Bögye 4/1.

– Anyu, elmehetek Gyöngyihez játszani?
A kislány már harmadszor tette fel a kérdést anyjának, aki éppen a rántást kavarta a főzelékhez, amit a gyerekeknek készített ebédre. A kis hét éves Katinak három tetvére volt. Ferike ötödik éves, Attila három, Évike a legkisebb most született, éppen csak kéthetes. A nagylányt, mert természetesen ő volt a legidősebb, úgy kezelték, mint a felnőtteket. szükség volt a segítségére, igénybe is vette a család sűrűn. Ő sem tekintette magát gyereknek. szívesen segített minden munkában, kivette a részét a gyerekfelügyeletből, amit rábíztak igyekezett mindent maradéktalanul elvégezni. Szívesen játszott a kisöccsével, Ferikével. Tanította az R-betű kimondására. Roppant büszkén, hiszen ő nagyon szépen pörgette az r betűt, tanítgatta öcsikét:
– Ferike! Mondd, hogy Róka!
– Lóka
– Nem Lóka! Róka!
– Ló-ka
– Figyelj jobban öcsi! Ró-ka
– Ló-ka
– Rrrrrrrr
– Lllllllllll
– Nem jó! Tedd hátra a nyelved, nagy levegő és pörgesd meg, így ni! – A kislány nagy igyekezettel előbb kipróbálta, illesztgette a nyelvét a szájában, és amikor elta-lálta, pörgette az r betűt jó hosszan. Hiába, öccsének sehogyan sem sikerült.
Ezt nagyon sokáig tudták játszani… Attila, a kisöccsük, mint egy örök mozgó, ál-landóan szaladozott. Még nem nagyon tudtak vele szót érteni, igyekeztek elkapni, amikor az ajtó felé futott, mert ha nyitva találta, bizony ki akart rajta menni az udvar-ra. Viszont a lépcső még kemény feladatnak számított a kisfiúnak, magas volt. Így, ha nem tudták időben elkapni, legurult. Tele volt kék folttal, horzsolásokkal. De nem sírt soha. A lépcső alján felállt, leporolta magát és nevetve futott tovább. Kati sokszor sikított fel ijedtében látva kisöccse mutatványát. De szerencsére mintha gumiból lett volna a kislegény! Soha nem történt semmi baja! A szülők nem nagyon tudtak rájuk figyelni, a gyerekek a nagymamájukra voltak bízva, aki velük élt. Az meg nem volt túl fürge. Viszont igen szigorú. Sehová nem volt szabad menni, szomszédolni tilos volt, barátnőzni tilos volt. – Pont elegen vagytok a játékhoz, Játszatok egymással, vagy velem! – mondogatta. A szülők éppen csak felépítették a családi házat nagy kölcsönnel, még nem volt bepucolva, kerítés sem volt. Csak a hét végén volt teljes a család. Akkor anyu főzött, apu dolgozgatott a házon, az udvaron szőlőt telepített, járdát épített, mindent egymaga. Ezermester volt.
Gyöngyikéék már ott laktak, amikor Katiék odaköltöztek a Kossuth utcába. Ponto-san hat ház választotta el őket egymástól. Na, nem nagy házak, szép takaros családi porták kerítéssel, kutyákkal, ahogy illik. Vidéken minden háznál van kutya. Hango-sak, mérgesek, de általában láncon tartják őket. Éjszakára engedik el betörő ellen.
A költözködést követő héten anyu megengedte a nagylánynak, hogy szigorúan a járdán közlekedve elmehet körülnézni a környéken.
– Nem mehetsz, csak a sarokig! Értetted?
A gyermek szívdobogva tette meg az első lépéseket. Felfedező! Egyre bátrabban húzta ki magát kis szoknyácskája csak úgy lebegett vékony lábai felett, fejét magasra tartva ballagott a járdán végig! Milyen nagylány ő! Egyedül mehet! Lehetne már itt valaki, akinek legalább köszönne!
