ALMÁSSYNÉ 3. rész

ALMÁSSYNÉ
(részlet)

3. rész
– Ha a laktanyába kell jönnöd, és majd gyakran kel, tankolni, vagy egyéb más ügyekben, mindig ezen a kapun hajts be és ki is. Itt mindenféle papír és igazoltatás nélkül jöhetsz, mehetsz. A szolgálattevők tudni fogják, hogy a kocsi is, és te is hozzánk tartozol. Nem fognak megállítani.
– Most pedig menjünk a gyakorló térre.
A gyakorlótér hír zászlóalj felöli oldalán parkoltam le. Kiszálltunk és elindultunk a századomhoz. Mi tagadás a századunk felé közeledve kissé elbátortalanodtam. Itt a laktanyában, minden más volt. Újra kopasznak éreztem magam, és nagyon tartottam tőle, hogy a századomnál ki fognak találni valamit, és nem engednek vissza. Már az ügyeletes tiszti épület előtt jártunk, amikor összetalálkoztunk Roza tizedessel. A tizedes épphogy tisztelgett a főtörzsnek, és máris hozzám fordult.
– Megmondtam, hogy balhé lesz, a Tamasi őrjöngött, amikor megtudta, hogy kivitted az M. zárolt kocsiját.
– Majd lecsillapszik, mondta inkább magának, mint Rozának a főtörzs, és elindultunk felfelé az emeletre, volt szolgálati helyem felé. Roza tizedes, mivel igen kíváncsi volt a fejleményekre, követett bennünket. A századfolyosó néptelen volt csak a mindig mosolygós Dora honvéd, kopasztársam állt a napos asztalnál és miközben tisztelgett a főtörzsnek, rám kacsintott. Katonatársaim valószínűleg foglalkozáson voltak, mert az egész emeleten igen nagy volt a csend.
– Melyik a századparancsnok irodája kérdezte tőlem a főtörzs?
– Velünk szemben, fontoskodott a tizedes előrefurakodva. Kopogott, és már nyitotta is ki előttünk az ajtót. Magam feszesen, Rusz főtörzs lazán tisztelgett Erdős századosnak, aki az íróasztala mögül felkelve kezet fogott a főtörzzsel.
A főtörzs előadta, hogy leszerelni hozta be Kovács honvédot, vagyis engem, ugyanis a tegnapi naptól az LO 1800-as Garanttal együtt, Farkas ezredes parancsára, mint vezényelt, a Kommendáns Hivatal állományába tartozik.
– Igen, tudok róla, ma reggel telefonon utasítást kaptam az ezredes elvtárstól.
– Roza fiam, szólt az írnokra, szóljon Retkes őrmesternek, hogy soron kívül szereltesse le Kovács honvédet.
– Igenis kapta össze magát az írnok és kiment az ajtón.
– Hát, Kovács honvéd, fordult hozzám cinkos mosollyal, ki lesz ezután a század öregje, ha elmegy tőlünk. Elámultam, hogy a századparancsnok is tud erről.
– Így alakult százados elvtárs csaptam össze a bokámat most már megnyugodva.
– Jól van, csak aztán igyekezzen fiam. A század büszke lesz magára, ha pár hónapos katona létére megfelel majd az őrnagy elvtárs elvárásainak. Menjen, szedje össze a szerelvényét és adja le a szolgálatvezetőnek. A körletben egy lélek se volt, csak az a sok üres ágy állt négysoros oszlopban. Nyolcvan darab, ennyi volt a század sorállományú létszáma. Odamentem az ágyamhoz, kivettem a fejrész alól a szürke pokrócot és abba mindent belerakva a hátamra kaptam és indultam a szolgálatvezetőhöz. Rosszindulatú, testes, folyton izzadó tudálékos ember volt a Retkes őrmester, mi katonák, egymás között, csak szarágyúnak hívtuk.
– Hát elmegy Kovács, naplopó úri sofőrnek, mondta leplezetlen rosszindulattal a szarágyú, és választ se várva, a batyum tartalmát kezdte vizsgálni.
– A géppisztolyát, gázálarcát, és ami öltözet magán van, azt viszi. Végleges leszerelésekor csupán azokkal tartozik majd elszámolni. Aláírattatta velem a szolgálati naplót és már meg is voltunk. Visszamentem a századparancsnoki irodába, jelentettem, hogy a szolgálatvezetőnél a rajtam levő gyakorlóruhán, géppisztolyomon és gázálarcomon kívül mindent hiánytalanul leadtam.
Az írnoktól megkaptam a katonakönyvem és mehettünk. A lépcsőn lefele menet találkoztunk Tamasi százados technikai parancsnokkal, aki a század gépjárműveit felügyelte.
