Bögye 2. rész

Mennyi izgalmas, szép könyv! Igaz, hogy majd belukadt a háta, mire hazacipelte a nagy barna iskolatáskában, de megérte! Különösen az énekeskönyv tetszett neki. Körülbelül egy hónapja, amikor a boltból jött hazafelé, ahová rendszeresen bevásá-rolni küldték hallotta, hogy Icuka anyukája és egy másik néni beszélgették, hogy jön a faluba egy zongoratanárnő, aki majd megtanítja a gyerekeket zongorázni. Tanakod-tak, hogy Icukát beírassák-e? Icuka már nagy negyedikes volt. Sokat látta, amikor költözködtek, mert anyu mindenkivel megállt beszélgetni, aztán amikor jól kibeszél-gették magukat és elindultak hazafelé, mindig elmagyarázta ki kicsoda. Így aztán már ismerte az egész falu népét. Köszönt is mindig illedelmesen, mert úgy engedték el otthonról minden alkalommal, hogy: – Katika mindenkinek tessék köszönni! Akkor is, ha nem ismered, mert biztos lehetsz benne, hogy ő ismer téged! – Ezért sokszor előfordult, hogy úgy érezte az egész boltba vezető út nem áll másból, csak a sok csókolomból. De az a nap, amikor meghallotta a zongoraszót, teljesen felfordította az életét. – Zongorázni akarok tanulni! – Olyan erősen akarta, hogy szinte fájt. Hazarohant, letette a szatyrot a bevásárolt holmival a konyhaasztalra és elhadarta anyunak, mit hallott, aztán apunak, majd a nagymamának. Közben bizonygatta, milyen jó lesz, és hogy engedjék meg ezt neki, és hogy mennyire megcsinál majd minden feladatot, és higgyék el, nem megy a tanulás rovására, csak hadd zongorázzon! A testvéreire is odafigyel sokkal jobban, és mindig elmegy a boltba, és még a gazt is kiszedi a kertből! Hadd tanuljon zongorázni! Összeült a családi tanács és hosszas tanakodás után közölték az eredményt:
– Katikám, beszélünk szeptemberben ezzel a zongoratanárnővel. Ha elfogadható lesz a tandíj, beíratunk. De akkor, amit ígértél, neked is tartani kell magad hozzá. Nincs sok pénzünk, nem szeretnénk kidobni az ablakon! Rendben lesz így?
Apu szavai nyomán Kati mindent újra megígért és alig várta, hogy eljöjjön a szeptember, és most itt van! Itt ez az új énekeskönyv, amiben olyan furcsa jelek vannak, és amit mindenképpen meg akart fejteni! Most már biztos, hogy zongorázni fog! Apu megígérte! Az élet csodálatos! A kék csomagolópapír kissé ellenállt időnként a kis kezeknek, ahogy igyekeztek behajtogatni a könyvek formájára. De anyu segített, amikor nagyon nem ment. A címkéket ő rakta rá nagyon ügyesen pont középre. A nevét, és hogy első osztályos tanuló, még anyu írta rá.
– Kész. – Mehetsz iskolába, te nagylány! – mondta anyu, megsimogatta Kati fejét és ment, hogy megetesse Évikét.
– Átmehetek Gyöngyiékhez?
– Menj, játszatok kicsit, de vacsorára mindenképpen itthon legyél! Megértetted?
– Igen, jövök! – És szaladt, ahogy csak bírt a hatodik házig.
– Csókolom! Szia, Gyöngyi!
– Megnézted a könyveinket? Ugye milyen szépek, Nekem az énekeskönyv tetszik a legjobban!
– Az melyik? Nem néztem meg, a babámmal játszottam, nézd! Beszél!
Katinak földbe gyökerezett a lába. Baba, és beszél! El sem tudta képzelni! Neki csak egy kis a tenyerébe elférő néger babája volt, aminek nagymamájával csináltak együtt dobozból házat, ablakai is voltak, meg ágyat gyufás skatulyából, rongyból szőnyeget. Szeretett vele játszani. de egy beszélő baba!