Csodaszép nyári nap volt. Szombat. A fák a járda mentén azokkal a sok, fényes le-veleikkel mind susogva biztatták a felfedezőt. – Ügyes vagy Katika, nagylány vagy! Menj csak nyugodtan, vigyázzuk lépteid! Nagy büszkeségében ide-oda forgatta a fejét, minden látnivalót magába szívott, a két hosszú barna fonott copfja vidáman libegett körülötte!
Egyszer csak a hatodik házhoz érve a járda melletti homokbucka mögül kibukkant egy szőke fej. Kislányé. ezt nem volt nehéz megállapítani, mert hosszú szőke varkocs libegett a feje tetején, a homlokán pedig a frufru valami furcsa hengeres formában volt feltekerve egy drótra. Legalábbis Kati annak vélte. Éppen csak felnézett, érdek-lődést nem mutatott. Fogta a kislapátját és szorgosan lapátolta a homokot tovább a vödrébe.
Kati azonnal odalépett a buckához.
– Szia! Mit csinálsz?
– Szia! Látod, nem? Homokozok.
– Te nem vagy ovis igaz? Mert még nem láttalak az oviban.
– Nem járok oviba. És? Én rögtön iskolás leszek.
– Én is, most megyek elsőbe. Akkor egy osztályba fogunk járni.
– Na és?
– Szerintem jó lesz! Kati vagyok. Most költöztünk ide. Játszunk együtt?
– Láttam, ahogy költöztetek. A nagymamám azt mondta nem játszhatok senkivel.
– Az enyém is! Mond már meg a neved!
– Gyöngyi.
– Akkor játszunk együtt?
– Játszhatunk, de nem adom oda a lapátom! Hozz magadnak, meg vödröt is! És ha jön a mamám, menj haza!
– Jól van, csak elkéredzkedek. Mindjárt jövök jó? Megvársz?
– Itt leszek.
Kati hazarohant. Fogta a kislapátot, vödröt, és odaállt az anyja elé.
– Anyu, na, csak egy kicsit!
– Ki az a Gyöngyi?
– Az új barátnőm! Itt lakik nem messze, képzeld, ő is most megy iskolába! Biztos, hogy egy osztályba fogunk járni! Engedd meg, hogy elmenjek hozzájuk!
– Arról szó sem lehet! Nem is ismerjük őket!
– Én már ismerem! Na, engedj el! Nem megyek be, csak a ház előtt a homokozóban fogunk játszani!
– Nálunk is van homokozó, játssz itt!
– De itt nincs Gyöngyi!
– Na, jó! De nem lehetsz sokáig, ha kiabálok, tessék hazajönni érted?
– Igen! Szia!
Futás! Katika úgy szaladt, mintha puskából lőtték volna ki! A kis vödörben a lapát minden lépésnél zörögve küzdött a bennmaradásért.
– Megjöttem! Építünk homokvárat?
A szőke fej kibukkant a homokbucka mögül és ellentmondást nem tűrően kijelen-tette.
– Ez az én homokom, azt csinálhatod, amit én mondok. Ha mindenáron homokozni akarsz, akkor megengedem, de nem építhetsz csak a te oldaladon. Ez az én oldalam, ahol én vagyok, ahol meg te, az a te oldalad. Építs, amit akarsz egyedül!
– Jól van, egyezett bele Kati. – Nagy gyakorlata volt a kompromisszumokban. A nagycsalád, amiben élt, és az óvoda, ahol a napjai nagy részét töltötte hamar megtaní-totta a kislányt a megalkuvásra. Figyelt. Mindent és mindenkit. Kész volt elfogadni a szabályokat minden megterhelés nélkül. – Nekem van három testvérem! Neked hány testvéred van?
– Nekem nincs testvérem!
– Tényleg? Nincs testvéred? Az meg hogy lehet? Nem unatkozol?
– Nem. Nincs és kész! És nem is akarok!
– Azt nem te döntöd el! Apukád és anyukád! Nem tudod?
