SZEZONVÉG 2.

Összes megtekintés: 26 

SZEZONVÉG
(részlet)
2. rész

Kedves Ágnes! írta, levele valóban sokat késett, de éreztem, tudtam, hogy jönnie kell, és mondhatom nagy most az örömöm, hogy itt fekszik előttem az asztalon és annyit olvashatom, amennyit csak tetszik. Nem bontottam fel azonnal. Előbb csak nézegettem, forgattam a kezemben. Megnéztem gondosan le van e ragasztva, milyen a címzés, hogy kunkorodnak gömbölyödnek betűi, hogy van ráragasztva a bélyeg, szóval nézegettem, vizsgálgattam, mint egy leányt, akinek udvarolni készülök. Minden a kedvemre volt, a forma és tartalom egyaránt. Sokáig váratott magára ez a levél, és most igen nagy az értéke. A közöttünk levő távolságot valóban jól megmérték, de azt hiszem ez nem gond. A távolságok ma már nem számítanak. Ami a találkozásunkat illeti, egyszerű megoldani nekem megfelel a vázolt terv, viszont magam is helyeslem, hogy előbb váltsunk egy-két levelet. Levele után ítélve Ön gondtalan, problémáktól mentes, kiegyensúlyozott életet él, hogy úgy mondjam, az élet napos oldalán jár. Örülök ennek, és kicsit irigylem is érte. Főleg a munkáját, amely leköti, kielégíti. Én mindezt nem mondhatom el magamról. A munkám nem köt le, és sajnos nem is igen érdekel. Nem akarom részletezni, több éve csinálom rövid idő alatt tökéletesen beletanultam. Rutinmunka. Semmi új, semmi gondolat, száz év múlva ugyanígy fogják csinálni. Szóval az időm nagyobb részét azzal töltöm, hogy ülök az asztalomnál, várom a műszak végét, és ezt a tétlenséget nagyon nem szeretem. Hogy mégis csináljak valamit, másodállásban bukott tanulókat oktatok egy műszaki tanintézetnél. Az irodalom műveléséről szívesebben beszélnék élőszóban. Hogy jellememről is írjak néhány szót, elsősorban talán az érzékenységet említeném, erősen befolyásolnak a körülöttem zajló események. Igénylem az erős kötődést, ha ezt érzem, akkor igen értékes tulajdonságok kerekednek felül bennem. Ha nem, csak egy kellemetlen ellenzék vagyok. Ezzel be is fejezem önmagam értékelését, kérem, egyelőre, érje be ennyivel.
Kézcsókkal, Kovács Zoltán.

