ALMÁSSYNÉ 1. rész

ALMÁSSYNÉ
(részlet)

1. rész
Tünemény volt a tiszti szállón Almássyné. Ez ugyan nem csak nekem tűnt fel, de talán én voltam az, aki legjobban és legkitartóbban csodáltam őt. Az én szememben, ő volt a nő netovábbja. A szebbik nem mintaképe. A báj, a kellem, a tartás, szépség és tisztaság egy személyben. Folyton rendezett, makulátlan megjelenésével, szolid figyelmességével, és minden olyan tulajdonsággal, ami egy tüneményt jellemezhet, és tüneménnyé tehet. Magam a laktanyából épphogy kikerült, kiéhezett kiskatona voltam, akinek ugyan mindenki tetszett, aki szoknyát viselt, de vele szemben ez másként fogalmazódott meg bennem. Puszta megpillantása is élményt jelentett számomra. Jó napom volt, ha láthattam, és igyekeztem is, hogy minél gyakrabban láthassam. Az persze eszembe sem jutott, hogy a másik nemhez tartozóként, bármi közöm is lehessen hozzá. Csak a lényét imádtam. Messziről, és kitartóan. Megelégedtem, és örültem, hogy a nőtlen tiszti szálló legifjabb és legújabb lakójaként, vele egy épületben élhettem. A hivatal, amelyben a parancsnok gépkocsivezetőjeként teljesítettem szolgálatot, az épület földszintjét birtokolta. Portaszolgálat, parancsnoki és műveleti iroda, fogdakörlet, valamint két szolgálati háló tartozott hozzá. Az egyik hálót raktárként használtuk, a másikban a fogdaparancsnokkal osztoztunk. Az emeleten nőtlen tiszti szálló volt, ám nevével ellentétben csupán egy nőtlen, és három nős tiszt lakta családostól. Az egyik tiszt, Almássy őrnagy felesége volt a tünemény. Magam úgy cseppentem ide, hogy a Kiskunfélegyházi Gábor Áron laktanyában a híradó zászlóaljnál sorállományú gépkocsivezetőként teljesítettem szolgálatot. Egyik reggel, rögtön ébresztő után, az ügyeletes tiszt pattogva felsorakoztatta a század gépkocsivezetőit a körletfolyosón. Végigmért bennünket, majd harsány hangon megkérdezte:
– Melyiküknek van új, vagy újszerű gépkocsija?
– Jelen, léptem ki a sorból.
– Milyen gépkocsija van?
– Jelentem LO-1800-as Garant.
– Jó állapotú?
– Jelentem igen. Egy éves, 4000 kilométert futott.
Pihenj, mormolta elgondolkodva a tiszt.
– Ismeri a várost fiam, nézett rám, és barátságosra váltott a hangja.
– Igen, ismerem, füllentettem.
Hat hónapos újoncként, talán kétszer-háromszor voltam a városban, akkor is többedmagammal, úgyhogy fogalmam sem volt a városról.
– Helyes. Előáll a kocsijával, és kimegy a Kommendáns Hivatalba. Tudja, hol van?
– Tudom, csaptam össze a csizmám sarkát.
– Helyes. Most azonnal kimegy, és Szabó őrnagynál jelentkezik szolgálatra.
– Írnok, kiáltott emelt hangon.
– Roza tizedes jelentkezem. Szólalt meg mögötte az írnok, aki épp század-ügyeletes volt.
– Írja meg a menetlevelet, hozza le hozzám, majd lepecsételem és aláírom. Az egyes kapunál hagyja el a laktanyát. Intézte még hozzám, már ismét hivatalos hangon.
– Százados elvtárs jelentem, szólalt meg az írnok, a honvédnak M zárolt kocsija van, amivel csak gyakorlat esetén lehet kiállni.
– Azonnal megírja a menetlevelet, ripakodott rá az ügyeletes tiszt, hogy szabad vagy nem, azt most én döntöm el.
– Értettem, válaszolt az írnok, és intve nekem, befordult az irodába.
– Tudod, hogy ebből még baj lehet, nézett rám hidegen csillogó szemüvegén át, miután becsuktam az ajtót. Nem hívott se kopasznak, ahogy a többi újoncot hívta, se öregnek, ami a ragadványnevem volt.

