SZEZONVÉG 3. befejező rész

SZEZONVÉG
(részlet)
3. rész

A Szabadság szállodában sem volt szerencséjük. Végül a Hotel Pallacban sikerrel jártak. Zoltán a recepciónál elrendezte, amit kellett, amire a recepciós átadta a szobakulcsot. A lift előtt sokan várakoztak. Nem álltak be közéjük, hanem gyalog vágtak neki a másodiknak. A lépcsőház szűk volt, így Zoltán maga elé engedte Ágnest. Ahogy ment mögötte, elnézte rövid ruháját, amit a fényképen nadrág nélkül viselt, arra gondolt, de jó lenne most is így látni. Kellemes borzongás fogta el. A szobába érve kissé bátortalanul magához ölelte, de a lány pajzánul kibontakozott, és bement a fürdőszobába. Hallotta amint magára zárja az ajtót. Ő, beakasztotta zakóját a szekrénybe, és szétnézett a szobában. Öreg bútorokkal berendezett, barátságtalan helyiség volt. A parkettán kopott szőnyeg, a falakon málló, igénytelen tapéta. Közben a fürdőszobában, harsány zubogással ömlött a víz a kádba. Ágnes táskáját, amit a szoba közepén hagyott, a szekrény mellé tette, az ablakon kissé elhúzta a sötétítőfüggönyt, és kinézett. Szűk, négyszögletes udvarra látott. Résnyire kinyitotta az ablakot, aztán a szoba közepén levő kettes ágyhoz ment. Egy darabig nézegette, majd levetette a cipőjét, és ruhástól végigheveredett rajta. A fürdőszobából már nem hallatszott az erős csobogás, csupán apró loccsanások, amit Ágnes lubickolása kavarhatott. Később az is abbamaradt, és a lefolyó víz surrogása volt halható. Aztán kattant a zár. Ágnes mosolyogva, a víztől kissé kipirultan jelent meg az ajtóban. Nadrágját a kezében tartotta, majd ráakasztotta az egyik szék karfájára. Csak a rövid ruha volt rajta, mint a fényképen. Zoltán érdeklődve nézte. A ruha olyan rövid volt, hogy a lány barnára sült lábszárai szinte combtőig kilátszottak. Valamit beszélt a vízről, de Zoltán nem igazán értette. Míg beszélt a táskájához ment és lehajolt, valamit keresett benne. Zoltán növekvő izgalommal figyelte, de a lány oly ügyesen forgolódott, hogy semmit sem látott legalább is abból, amit szeretett volna. Ágnes egy darabig keresgélt még a táskában, aztán felállt és odajött az ágyhoz. A mozdulattól, ahogy leült, ruhája felcsúszott és combjai közül előbukkant kissé áttetsző, feszes fehér bugyija. Lázasan, féktelenül szeretkeztek. Ágnes csillapíthatatlan volt. Csak sokára ült el benne a vágy. Később arra ébredt, hogy esik az eső. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, hallgatta amint a vízcseppek kitartóan verik az ablaküveget. Kis idő eltelte után felkelt, becsukta az ablakot, félrehúzta a függönyt, és lenézett az udvarra. Elnézte amint az esőcseppek sebesen zuhannak alá és hólyagokat verve csapódnak egymásra az udvar betonján. Gyermekkorában nagymamája arra tanította, ha hólyagosan esik, nem tart sokáig. Bement a fürdőszobába, és csendben letusolt. Mire kijött, Ágnes még mindig aludt. Öltözés közbe elnézte, ahogy a lány ernyedten fekszik az ágyon. Alig volt rajta valami a takaróból. Bőre, és egész lénye laza, ernyedt volt, egyáltalán nem tűnt szépnek ebben a helyzetben. Vajon hány éves lehet gondolta, biztos idősebb, mint én, talán több évvel is. Érdekes, a koráról soha nem írt, és neki sem jutott eszébe erről érdeklődni, meg aztán nem is találta volna illendőnek. A lány, mintha érezte volna, hogy nézik, kinyitotta a szemét. Magára húzta a takarót és cigarettát kért. Mohó, nagy slukkokkal szívta, aztán ő is felkelt. Hosszasan pepecselve tette rendbe magát. Késő délután volt mire kiléptek a szálloda ajtaján. Az utcák már ki voltak világítva. Az eső elállt. Az aszfalton maradt tócsák csillogva tükrözték a koraesti város tiszta fényeit. Ráérősen sétáltak. Nézegették a kirakatokat, a járókelőket, és élvezték az eső utáni kellemesen hűs tiszta levegőt. A Mátyáspincébe mentek vacsorázni. Bár korán volt még, az étterem helységei mégis tömöttek. Nehezen találtak üres asztalt. Végül sikerült egy kellemes sarokban letelepedniük. Mindketten jó étvággyal vacsoráztak, a vacsorához száraz vörös bort ittak. A teremben halk cigányzene szólt. A zenészek igen visszafogottan, diszkréten játszottak. Jelenlétük alig volt észrevehető.