– Nekem nincs apukám! Csak anyukám. Meg nagymamám!
Kati megdöbbent. Nincs apukája? Ez még furcsább! Nahát! Szegény! Nagyon meg-sajnálta Gyöngyit. Nem jár oviba, ahol nagyon jó, nincs testvére, ami nagyon rossz, nincs apukája, ami még rosszabb! Szegény, szegény Gyöngyi! Akkor nem csodálja, hogy ilyen fura kislány! Biztosan nagyon magányos!
Elhatározta, hogy ő tűzön-vízen át a barátnője lesz! Nem hagyja, hogy magányos legyen, és nem baj, ha csúnyán válaszolgat, meg lehet szokni! Az oviba Csilla, és Judit voltak a barátnői, de őket nem érezte annyira közel magához, mint ezt a határo-zottan, de furcsán elutasítóan viselkedő kislányt. Úgy vélte, azért jó, ha felvilágosít-ja:
– Olyan nincs, hogy nincs apukád. Biztosan van, mindenkinek van.
– Nekem nincs és nem is kell!
– Tudom, és testvér sem, de miért nincs apukád? Meghalt?
– Nem halt meg, mert nincs is!
– De volt, nem?
– Nem, és hagyjál békén!
– Békén hagylak, de hol az apukád?
– Szólok a nagymamámnak, hogy nem hagysz békét!
– Ne már! Homokozzunk jó?
– Nem homokozok veled! Mama! Ez a… hogy is hívnak?
– Kati.
– Kati nem hagy békén!
– De békén hagylak, homokozzunk már!
– Nem homokozok veled és ronda a ruhád!
– Neked meg drót van a fejeden csatt helyett!
– Mama!
Gyöngyike kiabálva lóbálta a lapátját és hívta a nagymamáját. Az kijött a házból.
– Mi történt kincsem?
– Ez a lány nem hagy engem játszani! Zavard el innen jó?
– Hát te ki vagy, kislányom?
– Katinak hívnak, és csak játszani jöttem.
– Gyöngyikém, nagyon kedves kislánynak tűnik Katika, játszatok szépen jó? Nem kell mindjárt összeveszni!
– De azt mondta, hogy drót van a fejemen! Meg, hogy biztosan van apukám, amikor nincs is! Igaz?
– Katikám, most menj haza szépen, Gyöngyike nem akar veled játszani!
Kati megszégyenülten fogta a lapátját és a kisvödröt, és lehorgasztott fejjel balla-gott hazafelé. Otthon senki nem kérdezte meg mi volt. Ennek örült. Nem tudta volna elmagyarázni miért is jött haza előbb, mint tervezte.
Katiék a falu végén laktak, el sem tudták volna kerülni Gyöngyikéék házát. Jövet menet útba esett. De a nyár hátralévő részében mindig üres volt a homokozó. A barna varkocs csak úgy lengett, ahogy Katika nyújtogatta a nyakát, leselkedve befelé az udvarba, hátha meglátja a szőke fejet valahol.
Eljött a várva várt szeptember elseje. Végre iskolás lesz a nagylány! Nagyon büsz-ke volt! Anyu szépen kivasalta a fehér ingecskét, a rakott kék szoknya úgy pörgött, hogy öröm volt nézni! Fehér zokni, szép fekete lakk szandál. Ez volt a kötelező vise-let. A hátára adták a nagy barna iskolatáskát, és útnak indították.
Az iskola három kilométerre volt a falu végétől, ahol laktak. Az óvoda ott állt mel-lette. Már nem először tette meg az utat egyedül, hiszen nagylány volt, és csak végig kellett menni a járdán. Először a trafóig, ott átmenni az úton, jól körül nézve nehogy autó jöjjön, aztán a következő járdán egészen a Jánoska hídig, ott átmenni az út má-sik felére, át a hídon, ami a Lókos patakot ívelte át, pár méter földút, másik kis híd vasból egy árkon át vezetett a járdára, ami már az iskola előtt húzódott, egészen a bejáratig. Minden nap megtette ezt az utat az oviba menet. Egy órát vett igénybe, ha nem sietett. Ha igen, akkor felet. Általában nem sietett. Félelmetes volt a patak. Ha anyuval mentek, akkor megfogta a kezét, és a híd kőpárkányán, ami ívesen leért a földig szépen felsétálhatott, a másik végén pedig le. Nagyon jó érzés volt biztonságo-san átsétálni a patak fölött, a magasból lenézni a hömpölygő vízre, ami esőzéskor általában el is öntötte a falu alacsonyan fekvő részét.
