Megfelelés 2. rész

3. Kézenfekvő megoldás

Barátja hangjából bajt érez Lőrinc – valami nagyon aggasztja Zsombort. Barátságuk még az egyetemről datálódik, amikor egy kollégiumi szobában laktak, a magas, széles vállú, jóképű fiúval, akire, mint légypapírra a rovarok, úgy ragadtak a lányok. Bezzeg őt, a vékony, középmagas fiatalembert üvegnek tekintették és átnéztek rajta. Emiatt egyre félszegebb lett, és feladta tervét, miszerint még az egyetemi évek alatt megtalálja párját, s helyette – akkor úgy gondolta, átmenetileg – a tanulásra koncentrált és szabad idejét igyekezett túrázással és utazgatással kitölteni, melyhez társult barátja is. Egyik görögországi útjuk során Zsombor két üveg Ouso után bevallotta Lőrincnek nemi identitását. Vallomása nem rendítette meg barátságukat, sőt, megerősítette, mintha vérrokonok, azaz testvérek lennének. Attól kezdve szerelmi életüket kölcsönösen tabunak tekintik. Az egyetem után is barátok maradnak, s őszintén megbeszélik életük kisebb, nagyobb buktatóit, évente egyszer külföldre utaznak, együtt szinte bejárják a fél világot. Hátizsákkal, kevés pénzzel gyűjtögetik élményeiket, egészen addig, míg jövedelmük el nem érte azt a szintet, amikor már szállodában lakhatnak, s nem kell az otthonról hozott konzerveket fogyasztani.
Mindkettőjüket a gazdasági, társadalmi folyamatok érdeklik. Zsombort beszippantja a pénzügyi világ, míg Lőrincet a mások által oly unalmasnak tartott könyvelés csábítja, a számokkal való bűvészkedés, az adófizetés és a nyereség optimalizálása. Karrierjük szinte párhuzamosan emelkedik. Harmincnyolc éves korukra Lőrincet egyre jobban foglalkoztatja a nősülés gondolata, csakhogy rutintalansága miatt kapcsolatai rövid idő után megszakadnak. Zsombor azonban láthatóan élvezi az egyedüllétet, pedig elejtett szavaiból kiderül, hogy az ő nősülését is forszírozza a saját családja.
Végre hazaér és gyors átöltözés után megrendeli a vacsorát. A pandémiát senki sem akarta, nem is kívánta, de kétségtelen tény, hogy a számtalan hátránya mellett előnyökkel is jár. Lőrinc esetében az office home nem újdonság, mert szinte állandó jelleggel otthon dolgozik, ám az rendkívül nagy előny, hogy éjjel-nappal működik a házhozszállítás, csak megadja a rendelést az interneten. Még a személygépkocsit is házhoz hozzák, de arra momentán nincs szüksége, annál inkább irodaszerekre, élelmiszerre és háztartáshoz szükséges egyéb kellékekre. A kétszobás panellakás patyolat tiszta, pedig nincs bejárónője, és rend uralkodik valamennyi helyiségben. Álmából felkeltve is pontosan tudja, mit hol talál. A baloldali szoba a munkahelye, melyben a számítógépeken, az irattárolókon kívül csak egy rádió és egy hatalmas falinaptár található. Ez utóbbi is arra szolgál, hogy figyelmeztesse a házigazdát az adóbevallások és egyéb hivatali iratok benyújtásának határidejére. A jobb oldali az igazi élettér. Szekrénysor, dohányzóasztal, fotel, kétszemélyes franciaággyá kinyitható sarok ülőgarnitúra, süppedő perzsaszőnyeg, négy festmény, a sarokban válogatottan szép növényekkel teli virágállvány. Étkezni szigorúan csak a konyhában lehet.
Zsombor Ararát konyakkal és pezsgővel érkezik, ami arra utal, hogy ma mocskosul leisszák magukat, mint azt egyetemista korukban tették.
Elfogy a konyak és a vacsora, bemennek a szobába borozgatni. A jóllakottság és vérében az alkoholszint emelkedése sem feledteti Zsomborral aktuális problémáját, mindössze késlelteti, hogy megossza azt barátjával. Az első pohár bor elfogyasztása után kimennek az erkélyre dohányozni. Pontosabban csak Lőrinc szív el egy cigarettát, ám Zsombor szolidáris vele, egyébként sem szeretne a szobában magára maradni.
A sűrű hóesést a ritkán szállingózó apró dara váltja, mintha jelezné, hogy másnapra véget ér a téli időjárás.
– Szokatlanul szótlan vagy. Mi történt? – kérdezi vendégét a házigazda.
Az erkélyen beszélgetés közben nem kell egymás szemébe nézniük. Mindketten a szemben lévő tízemeletes panel ablakaiban egymás után kigyúló fényeket figyelik.
– Szombat estére meghívott magához a főnököm vacsorára, a barátnőmmel együtt. Tudod, a nem létezővel. Hamarosan döntenie kell az új általános vezérigazgató-helyettes poszt betöltéséről és hárman vagyunk, akik szóba jöhetnek.