A ragadványnév, úgy ragadt rám, hogy pár héttel ezelőtt a kimenőről késve, már takarodó után, a kerítésen át érkeztem vissza a laktanyába. Sikerült is mind a kerítésen, mind az ügyeletes tiszti épület előtt észrevétlenül bejutnom, de a század ügyeletes már jelentette a hiányomat, ennélfogva ahogy megjöttem azonnal vittek is a fogdába. A fogdaőrséget nem a mi zászlóaljunk adta, így sem az őrség, sem, az őrparancsnok nem ismert. Csupán azt tudták, hogy kerítésen át jöttem vissza a kimaradásról, és ez elismerést jelentett irányomban.
Ketten voltunk a fogdában. A másik fogdás, egy kiskatona, már bóbiskolt a priccsen, úgyhogy nem beszélgettünk. Lefeküdtem a részemre kijelölt kemény priccsre és próbáltam aludni. Reggel a szolgálatos őr kinyitotta a zárkát és ránk mordult.
– Ugrás fiúk, gyorsan felrántani a körletet, hadd ragyogjon átadásra.
Alacsony vékony srác volt az őr, láttam rajta, hogy nem szokott a parancsolgatáshoz.
– Csak nem gondolod, néztem rá, hogy öreg létemre követ fogok mosni?
– Ja, öreg vagy, kérdezte szinte röstelkedve a szolgálatos őr, akkor hagyd, majd a kopasz felmossa, intett a társam felé. Úgy is lett a fogdatársam mosta a követ, mi pedig leültünk az őrrel beszélgetni. Őrségváltáskor már úgy adtak át bennünket, hogy két fogdás, egy öreg, és egy kopasz. Két nap múlva a mi századunk adott őrséget. Átadáskor pedig nagy derültség közepette kiderült, hogy nem öreg, hanem kopasz vagyok én is. Ez idő óta mindenki öreg,-nek szólított a századnál.