Felfele jött a lépcsőn, és mihelyt meglátott rám rivallt.
– Hogy merte kivinni az M. zárolt kocsimat a laktanyából préselte ki indulattal a szavakat a száján.
– Százados elvtárs jelentem,
– Fogja be a száját, és álljon vigyázzba, ordította.
– Ne ordítozzon a katonámmal szolt rá a főtörzs.
– Kicsoda maga, és mit avatkozik bele, ordított tovább Tamasi százados.
– Rusz főtörzsőrmester vagyok, a Kommendáns Hivatalból és a katona az én parancsnokságom alatt áll, mondta a főtörzs látszólag nyugodtan.
– A katona kilopta az M. zárolt kocsimat a laktanyából, fröcsögött a százados.
– A katona nem kilopta, hanem parancsra, és hivatalos menetokmányokkal hozta ki a kocsit.
– De az írnok megmondta, hogy a kocsi csak gyakorlat esetén vihető ki, mondta továbbra is a magáét a százados.
– Az írnoknak nincs, és nem is lehet döntési jogköre ebben a kérdésben, emelte meg kissé a hangját a főtörzs is. A menetokmányt az ügyeletes tiszt írta alá, az ő döntésére és parancsára ment ki a gépkocsi a laktanyából. Egyébként is, a gépkocsi a mai naptól Farkas ezredes parancsára a mi állományunkba tartozik. A mennyiben ez önnek nem tetszik, ordítozzon vele, ha van hozzá bátorsága, tette még hozzá, majd rám mordult.
– Indulás a gépkocsihoz katona, ezzel otthagytuk a dühében köpni, nyelni nem tudó századost.
– Betokosodott hülye, mondta a főtörzs, ahogy beültünk a kocsiba. Ne is törődj vele. Szégyen, hogy ilyen hülyékkel van tele a hadsereg. A kapunál mosolyogva intett a szolgálattevőnek, de láttam, hogy kicsit sincs jókedve.
Másnap láttam meg először Almássynét. A portánál álltam, úgy fél kilenc körül lehetett, amikor jött lefelé a lépcsőn. Előbb csak léptei kopogását hallottam a kövezeten. Amikor odanéztem, akkor fordult rá a lépcsőfordulón az előcsarnokba vezető lépcsősorra. Mohazöld, kosztümöt viselt, kissé térd alatt végződő szoknyával, fehér blúzzal, a lábán világos drapp harisnya és fekete középmagas sarkú cipő. Nem bámultam tolakodóan, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Gyönyörű volt. Nem kihívó, inkább szolid, de számomra mindenképpen elbűvölő. Könnyed, mégis határozott járása, figyelemre méltóvá tette megjelenését. Mikor hozzám ért, meghajtottam a fejem, és kezét csókolom, jó reggelt-el köszöntöttem. Csupán a pillanat töredékéig, de rám nézett, és halk jó reggelt-el, viszonozta köszönésem.
– Hát, ezt jól megnézted magadnak, mondta a portás, amint Almássyné kilépett a kapun. Almássynénak hívják, a férje Almássy őrnagy, valami hadmérnök, vagy mi, tette még hozzá. Pár nap múlva, egy hűvös reggelen, Hegedűs nevű vadőrhöz vittem az őrnagyot. A vadőr a várostól pár kilométerre, tanyán lakott.
– Hallom, Kole, mondta útközben, mosolyogva az őrnagy, elbűvölt a szép Almássyné.
– Jelentem, igen mutatós jelenség, de honnan tetszik tudni.
– Én, fiam, mindent tudok, ami a hivatalban és a körül történik. Ha nem így lenne, nem is lennék jó parancsnok. Ami pedig az Almássynét illeti, meg minden más hölgyet is, a hivatalon belül és kívül, mindent és mindig csak diszkréten. Semmi otromba bámulás vagy megjegyzés. Értve vagyok?
– Igenis, őrnagy elvtárs, ezt magam is így gondolom.
– No, akkor semmi problémánk ez ügyben nem lesz egymással. Ez a Hegedűs, akihez megyünk, az apróvadak, fácánok, nyulak vadászatát szervezi a téli vadászidényben. Igen tehetséges jóravaló ember, majd te is megismered. Legyél jóba vele, sok közös dolgotok lesz egymással, tette még hozzá, majd utasítására letértünk a műútról és széles dűlőúton haladtunk tovább. Egy keskenyebb dűlőúton jobbra fordulva, akácligettel körülvett, ápolt, jó karban levő tanyához érkeztünk.
– Dudálj egyet, szólt az őrnagy, de épphogy kimondta, már meg is jelent a kapuban egy rendfokozat nélküli katonai gyakorlóruhát viselő ember, és mosolyogva integetett. Kellő tisztelettel, de mint régi jó ismerőst fogadta az őrnagyot.