– Megnézhetem? Megfoghatom? Megmutatod, hogy beszél? És mit mond? – Olyan izgatott volt, hogy nem győzött kérdezni.
– Tessék, ez az! – És kivette a nagy, igazinak tűnő játék babakocsiból a babát.
Hát olyant, még emberi szem nem látott! Tisztára, mint egy igazi kisgyerek! Kati tudta, hiszen látta eleget a kishúgát! Gyönyörű volt! Rugdalózóba volt öltöztetve, és amikor megnyomta a hasát, sírt. Aztán újra megnyomta, azt mondta: mama, majd a következő nyomásra nevetett, aztán meg azt mondta: éhes vagyok! Micsoda baba!
– Óvatosan fogd, nehogy baja legyen! – mondta Gyöngyi – és tedd vissza a baba-kocsiba, az én babám!
– Jó, visszateszem.
Nem érzett semmilyen féltékenységet. Nagyon szép baba, most már tudja, hogy van beszélő baba is, de neki van saját kis húga, annak nem kell megnyomni a hasikáját, hogy nevessen, elég, ha fölé hajol és olyan gyöngyöző kacagással néz vissza rá, hogy nincs az a baba, ami ezt utánozni tudná!
– Holnap én hétkor indulok iskolába, mert még előtte a kisöcsémet be kell vinnem az oviba. Ő még nem tud olyan gyorsan menni, mint mi, ezért időben kell indulnunk. Jössz velünk?
– Még mit nem! Nem képzeled, hogy azért fél órával előbb felkelek, majd a nagy-mamámmal megyek!
– Jó, akkor az osztályban találkozunk.
– Mindig vinni fogod a kisöcséd?
– Igen. Mindig. Anyuék dolgoznak, mama pedig nem tud olyan messzire elgyalogolni. Képzeld, zongorázni fogok! Te nem jössz?
– Nem, engem nem érdekel az a zongora, vagy mi!
– Jó, akkor holnap találkozunk! Szia! Csókolom!
Nem okozott problémát, hogy teljesen más érdekelte őket. Szépen lassan, ahogy teltek a napok, kialakult egy bizonyos fajta rend. Kati előbb elindult a testvérével, rábízta a nagy csoport óvónőjére, aztán átment az iskolába, beült a padba Gyöngyi mellé és szívta magába az új ismereteket. Nagyon tetszett neki az iskola. annyi újat, érdekeset hallott, látott, hogy teljesen felkavarta. Alig várta, hogy megismerkedhes-sen a betűkkel, mert az olvasás legalább annyira izgatta, mint a zongorázás. Néha beszélgettek, az órákat fegyelmezetten végigülték. Gyöngyinek mindig mindene rendben volt, mindig minden felszerelése ott volt, ceruzái hegyesen sorakoztak a leggyönyörűbb tolltartóban, amit Kati valaha is elképzelni tudott. Egyszer megmuto-gatta neki a barátnője szépen sorban. A mintás ceruzákat, a nagy radírt, a hegyezőt, amit Kati nem is ismert fel, mert neki apu hegyezte a ceruzáit késsel. Fantasztikus volt. Kati büszke volt rá, hogy ez a jól felszerelt kislány mellette ül. Ez a zárkózott, mégis határozott véleménnyel rendelkező lány az ő barátnője! Nála jobban senki sem ismerte. Amikor szünetben kérdezgették Juditék, hogy mit tud róla, ő készségesen elmondta, hogy beszélő babája van, és ott laknak majdnem egymás mellett. Minden lány őt irigyelte! Neki már egyszer megengedte Gyöngyi, hogy kézbe vegye azt a babát!
Hazafelé mindig együtt mentek. Egy idő után már nem jött elé a nagymama, de előt-te Kati lelkére kötötte, hogy vigyázzanak egymásra, nehogy baj legyen! Azt nem mondta, milyen baj, de ne legyen!
Nem lesz, azt természetesen megígérték.