Persze anyu nélkül, sosem mert felmenni a magasba. Csak a biztonságos hídon köz-lekedett. Igazából még át sem látott a kőpárkányon a patakra, ha a földön állt.
Még volt egy-két szilva a járda melletti szilvafákon. amit le is vett szépen, ahogy bandukolt táskával a hátán az iskola felé. Vajon ki mellett fog ülni? Ki lesz a tanító néni? Gyöngyi ott lesz?
Az iskola előtt megállt, és majdnem földbe gyökerezett a lába, ahogy visszanézett. Gyöngyi nagymamája, aki egy nagyon kövér nagydarab parasztasszony volt, tolt egy nagy fehér babakocsit, amolyan széles, kis kerekű alacsony, kényelmes, puha műbőr borításút. Benne ült Gyöngyike, a nagymama kezében a táska. Közeledtek az iskola felé. Te jó ég! Valami baja van a kislánynak? Nem tud járni? Mi lehet vele? Biztosan beteg! Kati nagyon megsajnálta. „Megvárom” – gondolta.
– Csókolom! Szia, Gyöngyi! De jó, hogy látlak! Kerestelek, nem voltál kinn sosem!
– Szia, te vagy a Katika igaz? – Fogadta a köszönést a nagymama.
– Igen. Nem tudsz menni? Fáj a lábad?
– De tudok – felelt foghegyről a szőke kislány és kiugrott a babakocsiból.
– Gyöngyike menjetek be az osztályba, én még beszélek a tanító nénivel. – Ezzel a nagyi letámasztotta a babakocsit és elment a nevelői felé.
Katinak nagyon furcsa volt ez a helyzet, de nem ért rá foglalkozni tovább a dolog-gal, mert megrohanták az óvodás társak, a barátnők, és mindenki egyszerre beszélt, tolakodtak, ki hová, kivel üljön. Gyöngyike fogta a táskáját és állt az ajtó mellett.
– Gyere, ülj mellém! Jó neked is az első pad? Én ott szeretnék ülni, hogy jobban lássam a táblát! – Szaladt oda hozzá Kati, és megfogva a kezét húzta magával. Úgyis majdnem ugyan ott lakunk, mehetnénk együtt haza, meg reggel is jöhetnénk együtt. Én beszólok neked, amikor odaérek hozzátok és kész. Jó lesz?
– Jön értem a nagymamám!
– Jól van, mond meg neki, hogy ne jöjjön! Már nagylányok vagyunk! Iskolások! Nem pisisek!
– Nem biztos, hogy beleegyezik.
– Jó, de ígérd meg, hogy megkérdezed!
– Megkérdezem.
Úgy elszaladt az első nap, hogy észre sem vették, mehettek haza. Csivitelve tódult ki a gyerek sereg a kapun. Gyöngyikét ott várta a nagymamája a babakocsival. Kati nem szólt. Nem értette, de nem foglalkozott vele. Nem úgy a többiek. Mind elkezdett pusmogni. Kati ezt látta, ismerte is ezt a pusmogást még az oviból. Nem szült jót.
– Gyerünk! – Mondta Gyöngyikének, siessünk haza!
Elfordultak a többiektől, Gyöngyi beült a babakocsiba, a nagymamája tolta hazáig. Közben beszélgettek. Kati ballagott mellettük a nehéz táskával a hátán, és azt gondol-ta, nagyon jó lesz iskolába járni!

Szólj hozzá!