– Akkor ez egy casting?
– Valószínű.
– Csakhogy neked nincs barátnőd, ahogyan nekem sincs, pedig kölcsönadnám, ha lenne! – neveti el magát Lőrinc, bár abban több a keserűség, mint a vidámság. – No, menjünk be, mielőtt megfázunk.
Újra tölti a poharakat, majd koccintanak.
– Többet foglalkoztunk a karrierépítéssel, mint a magánéletünkkel. Lehet, hogy nem érte meg. Vagy megérte? Magam sem tudom. Az kétségtelen tény – és most csak magamról beszélek -, hogy így könnyebben boldogul az ember. Nem tartozunk felelősséggel senkiért sem, ha elbukunk, nem rántunk senkit magunkkal a bizonytalanságba. Ám ott az érem másik oldala. Telik az idő és észre sem vesszük, mint szűkülnek be lehetőségeink, mint veszítünk el jó pozíciókat a pártalálás terén. A végén mindössze azok közül választhatunk, akik rajtunk keresztül akarnak megfelelő anyagi és társadalmi pozícióhoz jutni. Vagy már túl vannak egy-két váláson. Én a magam részéről nem kérek belőlük.
Én se, vágná rá legszívesebben Zsombor is. Hűha! Erre nem is gondolt!
– Már azt sem tudom, hol lehetne ismerkedni, főleg most, a kijárási tilalom alatt, amikor az éttermek és a szórakozóhelyek is zárva tartanak. Kizárásos alapon marad az internet, melyen három nap alatt kizárt megfelelő leányzót találni.
– Attól függ, mennyi időre keresed?
– Egy napra, ha lehet!
– Lehet, de az egynapos barátnők nem állnák meg helyüket a főnököd vacsoráján.
– Legjobb lesz, ha lemondom.
– Vagy hazudsz, miért nem tudott elmenni veled!
– Búcsút inthetek a kinevezésemnek!
– Nono! Gondolkodjunk! Megvan! Nekem már eszembe is jutott valami! Illetve valaki! Mérei Mónika.
Meghökken Lőrinc. Meggondolatlanul kimondja Mónika nevét és többé már nem szívhatja vissza. Atyaisten! Mi lesz ebből?

4. Villámcsapás

Rendszerint hajnalban teríti rám áttetsző fátylát az álom. Ilyenkor szabad vagyok, azt teszem, ami jól esik, például együtt lubickolunk Márkkal a Balatonban, vagy biciklizünk a tóparton, lángost falatozunk a fabódénál. Egy biztos, kettőnkön kívül még álmomban sincs jelen senki más, mintha eleve elrendelés lenne összetartozásunk, s a közöttünk lévő szoros és megbonthatatlan kötelék kizárja, mi több, elriasztja a harmadik személyt, aki megzavarhatná idilli életünket.
Szép álom, kár, hogy semmi köze sincs a valósághoz. Hajnali ötkor felkelt Mama, nekem kell Márkot az óvodába vinnem, mert Papának kora reggel be kell mennie a volt munkahelyére, és sajnos, este elfelejtett szólni. Nekem még szükségem lenne vagy kétórai alvásra, de nem tehetem. Muszáj felkelnem, rendbe tenni magam, reggelit készíteni a kisfiamnak, időben felébreszteni, megmosdatni, megreggeliztetni, összekészíteni az óvodai holmiját és reggel hétkor elsétálni vele a munkahelyére. Márk annak nevezi az óvodát, elvégre kötelező neki odajárni, mint a felnőtteknek, csak ő ott nem dolgozik, hanem játszik és tanul. Útközben szorosan fogja a kezem, s elmondja nekem a tegnap tanult mondókát, még énekelni is akar, szerencsére odaérünk az óvodához. Több időt kellene vele töltenem, hasít belém a gondolat, felszínre hozva bennem a régóta szunnyadó lelkiismeret furdalásomat, amiért hagyom, hogy szüleim kivegyék kezemből sorsunk irányítását. Kisfiam boldogan fut a dadus nénihez, hogy büszkén dicsekedhessen: ma Anya hozott az óvodába. Szemem telefut könnyel.
Már nem megyek haza, az üres lakásba, inkább elindulok a munkahelyemre és kezdésig sétálgatok a belvárosban, kirakatokat nézegetek. Nincs rajtam smink, a sapka alatt kócos a frizurám. Ez lennék én, vagy az a nő, aki más napokon kínosan vigyáz jó megjelenésére? Nem tudom. Már magam sem tudom. Egyre jobban érzem zsigereimben, hogy ennek a tétlenkedéssel teli időszaknak hamarosan vége. Ez a langyos vízben való tapicskolás nem tarthat örökké, előbb, utóbb felszínre tör bennem a tettvágy, ismét tudatosan formálni sorsom, kitartóan küzdve kitűzött céljaim eléréséért. Tudom, hogy fontos a kitartás, nem szabad az első akadálynál feladni álmainkat. Érettségi után angol-francia szakra jelentkeztem az egyetemre, egy pont híján nem vettek fel, s ahelyett, hogy a következő évben újra próbálkoztam volna, kozmetikus lettem, hogy mielőbb saját lábamra állhassak, ne kelljen naponta Papa szentenciáját hallgatnom, miszerint rettenetesen szomorú, amiért az ő okos kislányáról kiderült, milyen buta.
