok, amikor a kenyérboltban csak málékenyeret árultak.
Bori finomított rajta, de akkor is csak málé maradt Nagy előnye volt viszont, hogy nem morzsálódott, szinte semmi nem maradt utánuk, amikor felálltak az asztal mellől.
László megdicsérte, és megköszönte az ízletes falatokat, de Bori semmilyen különös jelét nem adta annak, hogy örvendett volna a dicséretnek, amiben nem gyakran volt része.
A férjét valamikor tisztelte, és szerette, de az idő múlásával fakult, kopott mind a kettő. Gyakorivá vált közöttük a szóváltás (veszekedés).
A délutáni egészségügyi séta el.maradt: Égerormány fölött borús volt az égbolt.
A helységről azt tartották, hogy ott vagy harangoztak, vagy fújt a szél, vagy zuhogott az eső.
Már harmadik napja ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Az emberek féltek, hogy egy pusztító áradás, vagy egy újabb kori özönvíz áldozatai lesznek.
De nem! Az eső elállt, és a sűrű szürke felhők ott kavarogtak a magasban.
Az utcákon nagy fekete nyílások, tócsák nehezítették a közlekedést.
Az árkok megteltek zavaros, sárga iszapos vízzel, ami, haragosan sodorta maga előtt a város szennyét.
A nap ott rekedt valahol a sötét felhők mögött. Hiába várták, hogy megjelenjen.
A láthatár alján keskeny, vörös terítő egy ré látszott
csupán, de mind nagyobb és nagyobb helyet követelt magának a tisztuló égen.
Egyik szabadabb, levegősebb napján, Maróti megkérdezte a fiát.
-Kálmán, nincsen kedved – egy városi sétához?
-Dehogy nincsen! Az ilyen lehetőséget a fiataloknak ki kell használni, mert nem gyakran fordul elő.
-A várost szereted?
– Miért ne szeretném? Te mutattál meg nekem mindent, ami szép benne. Nyitott szemmel járok én is, mint mások. Csodálom a parkokat, a templomokat, a hagyományokat őrző régi épületeket, és közöttük – nem utolsó sorban – a múzeumokat.
-Észrevetted, hogy nálunk még nem tapasztalt lendülettel folynak az építkezések?
-A ritmus óriási, de éppen annyira marad alatta a minőség! Egyik társamnál jártam, aki egy ilyen ma épült panelházban lakik, és hullik fejükre a plafon.
-Sajnálatos, de az a valóság, amit te mondasz. Én Zarándon jártam, ahol nemrégen adtak át egy vállalatot elsietve, befejezetlen állapotban a (Zaránd-i Vegyészeti Kombinátról van szó.)
Egy ideig keresték a felelőst, aztán elaludt minden, mint ahogy már többször azelőtt.

Szólj hozzá!