19. Sokkhatás
Kellemetlen, ködös hajnalra ébredek. Kiröppen szememből az álom, pedig nem múlt el az előző napi fáradtságom. Felkelek, megnézem az édesdeden alvó Márkot, majd odaállok az ablak elé és kibámulok az üres utcára. Ilyen sivár, kihalt háborgó a lelkem is. Képtelen vagyok pozitív dolgokra koncentrálni. Egymás sarkát taposva tolongnak fejemben a megválaszolatlan kérdések. Miért nem hívott fel este Zsombor? Miért halasztotta el szülei tervezett meglátogatását? Vajon jó döntöttem, amikor vállaltam ezt az életre szóló színjátékot? Milyen érdeke fűződött Savószeműnek ahhoz, hogy összehozza ezt a házasságot?
Úgy érzem magam, mint aki tudatosan eladta magát modern rabszolgának, akire rákattintották aranyketrecének ajtaját, ahonnan soha többé nem tud kiszabadulni. Rádöbbenek, hogy ez tulajdonképpen a prostitúció egyik formája. Utálom magam érte! Baljós előérzetem azt súgja, baj lesz ebből, nem kevés. Ráadásul magammal rántom Márkot is, aki abszolút védtelen a világ sötét oldala ellen, bár én sem vagyok felvértezve, csak azt hiszem. Illetve hittem. Kiengedtem kezemből sorsom irányítását, ahelyett, hogy a magam erejéből boldogulnék, ahogyan teszik azt milliók, s nem más hátán akarnék kikapaszkodni a rettenetesen mélynek tartott szakadékból, amiről meglehet, hogy más megvilágításban pusztán egy csekély árok. Felfordul a gyomrom. Hánynom kell. A saját butaságom miatt!
Hogyan tudok ebből a lehetetlen helyzetből kikecmeregni?
Reggelinél nyűgösködik Márk, velünk akar jönni a vecsési házba. Türelmetlenül rászólok, hogy nem lehet. Elpityeredik. Az óvodába menet azzal tudom megvigasztalni, hogy szombaton együtt megyünk el függönyt venni a szobája ablakára.
Lőrincéket ott találjuk a házban, már nagyban dolgoznak. Mama küldött velünk több ételhordónyi ételt, melyeket fél éjszaka készített, hogy az ellátásukkal ne legyen gond, ha már önzetlenül segítenek nekünk.
Reggelizünk. A férfiak jóízűen falatoznak a konyha berendezésének dobozaira tálalt ennivalókból. Apáink felváltva ugratják egymást, a keresztapa pedig szó nélkül töltögeti nekik az italokat, nehogy kiszáradjon a torkuk. Egyedül Savószemű nézegeti az óráját, mintha randevúja lenne.
– Mindjárt kilenc óra és még mindig nem jelentkezett Zsombor – mondja nekem, amikor kérdőn ránézek.
Nem reagálok rá, összeszorítom a fogam, de a szívem dübörög, baj van, Mónika. Pityeg a mobilom, sms-t kaptam. Félre vonulok, megnézem. Biztosan Zsombor küldte. De nem. Ismeretlen számról érkezett egy szó: Tagadjon!
Mit tagadjak?! Ki küldte az üzenetet? És miért? Márpedig én többé semmit senki előtt nem tagadok el, még magam előtt sem! Az őszinteség az egyetlen jól működő fegyver a világ árnyékos oldala ellen. Olyan leszek, mint a húszéves Mónika volt! Csak okosabb! Nem hagyom többé, hogy az érzelmeim, vagy a menekülés előli vágy irányítson. Vagy az kellene, hogy legyen? Nem! Az érzelem elképzeléseket szül, tényeket félreértelmezhető megérzéseket, amelyek sokszor hamisan terelgetnek ballépéseink elkövetésének lehetőségére, megóvva meggondolt cselekedeteinktől, elhomályosítva józan eszünket, hogy gondolkodjunk, mielőtt lépünk az élet hatalmas sakktábláján, mert egyetlen rossz lépés is elégséges a játszma elvesztéséhez.
Tizenegy óra felé rendőrautó áll meg előttünk az utcán és egy egyenruhás meg egy civil férfi egyenesen hozzánk tart. Engem keresnek.
– Asszonyom, fogadja őszinte részvétemet! Meghalt a férje. Velünk kell jönnie.