A tegnapi hó elolvadása után az utca egyenetlenségeit kihasználva, hatalmas tócsákba gyűlik a víz, amit a csatorna már nem képes elnyelni. Figyelmetlenségemben belelépek az egyikbe, s mocskos, sáros víz felcsapódik a nadrágomra. Úgy nézek ki, mint aki sárban dagonyázott. Átöltözni nem tudok, nincs idő hazamenni. Mit szól a főnöknőm? Szerencsére csak nevet, jómaga is járt már hasonlóan, ezért tart benn az öltözőben egy váltóruhát, amit próbáljak fel, és ha nem túl nagy rám, nyugodtan vegyem fel. Vissza kell hajtanom a pantalló korcát, nehogy leessen rólam. Szerencsére a formaruha alatt nem látszik. Igyekszem öt perc alatt rendbe szedni a frizurámat, feltenni egy halvány sminket és mosolyt csalni az arcomra, mert a félmilliós öltönyöket nem lehet komor tekintettel eladni.
Az SMS értesítéseknek köszönhetően, a szokásosnál több vevő nyitja ránk az ajtót. Igazat adok Savószeműnek, ebben a tempóban valóban két nap alatt elkelnek a leértékelt áruink. Ahogyan fogynak, helyükre az új kollekció darabjai kerülnek, melyekből szép számmal vásárolnak ügyfeleink, hogy megspórolják a leértékelés összegét, amely egyes daraboknál az én havi járandóságomnál is magasabb.
Kötelező körbeugrálni a kedves vevőt, ajánlani neki öltönyhöz illő inget, nyakkendőt, zoknit, még az a jó, hogy fehérneműt nem tartunk. Éppen egy alacsony, kövér gyártulajdonos körül tüsténkedek, akinek szűk valamennyi leértékelés alatt álló ruhanemű. Elképzelem, amint egymás után beadogatom neki a próbafülkébe a gatyákat, melyek közül egyik sem jó rá. Óhatatlanul is elnevetem magam, mire méregbe gurul:
– Maga itt jól szórakozik a kínomon, ahelyett, hogy keresne nekem megfelelő árut! – rikoltja magas hangon, mire az üzletben tartózkodók mindegyike felkapja fejét.
Főnöknőm a helyiség másik végéből azonnal elindul felénk.
– Bocsásson meg, uram, kicsit zavarban vagyok. Kínomban nevetek. Nem tudom, ajánlhatom-e önnek a legújabb kollekciónkat? Abból még nem adtunk el egyetlen darabot sem, öné lehet az első öltöny.
Felcsillan a kövér ember szemében a mohóság:
– Azonnal hozza, kislány! – legyint a fenekemre, ami nem kerüli el az éppen odaérő főnöknőm figyelmét.
– Baj van, uram? – kérdi mosolyogva, szikrázó szemmel.
– Nincs, nincs semmi, csak beszélgettünk – mentegetőzik megjuhászodva kedves vevőm. – Kapok egy öltönyt az új kollekciójukból – teszi hozzá magyarázatként, miközben hosszan bámul utánam, amint szinte szaladok a raktárba.
Két különböző anyagú és szabású öltönnyel térek vissza, melyekhez azonnal hozok ingeket, nyakkendőket és zoknikat is. További háromnegyed órát töltök kedves vevőmmel, aki kedvességemet meghálálandó, mindent megvesz, amit csak ajánlok neki. A pénztárban kifizet a kártyájáról egymillió-hatszázezret, s mielőtt a gondosan becsomagolt szerzeményeivel elsietne, kapok tőle egy ezres borravalót.
– Ügyes vagy, Mónika! – jegyzi meg a főnöknő.
Mégsem mondhatom, hogy kozmetikusként gyakran találkozom ehhez a férfihez hasonló szemléletű nőszemélyekkel, akiknek kezelése egyszerű: a hiúságukra kell hatni.
Délután ötre elfáradok. Rám szól a főnöknőm, menjek ki rágyújtani, amikor belép az üzletbe Savószemű, egy igencsak jóképű, magas fiatalember társaságában. Felgyorsulnak az események. Ragaszkodik ahhoz, hogy kiszolgáljam a barátját, akit bemutat, s aki egész idő alatt úgy méreget, mint lókupec a versenylovat. Hosszas próbálgatás után a fiatalember megvesz egy nem leértékelt öltönyt. A pénztárban már a főnöknőnek fizetnek, én meg elmegyek rágyújtani.
Az első szippantás után megjelenik Savószemű.
– Igyekezz Mónika! Szeretne megismerkedni veled a barátom. Az üzlet előtt leszünk, a zárást sem kell megvárnod, jöhetsz velünk!
Villámcsapásként ér Savószemű bejelentése. Az a jóképű fiatalember szeretne velem megismerkedni!