– A Kole, az új sofőröm, mondta rám mutatva az őrnagy.
– Hegedűs István nyújtotta a kezét a vadőr. Jó dolgod lesz az őrnagy elvtársnál, majd meglátod, mondta bemutatkozás után, majd széles mozdulatokkal befelé terelt bennünket a házba. Egy barátságosan berendezett étkezőbe vezetett minket, ahonnan ajtó nélküli nyílás vezetett a konyhába. A konyhában egy középkorú asszony tevékenykedett a tűzhely körül. Az őrnagy a nyíláshoz lépett és beköszönt.
– Csókolom Erzsike, mit tüsténkedik?
– Majd meglátja, őrnagy elvtárs, fordult meg az asszony mosolyogva. Üljenek csak le, rögtön hozok egy kis harapni valót. Az őrnagy intett, hogy üljek le az asztalhoz, és kiment Hegedűs után, aki közben kisurrant az étkezőből. Pár perc múlva együtt tértek vissza. Hegedűs kezében egy finom fonatú demizson. Letette a demizsont, apró poharakat vett elő, és tett az asztalra.
– Csak kettőnknek szólt rá az őrnagy, a fiú nem ihat. Ha gondolod, tölts neki egy kis üvegbe, aztán ha majd nem lesz szolgálatba, megissza. Hegedűs megtöltött nekem egy kis flaskát, és mielőtt elmentünk a zsebembe csúsztatta. Máshol is így történt. Bárhová mentünk vendégségbe, különböző összejövetelekre ahová az őrnagy bevitt magával, mindenünnen kisebb nagyobb üvegekkel traktáltak, amelyekbe bor, sör, rövid ital, vagy amit épp fogyasztottak, volt. Úgyhogy a hivatal egyik fogdájából italraktárt csináltam. Amire aztán ha csak tehettük, rájártunk a fiúkkal. Már közel tizennégy hónapja szolgáltam a Kommendáns Hivatalban. Ez alatt az időszak alatt igen jó kapcsolatot alakítottam ki elsősorban az őrnaggyal, de szinte mindenki mással is a környezetemben. Nagyon el voltam itt. Szinte otthonomnak éreztem a hivatalt. Híven, becsülettel, és tisztelettel szolgáltam. Szó nélkül, szívesen megtettem sok mindent, ami nem tartozott a kötelességeim közé. Az őrnagy viszont sok mindent megengedett és elnézett nekem. Hogy a szolgálataimért cserébe-e, vagy csak emberségből, ezt ő tudta, de gondolom mindkettő számba vétetett. Akár kocsival, akár gyalog, amikor nem volt szüksége rám, szabadon kószálhattam a városban. Szívességből, vagy ellenszolgáltatásért, végezhettem kisebb fuvarokat is a hivatal gépkocsijával, és a megtakarított üzemanyaggal kereskedhettem a vadőrökkel. Bizonyára tudomására jutott, de soha nem tette szóvá, hogy hölgyeket viszek a szállásomra, akik aztán ott is éjszakáznak. Viszont számtalanszor előfordult az is, hogy hideg télben vagy nyári hőségben, éjjel vagy nappal, órákat ücsörögtem, várva rá a kocsiban, éttermek, esetenként egy-egy hölgy háza előtt, vagy közelében parkolva. Nem gyakran, de az is előfordult, hogy egy-egy túl jól sikerült rendezvény után, kénytelen voltam magam besegíteni a lakásába, és megvédeni pergő nyelvű felesége haragjától. Így telt el katonaidőm nagy része. Jól megférve környezetemmel és harmóniában önmagammal. Ám sokirányú szolgálataim mellett, ha tehettem, nem mondtam le róla, hogy a hivatal előcsarnokában tartózkodjak, amikor Almássyné reggel fél kilenc körül munkába megy, vagy amikor fél hat tájban megjön. Nem bámultam, és nem akartam Tőle semmit. Csak jól esett látnom, köszöntenem, vagy egy-egy pillantást, esetleg mosolyt kapnom Tőle. Történt, hogy egy szombat délután, a tisztek részére épülő lakások műszaki átadásának helyszínéről vittem haza az őrnagyot, és onnan visszafelé, a hivatal felé tartva, megláttam Julcsikát amint a mozi előtti parkban egy padon üldögél. Julcsikát, aki a helyi műanyaggyár igazgatójának titkárságán dolgozott, pár hónappal ezelőtt egy rendezvény előkészítésekor ismertem meg. Többször találkoztunk, és nekem nagyon tetszett, de soha nem adódott rá alkalom, hogy randevúra hívjam. Úgy gondoltam, most megteszem. Félreálltam a kocsival és odamentem hozzá.

Szólj hozzá!