A fogalmazáson, itt-ott még javítgatott, és amikor összeállt a végleges szöveg, újra leírta, borítékba tette és leragasztotta. Éjfél is elmúlt mire ágyba került, mégis nehezen tudott elaludni. Különféle szituációkat képzelt el kettejükkel kapcsolatban, de a végleges kép, csak nem akart összeállni. Ezután, menetrendszerűen jöttek mentek a levelek, minden hétre jutott egy. Általában hét végén szoktak megjönni. Ágnes szépen, okosan írt, de inkább általánosságokat, mintsem konkrét dolgokat magáról. Négy levelet váltottak mire megérlelődött a találkozás végleges időpontja és helye. Zoltán tehát erre a találkozóra igyekezett, illetve már egyáltalán nem igyekezett, inkább az időt sürgette, mivel már bent járt pesten és a megbeszélt időpontig még több mint fél óra volt hátra. Nagyon gyér volt a forgalom. Vasárnap, fél tizenkettő. A körút szinte kihalt autót alig látni. A Rákóczi tér közelében egy árnyékos helyen félreállt, kinyitotta a kocsi járdafelöli ajtóit, had járja át a hűvös levegő. A téren pár ember üldögélt a padokon. A vásárcsarnok előtt két fiatal lány strihhelt, sehol semmi mozgás. Volt benne egy kis drukk. Bár úgy érezte, hogy egy nagyon régi kedves ismerősével fog találkozni, mégis valami idegen nyugtalanság harapódzott el benne. Tizenkettő előtt öt perccel elindult. Pontosan tizenkettő volt, amikor begördült a Corvin előtti parkolóba.
Ahogy állt be, látta, hogy a téren többen is ücsörögnek a padokon. Futólag végignézett rajtuk, és az egyik padon, kissé túl élénk ruhában egy napszemüveges, szőke hajú nő ült egyedül. Csak egy pillanatra látta a kanyarodó kocsiból, arcát szinte egyáltalán, de megérezte, hogy ő az. Ágnes. Furcsa lehangoló érzés kerítette hatalmába. Nem tudta volna megindokolni, hogy miért hisz az arcát nem is látta, de úgy érezte, nem az várja őt, akire ő vár. Mindez a pillanat tört rész alatt futott át agyán, érzékszervein, hisz még csak nem is lassított, úgy haladt tovább és állt be az üres parkolóba, ám a negatív benyomás beléfészkelte magát. Leállította a kocsit és kiszállt. Forró volt a tér, sehol semmi árnyék, a környező beton és aszfaltburkolat szinte izzott. Tétován nézelődött, mint aki cél nélkül épp csak kiszáll járni egyet. Lopva azért szemmel tartotta a padon ülőket, de ott nem mozdult senki. Megnézte óráját, tizenkettő nulla kettőt mutatott. Az élénkruhás szőke, abban a pillanatban állt fel, amikor az órájáról ismét a padok felé sandított. Lassan, de félreérthetetlenül feléje tartott. Haja, vörösesszőke, friss, legfeljebb egy napos frizurával, szemén divatos napszemüveg, ruhája rövid ujjú, sárgás, vöröses, levélmintákkal tarkított rövid ruha, melyhez egy szárában bő, barna nadrágot viselt. Cipője alig látszott ki a hosszú nadrág alól. Mozdulatai, ahogy közeledett, tétovák, határozatlanok voltak. Bátortalanul mosolygott, mintha kérni szeretne valamit. Mikor már csak pár méterre volt, Zoltán elé ment és bemutatkozott. Valóban, ő volt, Csikós Ágnes. Nézték egymást, és mindketten kissé zavartan mosolyogtak. A lány szólalt meg előbb.
– Maga mindig ilyen pontos? Kérdezte.
– Szeretek az lenni, bár van, hogy ez nem mindig sikerül. Most sikerült. Mosolyodott el, megtalálva igazi mosolyát és énjét. A drukk teljesen kiszállt belőle.
– Ha javasolhatom, üljünk be valahová jó? A lány beleegyezett.
Zoltán magához vette, karjára akasztotta zakóját, bezárta a kocsit, és elindultak. A forgalom irányító lámpák vakon, unottan bámulták őket a körút és Rákóczi út kereszteződésben.
– No, most kinek van elsőbbsége? Szellemeskedett Ágnes.
– Az erősebbnek, és minthogy rajtunk kívül nincs más közlekedő, mi vagyunk az erősebbek, válaszolt Zoltán. A Metropol teraszán ültek le. Ágnes árnyékba, Zoltán úgy, hogy érje a nap. Sört kértek. A sör friss volt, nem túl hideg, úgyhogy nagyon kellemes volt kortyolgatni.
– Magának nincs melege? Indított Ágnes.
– Éppen nem fázom.
– Csak azért kérdem, hogy a napra ült.
– Tudja, én nagyon szeretem a napot. Annyira, hogy sokszor arra gondolok, valahol az egyenlítő körül kellene élnem. Nem emlékszem, hogy valaha is terhemre lett volna a nap, hogy valaha is elbújtam volna előle, bármily forrón sütött is. Olyan vagyok, mint egy akkumulátor. Ilyenkor nyáron feltöltődöm, tele szívom magam energiával, amit aztán télen elfogyasztok, és bizony nagyon legyengülök, ha későn jön a tavasz. Ágnes mosolygott, cigarettát vett elő, Zoltán tüzet adott, és ő maga is rágyújtott. Fújták a füstöt, beszélgettek.