– Egyik leveledben azt írod, hogy nagyon szereted a zenét, nézett Zoltán Ágnesre, ezt a fajta zenét is?
– Igen, azt hiszem mindenfajta zenét szeretek válaszolt a lány, hangulat kérdése, hogy mikor melyiket jobban.
– És te?
– Magam is így vagyok vele. Nekem is a hangulatom határozza meg, hogy mikor mit hallgatok szívesebben. Bár van úgy is, hogy épp a zene határozza meg a hangulatom. Most például ez a zene. Nagyon kedvelem a magyar, vagy a cigányzenét, a nótákat. Ezek a dallamok szinte az életünk, történelmünk. Úgy gondolom, egy magyar ember éljen bárhol, foglalkozzék bármivel, bizonyos kor fölött, ha meghalja Dankó, vagy Sárdi, nótáit, bizony megrezzen a lelke. A nóta visszahozza, ami elmúlt. Emlékezni, merengeni, vagy éppen mulatozni késztet. Ez a zene mi magunk vagyunk. Számtalan mélyen nyugvó emléket, érzést, fájdalmat, indulatot és örömöt szabadít fel. Életünket, reményeinket, akarásainkat, és kudarcainkat jeleníti meg. Csak hallgatni kell. Mindenkinek azt mondja, adja, amit hallani, kapni szeretne. Össze koccintották, és kiitták poharaikat, majd újra töltöttek. Koccintottak, és újra ittak. Tudatosan, aprókat kortyolgatva élvezték a bor hűvös, fanyar ízét. Beszélgettek, mosolyogtak egymásra. Jól érezték magukat.
– Mond, neked van valakid, úgy értem udvarolsz valakinek? Kérdezte a lány.
– Zoltánt megdöbbentette a profán kérdés, megpróbálta tréfával elütni.
– Igen, egy férfi, míg él udvarol, és én férfi vagyok, vagy nem?
– Ne lég közönséges, én komolyan kérdeztem, perelt, kissé furcsa éllel a hangjában Ágnes. Zoltán érezte, a szép estének vége. Bár nem emelte meg a hangját, azért másként csengett, mint pár perccel ezelőtt.
– Ha komolyan kérded, hát komolyan válaszolok. Igen, van valakim, nem is egy, több valakim is van. Ha akarod, összeszámolhatom, hányan vannak, de aki számítana, olyan valakim nincs, hiszen akkor most nem lennék itt. És olyan valakim sincs, aki egy kellemes hangulatot ilyen kérdéssel rontana el, tette még hozzá.
– Ne haragudj, nem tudhattam, hogy ilyen érzékeny vagy mentegetődzött Ágnes, inkább igyunk. Ittak. De a bor íze, a zene varázsa elveszett. Hiába próbálkoztak új, meg újabb témákkal többé nem találták meg az összhangot. Nyűg lett a körülöttük ülők lármája, kellemetlen a teremben lengő dohányfüst, úgyhogy fizettek, és elmentek. Nem volt még késő, az utcákon sokan sétáltak, egyesek sietve, mások összebújva, megint mások andalogva céltalanul. Ők, alig szóltak egymáshoz mindketten gondolataikkal voltak elfoglalva, így értek a szállodához. Ahogy elhaladtak, a szálloda étterme előtt, Ágnes megkívánt egy konyakot.
– De ne menjünk be kérte, inkább hozasd föl.
Zoltán megbeszélte a pincérrel. Alighogy fölértek, a pincér már meg is hozta a kétszer egy deci konyakot, és a négy sört, amit Zoltán rendelt. Ágnes hallgatagon iszogatott, aztán minden átmenet nélkül vetkőzni kezdett. Ismét, nagy volt közöttük az egyetértés.
– Egész nap ez volt a legjobb, pihegte Ágnes, aztán elaludt.