Kiszalad lábam alól a talaj. Elkap Lőrinc, mielőtt elesnék. Percekig nem tudok magamról. Zsófi nem engedi, hogy mentőt hívjanak hozzám, mert főiskolát végzett műtősnőként képes ellátni. Arra eszmélek, hogy sebtében kicsomagolt fotelben ülök. A férfiak egymás szavába vágva kérdezősködnek a történtekről, ám a rendőrök szűkszavúan válaszolgatnak, inkább ők érdeklődnek a házban folyó tevékenységek iránt.
Lőrinc ragaszkodik ahhoz, hogy elkísérhessen, mint a család barátja, úgyis, mint az esküvői tanúm. Tiltakozok, egyedül megyek a rendőrökkel.
– Maradj itt a papákkal, folytassátok.
A következő néhány órát legszívesebben kitörölném az életemből. Elmondom a nyomozóknak az elmúlt két hét eseményeit, a bank vezérigazgatójánál a vacsorát, az ikerház vásárlás körülményeit, a gyors házasságkötést. Nem szépítem a saját szerepemet sem, ahogyan azt sem, hogy tudtam Zsombor másságáról. Azt sem, hogy kilátástalan helyzetem megoldására kizárólag ezt az egyetlen kiutat találtam. Lőrinc szerepét nem részletezem. Fásult zombi lesz belőlem, mire végzek a hivatalos procedúrákkal.
Hazafelé lassan poroszkál velem a rendőrautó. Megpróbálom összeszedni magam. Hiába kérdezgetnek Papáék, nem részletezem a meghallgatásomat. Sokkal fontosabbnak tartom Zsombor szüleinek értesítését. Az ügyészségi telefonszámán érjük el apósomat, aki meglepődik hívásomon. Bemutatkozásomat követőn nem hagy szóhoz jutni, azt ecseteli, mennyire büszke Zsomborra, épp most olvasta a róla készült újságcikket és igazán elégedett lehetek magammal, hogy egyszerű kozmetikusként ilyen kiváló fiatalember felesége lehetek, ezzel is biztosítva gyermekem jövőjét, aki fia jóvoltából hamarosan a Fricsay család ősnemes nevét fogja viselni, amit ki is kell majd érdemelnie, ahogyan nekem is lesznek családon belüli kötelezettségeim.
Kihangosítom a telefont, hogy hallhassák a többiek idősebb Fricsay szóáradatát. Végre elfogy belőle a szusz, levegőt kell vennie, s megszólalhatok én is:
– Fricsay úr, őszinte részvéttel értesítem, hogy Zsombor életét vesztette. Ha megengedi, majd később ismertetem önnel a részleteket! Viszontlátásra!
Nem bírom tovább magamban tartani a sírást. Lőrinc megpróbál átölelni. Elhárítom. Ne okozzon több bánatot. Lassan elapad a könnyem. Sok teendő vár rám, nincs időm a kétségbeesésre.
Cseng a telefonom. A bank titkárságáról hív egy hölgy, hogy tolmácsolja az elnök-vezérigazgató úr együttérzését és kérését, miszerint másnap reggel nyolc órára vár a munkahelyén. Ugyanarról a számról hívott a titkárnő, amelyről délelőtt az sms érkezett.
Nagyot dobban a szívem. Hohó, így utólag teljesen más megvilágításba kerülnek az események. Ezek szerint Zsombor mássága ismert volt a főnöke előtt! Ezért inspirálta férjemet a látszat házasságra! Ne essen folt a bank hírnevén! Elsápadok. Zsófi a konyhába vezet.
– Gyere, ülj le, igyál egy pohár vizet. Melegítek neked ebédet.
Ismét csörög a telefonom. Az újságíró keres, aki Zsomborról írta a cikket. Szeretne velem interjút készíteni. Megbeszélünk holnap délre egy találkozót. Elhatározom, hogy kegyetlenül őszinte leszek. Elvégre egy prostituált már nem süllyedhet mélyebbre, megengedheti magának az igazság kimondását. Nincs féltenivalóm. Igazi kihívás fellebbenteni a hazugságokból és elhallgatásokból szőtt látszat fátylát, hogy nyilvánosságra kerüljön az oly sikeresnek vélt vagy tartott emberek hitványsága, akik bármire képesek a pénz és a hatalom megszerzésére, illetőleg megtartására. Szégyellem magam, amiért tisztességes munkából élő nőként napokig a bábjukká váltam.
Megtanultam a leckét.
– Tessék, egyél! Jó étvágyat! – teszi elém Zsófi a négy szelet Stefánia vagdaltat, tört krumplival és káposztasalátával.
Felnézek rá, hogy megköszönjem, de tekintetem megtorpan az ablaknál.
Most veszem észre, hogy a reggeli köd után, késő délután, a felhők mögül végre kikukucskál a nap.