Én és a barátnőm

Összes megtekintés: 230 

-Fogalmam sincs, hogy vagyok Petivel. Nem tudom már lemondani, ezért azt gondoltam, hogy menjünk el mi ketten a lefoglalt wellnessre – mondja a legjobb barátnőm a telefonba.

-Jó! – vágom rá azonnal, mint az eltelt harmincöt év alatt bármikor, ha felvetett valamit. Anélkül, hogy átgondolnám. Anélkül, hogy akármit kérdeznék. Anélkül, hogy a párommal vagy gyerekeimmel megbeszélném…

-Rendben. Odaszólok még, hogy két ágyast adjanak a franciaágyas helyett. Érted megyek.

És leteszi a telefont.

Akkor azonnal száz kérdés és nehézség jut eszembe…de nincs visszaút, ha igent mondtam, akkor viselni kell a következményeket.

Párom pozitívan fogadja. Úgy látszik nemcsak elméleti a „csinálhatunk külön programot is” kitételünk. Nagy kamaszaim sem támasztanak nehézséget…sőt. Így kezdhetem is a csomagolást.

Elindulunk ketten, mint réges-régen. Például amikor megismerkedésünk után nem sokkal focimeccsre hurcolt el. Persze nem holmi átlagos sportrajongók közé, hanem egyenesen a „B” középbe, az ultrák közé. A keménymagba.

Akkor még azt sem tudtam, mi lehet a szöglet, ki leselkedik és miért… sőt néha az is gondot okozott, melyik irányba kell nézni. De hűségesen szotyiztam és álltam mellette az ordítozó, éneklő, bírót szidó, káromkodó tömegben.

-Talán tetszik neki valamelyik focista vagy szurkoló?!- morfondíroztam.

Sok idő múlva hittem el igazán – amikor már sportújságíró is volt – hogy ő tényleg szereti a focit.

Jól telt az odavezető út. Végig röhögcséltünk azzal a megosztó, irritáló röhögéssel, ami miatt majdnem meglincseltek minket egyszer egy moziban. Felidézzük gyorsan ezt is. Talán a Meztelenek és bolondok című film volt, de az biztos, hogy a legelején az egyik szereplő – sosem tudtuk meg fő- vagy mellékszereplő volt, illetve miről szólhatott a film – fejére húzott egy hálót, amiben két narancs is volt, melyeket a szemeire illesztve így szólt:

„-Én vagyok a mumus”.

Mi összenéztünk hüledezve és annyira elkezdtünk nevetni, hogy a film hátra lévő másfél óráját rángatózó röhögéssel töltöttük, időnként két öklünket narancsként a szemüregünkbe dugva, „Én vagyok a mumus!” kiáltásokat hallatva. Ki érti, hogy egy idő múlva miért unták meg ezt a mozilátogatók?!

A parkolással akad némi probléma, így megkért, hogy menjek előre, kérjem el a kulcsot. Bőröndömet görgetve, részinformációk birtokában kicsit kelletlenül indultam a recepcióhoz. Pedig nem is sejtettem, hogy úgy fognak rám köszönni, hogy:

-Zdrasztvujtye!

Láttam én már útközben, hogy sok erre felé a külföldi turista. Igazából még egy ősz hajú japánt is kiszúrtam a tömegben. Mondtam is a barátnőmnek, hogy olyan kortalannak tűnnek számomra, hogy azt hittem nem is őszülnek. De arra azért nem számítottam, hogy orosz ajkú lesz a portaszolgálat…összeszedtem minimális orosz tudásom:

-Zdrasztvujtye . Komnata…kulcs – mondtam jó hangosan – magyar szokás szerint hangerővel pótolva a nyelvi tudást – hogy szobakulcsot szeretném.

-Podojet li lyuks dlja novobracsnyyk?

Nem teljesen értem, de van önkritikája, hogy lyuknak hívja a szobát…megkönnyebbülve vágom rá:

-Da. Harasó. Ócseny harasó…

Közben megérkezett a barátnőm is és indulunk az elcserélt szoba felé. Felérve látjuk ám magyarul, angolul és oroszul: Nászutas Lakosztály…

Ordítva, röhögve, gurulva indulunk vissza a recepcióra – mielőtt szárnyra kel a mende-monda a nászutas lakosztályt elfoglaló leszbikus orosz párról, akinek egyik tagja csak töri az oroszt …

(Persze utólag kiderül, hogy magyar volt a recepciós és nem győzött elnézést kérni. Valamiért orosznak nézett… azóta se mertem azt a virágos felsőt, azzal a napszemüveggel és szalmakalappal együtt felvenni…)

“Én és a barátnőm” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam írásod. Van az a korszak, amikor a lányok mindenen “vihognak”, de idővel elmúlik. Az ilyen és ehhez hasonló félreértések viszont örökké emlékezetesek maradnak.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!