Zoltán magára maradt a konyakkal, és a négy sörrel. Az állólámpa gyér fénye sárgán világította be a barátságtalan szobát. A bútorok idegenül meredtek rá, amint ott állt alsónadrágban a szoba közepén. Magához vette a söröket, odavitte az éjjeli szekrényhez, egyiket meghúzta, aztán lekuporodott az ágy szélére. Nem ízlett a sör. Ágnes mélyen aludt. Ő felkelt az ágy széléről, rágyújtott, és újra ivott a sörből. Elnézte a barátságtalan bútorokat, az üres, és félig ürült poharakat, az összekuszált ágyat, melynek egyik végében Ágnes összegömbölyödve aludt. Nagyon egyedül érezte magát. Nem értette mit keres itt és nem akarta elhinni, hogy ez a lány írta neki azokat a kedves, szépen szóló leveleket, amelyek hónapokon át erővel bizakodással töltötték el. Telve voltak lelkesedéssel, erős akarással és, hogy elragadták őt is. Hogy vágyott alkotójuk után, aki most itt van itt, egy karnyújtásnyira tőle, és alszik. Az okosnak, erősnek, képzelt diplomás lány, akit magában mindenki fölé helyezett, lám elesettebb, gyengébb, kiábrándultabb valamennyi ismerősénél. Már az összes italt megitta, de egyre józanabb lett. Nagyon távol érezte magát mindenkitől, de leginkább ettől a lánytól, aki az ágyban szuszogott.
Mindketten korán ébredtek Nemigen beszélgettek, leginkább csak nagyon udvarias légy szíves, köszönöm és kérlekszépenek hangzottak el. Míg Ágnes szépítgette magát, Zoltán az ablaknál állt. Ő már elkészült, és arra gondolt hiába van ma is szép napos idő, hazafelé már nem lesz kellemes az útja. Otthagyta az ablakot, és figyelte Ágnest, ahogy készülődött. Nem mentek reggelizni. Egyikük sem kívánta a reggelit. Vagy inkább azt nem, hogy együtt üljenek egy asztalnál, ahol minden bizonnyal beszélniük kellene egymással, de azt egyikük sem tudta elképzelni, hogy miről és mit beszéljenek. Ágnes valami krémet szeretett volna vásárolni a Petőfi utcai drogériában, Zoltán pedig mielőbb menni szeretett volna, de természetesen elkísérte lányt. Gyorsan megtalálták a drogériát, bár kicsit várni kellett a nyitásra, mert még nem volt kilenc óra. A nyitást követően szinte alig voltak az üzletben. Ágnes megvásárolta a krémet, és indultak visszafelé. A kis körúton bementek egy antikváriumba nézelődni. Utána, mivel Ágnes lábát szorította a cipő, a múzeumkertben leültek egy padra. Szótlanul ücsörögtek egymás mellett. Ágnes úgy tervezte, hogy meglátogatja a rokonait és csak az esti vonatta utazik haza. Mivel a nap már éreztette melegét, Zoltán levetette zakóját és a pad támlájára akasztotta. Elnézte, ahogy a lány cipőjéből kibújva, fájós lábát dörzsölgeti, majd tekintete a járókelőkre, és a kertben röpdöső madarakra figyelt. Arra gondolt, hogy az ember képzeletében, lelkében, él egy vágyai alkotta kép, egy ideál, amire vágyik, és aminek sem küllemét sem belső tulajdonságait nem tudja megfogalmazni. Ahogy egy mosolyról, szemvillanásról, vagy arckifejezésről sem tudjuk mitől kedves az egyik, és mitől vagy miért nem a másik. Meglátni és megszeretni, vagy fordítva. De a miértre, valószínű nincs válasz. Az én képemet, amit vágyaim a lelkembe martak, talán soha nem fogom megtalálni, gondolta keserűen. Talán kár is keresnem. Újra, Ágnes fájós lábát masszírozó újait figyelte. Szerette volna megsimogatni, esetleg meg is puszilni azt a fájós lábat, hogy valamit enyhítsen a lány, és saját fájdalmán is. Mégsem így tett, hanem felállt, és,
– Mennem kell Ágnes, mondta. Délre haza kell érnem. A lány visszabújtatta lábát a cipőbe, aztán ő is felállt.
– Elkísérlek a kocsiig mondta, és lesütötte a szemét.
Lassan, andalogva mentek a Rákóczi úton, és közben talán maguk sem vették észre, megfogták egymás kezét. Nem szóltak egymáshoz, de mindketten úgy intézték, hogy minél később érjenek a kocsihoz. Megnéztek mindent, ami útjukba esett. A dübörgő forgalmat, a kirakatokat, a mozik képeit. Még a plakátokat is. De bármilyen lassan haladtak is, végül mégiscsak elérték a parkolót. Most tele volt autókkal, jövő menő emberekkel. Zoltán kinyitotta kocsija ajtaját, zakóját bedobta a hátsó ülésre, aztán szembefordult a lánnyal.
– Hát, nyújtotta mindkét kezét, mondani akart valamit búcsúzóul, aztán meggondolta, és nem szólt semmit. Csak álltak, szemben egymással a kavargó nyüzsgő tömegben, mosolyogva tartották egymás kezét, de szemük fátyolos volt, idegen, és szomorú.

VÉGE

Szólj hozzá!