Zoltán úgy látta Ágnes is magára talált. Többnyire ő beszélt. Zoltán kényelmesen elterpeszkedett a székben, élvezte a napsütést, a söröspohár hűvös tapintását, és figyelte a lányt, aki testvéreiről beszélt, hogy hol élnek mi a foglalkozásuk. Szeretettel beszélt róluk, bár nem mondta, de érződött, hogy nagyon szereti, és ritkán látja őket. Később, apját vette számon.
– Nem kedveltük egymást az apámmal, mondta, közben levette és az asztalra tette napszemüvegét. Ide oda tologatta az asztal lapján, úgy beszélt. Csak néha nézett fel, szemei kissé beesettek, apró ráncokkal szegettek voltak. Tekintetében, fáradtság, és furcsa, félénk, de makacs akarat csillogott.
– Azt akarta az apám, hogy menjek férjhez, és éljek a családomnak. Nem szívelte, hogy a lánya egyetemista. Nem is támogatott. Most, hogy már nem él, gyakran arra gondolok, talán jobban meg kellett volna hallgatnom az érveit, talán neki volt igaza. Kérdően nézett Zoltánra.
– Ugyan Ágnes, szólalt meg Zoltán, aki elment, azzal már nem érdemes vitákat folytatni. Egyébként is, nehéz eldönteni kinek mikor van igaza, az élet nem fekete vagy fehér, nemcsak jó, és nemcsak rossz dolgokból tevődik össze. Bármilyen kérdésben, mindkét oldalon számtalan érvet lehet felsorakoztatni, egy azonban bizonyos, az apa nem tudhat gyermeke fejével gondolkodni, sem helyette élni, és ha a gyermek erősen érzi, hogy igenis neki ezt, vagy azt kell tenni, akkor minden lehetőséget ragadjon meg, és tegye. Nincs annál rosszabb, mint azt csinálni, amit mások akarnak, és amihez nekünk semmi kedvünk. Pedig sajnos sokan vannak ilyenek. Munkájuk nyűg, energiájuk elpazarolt, ők maguk kedvtelen, keserű emberek. És maga Ágnes, véghez is vitte, amibe belefogott, ez pedig már eleve eldöntötte a vitát. Úgyhogy legyen büszke erre, és ne tépelődjön elmúlt miérteken. Egyébként, egyik levelében arról írt, hogy leköti és kielégíti a munkája.
– Ez így is van.
– Nos, ha így van, akkor fel sem merülhet a kérdés, hogy kinek volt igaza nem?
– Igen, persze, csak tudja, előbb a sok tanulás, a véget nem érő vizsgaidőszakok, közben anyagi gondok, hol egy pulóver, hol egy pár cipő, szoknya, valami mindig kellett. Utóbb pedig a munkahely, lakás, bútor, szóval hol ez, hol az, és közben elrohan az élet. Sokszor arra gondolok, igaza volt apámnak. Nem boldogít a hosszú éveken, sok-sok átvirrasztott éjszaka árán megszerzett tudás. A steril környezetben végzett, de mások által meghatározott irányú munka. A kiporszívózott, különc csecsebecsékkel telerakosgatott drága kalitka, ami a lakásom, és amit majd harminc év múlva tudok kifizetni. Ha néha hazautazom, találkozom gyermekkori pajtásaimmal, osztálytársaimmal, bizony, irigylem valamennyit. Igaz, rosszabbul öltöznek, a nehéz munkától durvább a kezük, darabos a beszédük, de őszinték, nem mesterkéltek, nem kiábrándultak, örömeik tiszták, természetesek és mindnyájuk körül egy két gyerek. Zoltán, megfogta a lány asztalon nyugvó kezét.
– Bizonyára fáradt Ágnes, esetleg rossz napja van. Ne beszéljünk most erről jó?
A lány bólintott és hagyta, hogy Zoltán simogassa a kezét.
– Hogy utazott?
– Vonattal jöttem, tízkor érkeztem, és azóta csak lődörgök, vártam magára, és valóban fáradt vagyok, de azért örülök, hogy találkoztunk. És maga? Kocsival biztos kényelmesebb.
– Igen, kényelmesebb, nekem nagyszerű utam volt. Tudja, nagyon szeretem ezt az időt, a vénasszonyok nyarát. Felénk így hívják, ez a kedvenc évszakom és ez a mostani, igencsak hibátlan. Ilyenkor, minden csendes, nyugodt. Mosolyog a világ. Csitulnak a tülekedések, az akarások, a világ, a természet, nem nyüzsög nem képmutató már, se ereje se szüksége nincs rá. Bölcsen, szelíd nyugalommal fogadja, tűri, ahogy rátelepszik az október, és elveszi mindenét. Ez engem olyan csodálattal tölt el, amihez hasonlót, más évszakban soha nem érzek. Próbáljunk mi is így viselkedni. Élvezzük, ami szép, és ne gondoljunk azzal, ami kellemetlen. A lány bágyadtan mosolygott.
– Mindig ilyen bizakodó?
– Sajnos nem, és ha már megtörte a varázst, akkor hadd kérdezzem meg, van-e már szállása?
– Tulajdonképpen nincs, bár vannak rokonaim Pesten, de még nem döntöttem el, hogy hozzájuk megyek-e. Úgy gondoltam, előbb magával beszélem meg, hogy maga, hogy gondolja? Hirtelen elpirult, és beleivott a sörébe.
– Nekem az a véleményem, mondta Zoltán, vegyünk ki egy szobát valamelyik szállodában. Biztosíthatom, tette hozzá, semmi olyan nem fog történni, amit maga nem akar. Ágnes beleegyezett. Rögtön helyben, a Metropolban, próbálkoztak, de nem volt üres szoba.

Szólj hozzá!