– Ha a Tamasi százados reggel megjön és megtudja, hogy kiment az M-zárolt kocsija, nagyon zabos lesz. Aztán ne mond, hogy nem szóltam, villogtatta rám a szemüvegét. Közben kitöltötte a menetlevelet és együtt mentünk le az ügyeletes tiszthez pecsételtetni. A menetlevéllel sietősen a telephelyre mentem, nehogy valami közbejöjjön és lefújják az egészet. Beültem a kocsimba. A menetlevélen láttam, hogy a Kommendáns Hivatal címe Kossuth u. 20. Indítottam és elindultam ki a városba. A kapuszolgálatnál felmutattam a menetlevelet, mire a szolgálatos felnyitotta a sorompót és mehettem. Repestem az örömtől. Kint voltam a laktanyán kívül. Egyedül, kíséret nélkül. Arra és olyan tempóban hajthattam, ahogy nekem tetszett. Hajtottam is rendesen. Arra eszméltem, hogy a város másik szélén kifelé tartok a városból. Megfordultam. Egy-egy kerékpároson kívül forgalom alig volt a reggeli szürkületben. Lelassítottam az egyik kerékpáros mellett és letekerve az ablakot, megkérdeztem merre találom a Kossuth Lajos utcát. A megkérdezett leszállt a kerékpárról, mire magam is megálltam és kiszálltam a kocsiból. Középkorú, napbarnított arcú, hetyke kun ember volt a kerékpáros.
– Mennyire ismerős a városban, nézett rám apró szúrós szemével?
– Semennyire, vidéki vagyok.
– Hát akkor elég bajos, de megpróbáljuk. Innen háromutcányira, van egy nagy kereszteződés, az, az ötös főút. Ott jobbra fordul, majd a mozi után balra.
– Tudja hol a mozi?
– Nem, válaszoltam lehangoltan, és kezdtem aggódni, hogy nem érek oda időben. Talán már kerestetnek is.
– No, idefigyeljen, folytatta a kun. Egy, kettő, három, kezdte elgondolkodva számolni az újain. A negyedik utcán befordul balra, az a Kossuth utca, azt hiszem, bizonytalanodott el. Megköszöntem, visszaszálltam a kocsiba és elindultam. A harmadik utcánál megdöbbenve láttam a főútvonal előtti stop táblát, ahol idefele jövet sebességem csökkentése nélkül figyelmetlenül áthajtottam. Nagy szerencsémre senki nem közlekedett akkor a főútvonalon. Jobbra fordultam tehát, és számoltam az utcákat. A negyediknél balra fordultam és az egyik épület falán megpillantottam a Kossuth Lajos utca feliratú utcatáblát. Lassan haladva figyeltem a házszámokat. A húszas egy hosszú, sokablakos, tekintélyes saroképület volt. Mivel az épület nekem a forgalmi irány szerinti baloldalra esett, tovább mentem és az első utcánál megfordulva, beálltam az épület elé.
Nagydarab főtörzsőrmester lépett ki a kapun mikor kiszálltam. Odaléptem, tisztelegtem. – Főtörzsőrmester elvtárs, Kovács honvéd jelentkezem. A laktanyából jövök, a hír zászlóaljtól, és Szabó őrnagy elvtársat keresem.
Hanyagul fogadta a tisztelgésem és rám ripakodott.
– Hol a fenébe kódorgott ennyi ideig. Ennyi idő alatt gyalog is ideérhetett volna.
Magas szikár őrnagy lépett ki a kapun.
– Menjünk, mondta mogorván, mielőtt még tiszteleghettem volna. Az őrnagy a kocsiban is kimért, szótlan maradt.
– Itt forduljon jobbra, ott meg majd balra. Kanyarogtam, fordultam amerre utasított, közben szótlanul bámultuk a felénk rohanó utat és az egyhangú kunsági tájat. Vagy húsz kilométert autóztunk a várostól, mikor az út jobb oldali szélén árokba csúszott járművet, körülötte néhány ácsorgót láttunk.
– Ott, az árokba csúszott autónál álljon félre, hangzott az utasítás.
Félrehúzódtam és pár méterre a toporgó csoport előtt megálltam. Két sorállományú katona, egy főhadnagy, és két civil álldogált az árokba csúszott katonai 344-es Csepel teherautó körül.
Mintegy tíz-húsz méterrel távolabb, az út másik oldalán, egy civil, szintén Csepel teherautó állt. Kiszálltunk. A katonák és a főhadnagy feszesen tisztelegtek az őrnagynak. Az őrnagy lazán fogadta a tisztelgést majd kezet fogott a főhadnaggyal, aki jelentette, hogy a kiskőrösi szállító századhoz tartoznak, és az elmúlt éjszaka tíz gépkocsival menetoszlopban haladtak állomáshelyük felé, amikor az egyik gépkocsijuk árokba csúszott. Személyi sérülés nem történt, viszont az árokba csúszott gépkocsiban jelentős az anyagi kár. Amennyire lehetséges volt, körbejártuk a szerencsétlenül járt Csepelt. Látszott, hogy a jobb első kereke és lámpája kitört, a vezetőfülke pedig, ami az árok túlsó partjának dőlve feküdt, alaposan megnyomódott.
– Melyikük a gépkocsivezető? Fordult az őrnagy a katonákhoz.
– Kocsis honvéd jelentkezem, kapta össze a bokáját az egyik katona.
– Mi történt fiam, kérdezte az őrnagy barátságos nyugodt hangon.
– Jelentem a szembe jövő gépkocsi, mutatott a civil teherautóra, elvakított és nem láttam az utat.
– Nem volt semmiféle vakítás lépett elő az egyik civil. Csupán felvillantottam a reflektoromat, ugyanis a menetoszlopban több gépkocsi reflektorral közlekedett, ami végett nem láttam az utat. Azért villogtam, hogy vegyék le a reflektort. Ezek a kiskatonák gyakorlatlanok, nem igen tudják, mikor mit kell csinálni, és hamar elvesztik uralmukat a gépkocsi felett. Az őrnagy mindenkit meghallgatott jegyzetelt, majd a főhadnagyhoz fordulva utasította, hogy kérjen műszaki mentést az alakulatától. A civil gépkocsivezetőnek pedig miután felvette az adatait, azt adta tudtára, hogy a katonai rendészet vizsgálatának eredményét megküldik az illetékes polgári hatóságnak, akiktől majd megkapja a vizsgálat eredményét. Visszafelé menet már velem is közlékenyebb volt. Elmondta, hogy az előző gépkocsivezetője balesetet okozott. A vizsgálat lezárásáig bevonták a jogosítványát, ezért most ideiglenesen, előreláthatóan két hétig, én helyettesítem. Az lesz a feladatom, hogy a gépkocsival együtt, éjjel nappal rendelkezésére álljak. Beszámolási, jelentési kötelezettségem kizárólag ő felé van. Eltávozást, szabadságot tőle kérhetek. Tiszteletadást természetesen minden elöljárónak és feljebbvalónak teljesítenem kell, de parancsot rajta kívül senkitől nem fogadhatok el. Amennyiben erre kísérlet történik, azonnal jelentsem. Ameddig a hivatalban van, a hivatalt csupán az ő engedélyével hagyhatom el, amikor eltávozik a hivatalból, ezt egyébként tudni fogom, ugyanis mindenhová én viszem, mindenféle írásos engedély nélkül, a városon belül, oda megyek, és addig maradok, amíg nekem tetszik. Azzal a feltétellel, hogy bárhol tartózkodom is, a hivatal portásának tudomására kell hoznom, hogy bármikor elérhető legyek.
– De, mihelyt beérünk, mondta, Rusz főtörzsőrmestertől e vonatkozásba mindenről kimerítő tájékoztatást kap. Délután fél kettő volt mire visszaértünk a hivatalba. Megálltam a hivatal épülete előtt. Az őrnagy mielőtt kiszállt, szólt, hogy zárjam be a kocsit és jöjjek be az irodájába. Úgy tettem. Bezártam a kocsit, és beléptem a nagy kétszárnyas ajtón, amelyen az őrnagy is belépett az imént. Tágas előcsarnokba érkeztem. A bejárati ajtótól balra portaépület helyezkedett el, elhúzható ablakkal, a portától kissé távolabb egy nagy vasajtó, attól távolabb az előcsarnok jobb oldalán széles lépcső vezetett az emeletre, a lépcsőtől ballra, az előcsarnok végében volt még egy ajtó, ami mint később megtudtam, az udvarra vezetett. A portaépület ablaka mögött egy rendfokozat nélküli katona ült egy íróasztal mögött, mellette az a főtörzsőrmester, akivel reggel már találkoztam.
– Jöjjön be, intett felém félkörívet mutatva amint meglátott. Elhaladtam az ablak előtt és a portaépület másik oldalán levő ajtón beléptem.

“ALMÁSSYNÉ 1. rész” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!