Nagyon jó idő volt, igazi vénasszonyok nyara. Félúton az iskolából hazafelé volt egy cukrászda. A Gyula. Mindenki így hívta. Gyula. „Megyek Gyulához” – mondta apu, amikor leugrott egy fröccsöt meginni. Gyula a kocsma tulajdonosa volt. Nagyon rendes ember, mindenki szerette.
– Együnk egy fagyit! – Jött az ötlet Gyöngyitől egyik gyönyörű délután az iskolá-ból hazafelé menet.
– De nincs pénzünk!
– Szerintem ad hitelbe, majd anyuék kifizetik. Úgyis jönnek erre!
– Nem tudom, meg kéne beszélni otthon!
– Aztán meg visszajönni fagyiért, igaz? Te hülye vagy? Mit kell azon annyit beszél-ni? Anyu dolgozik, nincs is otthon csak mama, ő meg úgyis megengedi. Meghívlak, ok?
– Nagyon ki fogunk kapni!
– Na, ne viccelj! Miért kapnánk ki! Neked nem engedik meg, hogy egyél egy fa-gyit? Mert nekem biztosan megengedik. Most mit izélsz? Gyere, kérdezzük meg Gyu-lát!
Nagyon nem volt biztos, hogy ez helyes, de nem akart Gyöngyi előtt gyávának mu-tatkozni. Jó, bemegy… Ha nem ad fagyit Gyula, többet nem próbálkoznak és kész.
De adott. Szépen felírta tartozásnak. Egyik nap Gyöngyi anyukájához, másik nap Kati apukájához. Fifti-fifti. Ahogy a kislányok kérték. Ez így ment egy hónapig.
– Te Eta! Voltál benn Gyulánál? – kérdezte a hónap végén apu anyut.
– Nem, miért?
– Bementem meginni egy fröccsöt, és elég nagy összeget fizettetett velem. Nem tudsz róla semmit?
– Nem, gőzöm sincs, nem hoztam hitelbe semmit. Nem lehet, hogy te elfelejtettél valamit?
– Nem. Katika! Gyere csak! Te mit tudsz róla mondani?
Most aztán baj van! Apu biztos tudja az igazat, csak tőlem akarja hallani! Jaj! El kell mondani!
Sírva fakadt, de elmondta töviről hegyire mi történt.
– Jól van, most kifizettem, de tudnod kell, hogy ilyent nem szabad csinálni. Mindent meg kell beszélni előre velünk! Ha Gyöngyike azt mondja, ugorj be a kútba, beugrasz? Ugye, hogy nem! Hát használd az eszed kislányom! Nagy lány vagy már, ilyesmit meg kell tudni gondolni!
– Ne haragudj apu, nem fog többet előfordulni – zokogta megbánva Katika.
– Na, jól van, nem történt világvége. Mosakodj meg szépen, és menj aludni! Jó éj-szakát!

Másnap a két kislány megosztotta a tapasztalatait. Gyöngyike is megkapta a beosz-tását az édesanyjától. Megegyeztek, hogy nem esznek fagyit hitelbe. Viszont Gyön-gyike kapott két forintot. Hurrá, azt elfagyizhatják! Mégis szép az élet!
Reggelente már két kisöccsét vitte oviba Kati, mert közben Attila is kiscsoportos lett. Így Ferikét beadta a nagycsoportba, az óvoda másik végében pedig leadta Attilát a kis csoportban. Az öltöztetésekkel sok idő elment, főleg, mert az a borzalmas magas szárú lakkcipő volt használatban, amiben kilométeres cipőfűző kanyargott. Persze a kicsik nem tudták fűzögetni. Katinak határtalan türelme volt a gyerekekhez. Fűzöget-te nap, mint nap minden reggel.

Útközben beszélgettek, hamar elment az idő a hosszú úton. Csak egy baj volt. Jani. A nagyfiú a trafóval szemben a sarkon. Minden reggel ott várt a buszra, amivel a városba járt szakmunkásképzőbe. Még csak elsős volt, de Kati szemében maga a nagy és erős, izgalmas fiú. Ez a legény minden reggel azzal köszöntötte őket:
– Na, mi van óvó néni! Viszed a csapatot?
– Nem vagyok óvó néni és ők a testvéreim, és igen is viszem őket oviba!
– De óvó néni vagy! Óvó néni, óvó néni! Szia, óvó néni!
Katinak valamiért ezek a reggeli civódások nagyon rosszul estek. El is mondta Gyöngyinek, a padban ülve, várva, hogy bejöjjön a tanító néni.
– Na jó, ezt nem hallgatom tovább! Zavar? Akkor tegyél róla!
– De én teszek, mondom neki, hogy nem vagyok óvó néni, mégsem hagyja abba!
– Jó, akkor holnaptól veletek megyek.
– Komolyan? Felkelnél előbb?
– Fel. Mit vagy úgy oda? Lerendezem neked egyszer és mindenkorra, csak ne nya-vajogj!

Másnap reggel a kis csapat, Kati, Ferike, Attila, beszólt Gyöngyiékhez amikor oda-értek, és együtt mentek tovább.
– Na, mi van, már két óvó néni is van? Micsoda csapat? Mentek óvodába?
– Mi közöd hozzá, te majom? Törődj a magad dolgával rendben, vagy azt akarod, hogy Kati apukája jól fenékbe billentsen? Mert könnyen megkaphatod, te kiabálós! De ha az nem lenne elég, az anyukám csatlakozhat egy jó nagy pofonnal is! Menj a buszoddal a fenébe és nehogy eszedbe jusson még egyszer csúfolódni. Megértetted, te nagy hülye!
– Jól van, jól van, kiskakas, már viccelni sem lehet?
A gyerekek feltartott fejjel masíroztak el Jani előtt. Egész az iskoláig egymás sza-vába vágva izgatottan taglalták az eseményeket. Abban egyetértettek, hogy Gyöngyi igazán jól a helyére tette ezt a nagyfiút! Hogy ez a lány nem fél semmitől, igazán csodálatos!
Attól a naptól kezdve együtt jártak reggelente iskolába, vitték a kicsiket óvodába. Gyöngyi még a gyerekek öltöztetésében is segített.
Még egyforma ruhájuk is volt. Teljesen véletlenül derült ki. Kati nagyon szerette azt a kis bordó karton egybe ruhát, ami elöl volt négy gomb, de nem lehetett kigombolni, csak díszelgett rajta. Nem ért még combközépig sem. Fehér térdzoknival és szandállal hordta jó időben. Egyik reggel, amikor beszólt Gyöngyinek, ő pont ugyan-úgy jött ki. Fehér térdzokni, kis bordó ruha, szandál. Csak a hajuk volt különböző. A gyöngyié hosszú szőke két copfba fésülve, a tetejükön nagy masnival. A Katié két hosszú barna fonott varkocs, az aljában nagy masnival. Amikor végig mentek az ut-cán az iskoláig, majd haza, mindenki mosolyogva nézte őket. Már elkönyvelték a faluban, hogy ők barátnők. Összetartoztak.
Hazafelé az iskolából Gyöngyiék előtt elbúcsúztak azzal, hogy gyorsan megírják a leckét, és utána Kati visszamegy játszani. Ez nem volt mindig egyszerű, mert a lecke-írás után Katinak voltak még feladatai otthon. Hol el kellett mosogatni, hol a ruhákat összehajtogatni, de volt úgy, hogy a kishúgát kellett megetetni. Ezeket a feladatokat gyorsan megcsinálta, és alig várta, hogy mehessen vissza Gyöngyihez. Nagyon sok jó játéka volt a barátnőjének. Társasok, babák, olyan pörgettyű, ami fém nyélen volt, rajta egy fém virágkehely. Ha jó alaposan kihúzták a nyélből kiálló fém rudat, azután gyorsan visszatolták, a virág kelyhe szétnyílt, és egy kis hercegnő állt a közepén. Utána visszacsukódott bezárva újra a hercegkisasszonyt. Ez egy csodálatos kis szerkezet volt. Szinte megunhatatlan!
Persze sokszor szerettek volna Katival a testvérei is eljönni Gyöngyihez játszani, de ő mindig lerázta őket. – Ti fiúk vagytok! Nem jöhettek! Ő az én barátnőm – mond-ta ellentmondást nem tűrő hangon, és lelkesen szaladt át. Gyöngyi eleinte ritkán jött, mert féltette a nagymamája, de idővel, ha Kati késett a házimunka miatt, akkor türel-metlenül érte jött, segített megcsinálni a feladatot, hogy minél előbb játszhassanak. Lassan szinte családtagok voltak egymásnál. A nagymamák is belenyugodtak, és engedték a barátságot.
Év végén egymás után szólították őket az emelvényre, hogy átvegyék a kitűnő bizonyítványért járó jutalomkönyvet. Elsőben, másodikban, harmadikban. Az idő szaladt, ők együtt nőttek.
Negyedik osztályban már a felső tagozatba kerültek, mert sok volt az elsős, két osz-tályt indítottak, nem fértek el az óvoda mellett. Hurrá! A felső csak egy kilométerre van, nem kell olyan korán kelni. A tesók meg már egyedül járhatnak! Éljen! Csak egy baj volt, sajnos hazafelé nem mehettek együtt. Kati anyukája a gyárban dolgozott az alsó iskolától nem messze az üzemi konyhán. Onnan kellett a lánykának hazavinni minden nap az ebédet órák után a családnak. Jó nagy ételhordót vitt minden reggel üresen az iskolába, iskolaidő végeztével lement a falu másik végébe és hazacipelte a táskájával együtt a jól megpakolt ételest. Nem baj, majd találkoznak utána. Szakkörökre is együtt jártak. Katinak nagyon kellett igyekezni, hogy mindennel végezzen, és kettőig még vissza is érjen az iskolába. De mindig beszólt Gyöngyinek, hogy együtt menjenek a szakkörre.
– Szia, mehetünk magyarra, kész vagy?
– Persze, gyere be, mert még tart a kézilabda meccs, mindjárt vége, nézzük meg, majd utána sietünk, jó?
– Jól van.
Nagyon kényelmes, kihúzott kanapé foglalta el a szobában a fő helyet. A tévé vele szemben volt. Gyöngyi lefeküdt a kanapéra egy párnát a feje alá téve és mutatta, Kati dőljön mellé nyugodtan, elférnek kényelmesen. Kati el is helyezkedett, nem kellett neki kétszer mondani, kifáradt a nagy cipekedésben úgyis! A kézilabda egyáltalán nem érdekelte. Ő olvasni szeretett nagyon. Falta a könyveket egymás után. A sport hidegen hagyta. Nem úgy a barátnőjét! Gyöngyi ki nem hagyott volna egy meccset sem! Közben általában szotyizott, egy edénybe köpködve a héjakat nagy műgonddal. de ez a meccs nem volt valami izgalmas, viszont a végét meg kellett várni hátha…
Kati arra lett figyelmes, hogy Gyöngyi rázogatja.
– Kelj már fel, lekéstük a szakkört!
– Mi? Mi van? Hány óra?
– Négy, te hülye! Már négy óra! Elaludtunk!
– Ne már, te is? Nem nézted a meccset?
– Dehogynem, aztán arra ébredtem, hogy négy óra!
– Hát, akkor ma nem megyünk szakkörre. De mit mondunk a tanár néninek? Mert azt tutira nem hiszi el, hogy elaludtunk!
– Ha nem hiszi, az az ő baja. Elaludtunk és kész.
– Na, jól van, akkor megyek, szia! – Kati még mindig kábultan a délutáni alvástól szépen becsukta maga mögött barátnőjénél a bejárati ajtót és elballagott haza.
Otthon, csak annyit kérdezett nagymama:
– Hazajöttél, kislányom?

Szólj hozzá!